Szvámi Nityananda
Almora városa magasan, egy keskeny hegyháton fekszik. Mindkét oldalán fenséges kilátás nyílik a sárgásszürke teraszosan aláereszkedő hegyoldalakra, s a körös-körül hullámzó hegyláncokra. A valódi hegyóriások hófödte csúcsai azonban még mindig rejtve maradtak. A hosszú hegygerincen elnyújtózó település sokáig a független Kumaon Királyság fővárosa volt. Almorát kicsivel több, mint száz éve rohanták le az angolok. A hajdani királyi vár, mely egy meredek sziklán emelkedik, ma a bíróság székhelye. A városban nyüzsögnek a jogászok.
A Hotel Almora neve és árai királyiak – férgei azonban elviselhetetlenek voltak. Amikor újdonsült lakóként a poloskákra panaszkodtam, szolgálatkészen behoztak még néhány szőnyeget, mintha nem lett volna már épp elég belőlük eddig is. Így ment ez egészen Rana érkezéséig, akinek halk, udvariasan katonás kívánságára végül valamennyi poloskafészek kárpitot egy teljes napra kitették a szabadba, a napfényre. Így kicsit megkönnyebbültem. A szobáink előtt húzódó teraszról csodálatos kilátás nyílt a környék lankás hegyeire, melyek egyikén Almora emelkedik, s ha tiszta volt az idő, néha előbukkantak a völgy túloldalán a Himalája legmagasabb hófehér hegyláncai is. Igaz hogy szobám e csodálatos panorámára nyílt, de szomszédos volt a mellékhelyiséggel. Ez aztán oda vezetett, hogy ahelyett, hogy Srí tanácsa szerint szeretni próbáltam volna az embereket, egyik-másikukat határozottan meggyűlöltem. Nem tudtam gyönyörködni a körülöttem nyüzsgő festői emberforgatagban, inkább szenvedtem tőle, különösen azoktól a beszűrődő szagoktól és zajoktól, melyek éjjel-nappal elárasztották szobám környékét. Vizsga volt ez számomra, melynek kezdetben nem nagyon sikerült megfelelnem. Srí nagy bámulatomra még itt is megtartotta sugárzó harmóniáját. Úgy látszott, hogy az országban mindenütt szokásos zenekarról sem vesz tudomást, mely a bejárat előtt reggeltől estig harsogott hol moziba csalogatva, hol egy európai cég gyógyszerkészítményeit magasztalva. Úgy tűnt mintha mindezt nem látná, ám ha egy rossz gondolat fészkelte be magát a fejembe, azt azonnal észrevette. Ilyenkor némán, fejét csendesen csóválva nézett rám ilyenkor. Srí szobája az előnytelen környezet ellenére is órák alatt tiszta, szent hellyé vált. Almorában is felbecsülhetetlen szerencse volt hogy Srí közelében meditálhattam. Így tettem meg nagy nehezen első lépéseimet a teljesen indiai környezet és életmód felé, hiszen Nainitalban a párszi panziójában Srí óhajára még európai módra éltem, csak a húsevéssel hagytam fel. Ám hosszú-hosszú időbe telt, mire a számomra oly idegen indiai ételeket, melyeket Almorában a hotelben is Srí Maharadzs szakácsa készített számunkra, sikerült megszeretnem.
Egy este Srí titkára levelet hozott. Mesterem veje, aki épp látogatóban volt nálunk, felnevetett. Amikor vidámsága okáról faggattam, azt feleltre:
– Én is kapok ilyen levelet Srítől valahányszor elégedetlen velem.
Az üzenet egyszerű, szeretetteljes tanácsokat tartalmazott az életvitelemre vonatkozólag, úgy mint:
„Gondosan szabályozd étkezéseidet! Naponta csak egyszer egyél rizst. Vacsorád legyen nagyon szerény.”
„Légy türelmes, ne idegeskedj, ne légy izgatott, ideges!”
„Légy úrrá az idegességen. Gondolj az erőre, és erős leszel!”
„Tanulj meg egyszerű és tiszta életet élni!”
„Nem jelent túl sokat, ha elmész a Manasarovar-tóhoz vagy a Kailas hegyhez. Az igazi Kailas bennünk van, e felé kell törekednünk.
*
Srível és Ranával épp meditációba merülve ültünk a padlón. Nehéz órát tudtam magam mögött. Sikerült lelkem mélyén is lemondanom arról, hogy még abban az évben vállalkozzam a hosszú zarándoklatra a Manasarovar-tó és a Kailas zárt birodalmába. Végre beláttam, hogy Srínek igaza van. Sem testileg nem vagyok még elég erős, sem lelkileg elég érett a hosszú út megtételére. Sokat kell még tanulnom.
Ekkor egy idegen lépett a szobába. Majdnem teljesen mezítelen volt, hosszú, szürkésbarna, hamuval beszórt haját nagy csomóba tűzve viselte feje tetején. Bámulatosan világos teste feszes és izmos volt mint egy ifjúé, pedig amint azt később megtudtam, 65 esztendős volt már. Öltözéke egy keskeny narancsszínű ágyékkötő volt csupán, vállán tigrisbőr lógott, kezében fa botot hordott. Üdvözölte Srít és Ranát, majd átkarolt, s a következőket mondta legnagyobb megrökönyödésemre:
– El fog jönni a Kailashoz! Szavamat adom önnek, hogy még idén eljut a Manasarovar-tóhoz és a Kailashoz! Méghozzá velem!
Ő Szvámi Nityananda Szaraszvati volt, annak az indiai szervezetnek az elnöke, amely a Manasarovar-tóhoz és a Kailashoz vezető zarándokutak helyreállítását követelte. Közölte, hogy ő százmillió hindu frissen megválasztott szellemi vezetője. A legutóbbi Kumbaméla ünnepen a Himalájában Hardvarban, őt találták méltónak és alkalmasnak arra, hogy India északi részén a lelki vezető posztját örökölje. Az ünnepet minden hetedik évben rendezik meg, s több mint egymillió zarándok gyűlik össze. Elfoglalta tehát „Észak Trónját”, mindazon tisztelettől övezve, amely a kiválasztottat megilleti.
– Észak-India kolostorbirodalmának kétszáz éve nem volt ura – mesélte – mert nem találtak méltó jelöltet.
Ő, aki kétszáz év után elsőként tekinti magát a trón tulajdonosának, a következőt válaszolta kérdéseimre:
– Srí Adi Sankaracsarja, aki a hinduizmus megújítója volt a középkorban, négy kolostorerődöt alapított. Egyet északon, egyet délen, egyet nyugaton, s egyet keleten, hogy a vallási és szociális igazságosság érvényesülését India valamennyi hindujának életében biztosítsa. Aki a négy közül valamelyik kolostor erőd ura lesz, annak a kezében van a vallási hatalom és ítélkezés joga a hatalmas Indiai birodalom egynegyede felett. Az északi erőd neve Jyotirmath, és a Himalájában van. A kolostor egyfajta egyházi igazságszolgáltatási joggal rendelkezik egy egész sor indiai provincia felett, mint amilyenek például Kashmir, Nepál, Kabul városa Afganisztánban, a Kailas és a Manasarovar-tó környéke Tibetben. Egy hivatalos iratban, melyet Szvámi Nityananda mutatott nekem, pompás szavakba öntve sorakoztak mindazok a kiváltságok, melyek megillették őt:
„A nagy szentek szentjének, valamennyi szellemi világ urának, a roppant fejlett és hatalmas jóginak joga van tanítani, magyarázni, beavatást adni. Tudós mestere ő valamennyi szent szövegnek, s hatalmában áll, hogy a négy védikus kasztot, a brahmanákat, a ksatrijákat, a vaisákat és a sudrákat megbüntesse. Felügyelője ő valamennyi aszkétának, s jogában áll, hogy a vallási és szociális élet törvényeit valamennyi tanulóval betartassa. Az ő elismerése és beleegyezése szükséges ahhoz, hogy a felügyelete alatt álló területeken az uralkodók trónra léphessenek. Ő több mint százmillió hindu lelki vezetőjeként most elfoglalja az Északi Birodalom trónját, hogy ott a szociális és vallási törvényeket teljhatalommal képviselje...”
Ez a férfi azt akarta, hogy még ebben az évben induljak el a zarándokútra a Manasarovar-tóhoz, mégpedig vele!
*
– Később megközelíthetelen leszek. – közölte. – Gyaloghintóban fognak hordozni, a legszigorúbb ceremóniákkal, hallgatási tilalommal, égő fáklyákkal vesznek körül, rengeteg szolga nyüzsög majd a környezetemben.
A zarándokok narancsszínű köntösében kellett volna részt vennem az úton. Nityanada kívánságára az asramban, a zarándokok házában éjszakáztam volna, amelyet még aznap meg is látogattunk.
– Jót fog tenni neked, ha szaduk között laksz, megtisztítja a lelkedet. -mondta. Legszívesebben azonnal ott is tartott volna, ha Srí gyengéden közbe nem avatkozik. Nityananda diktátor volt. Dél-Indiából származott, épp oly folyékonyan beszélt angolul, mint hindiül. Arcát látva inkább orosznak gondoltam volna, mint indiainak. Télen-nyáron narancssárga ágyékkötőt és egy tigrisbőrt viselt. Ilyen pucéran járta a magas hegyeket is. Ebben az öltözékben, kezében sötétszínű fapálcával látogatta meg magát az indiai angol alkirályt is, a különböző minisztereket, maharadzsákat, akikkel barátságban volt. Nityananda valaha más pályára készült. Fiatal, ismert és dúsgazdag ügyvédként kezdte, majd hosszú évekig három egyesült indiai kerület helytartójaként uralkodott melyek közül némelyik nagyobb, mint egy-egy európai királyság. Amikor végre rátalált gurujára, már nagy hatalmú ember volt. Ám ettől a pillanattól lemondott a világi életről. Mindent feladott, feleséget, gyerekeket, jövedelmet, hatalmat, s évekre elvonult egy sziklabarlangba, ahol aszkétaként élt. Elmesélte, hogy ottani magányában kapta meg Isten parancsát, mely szerint a szinte megközelíthetetlen zarándokutakat, melyek a Manasarovar-tóhoz és a Kailashoz vezetnek, újra járhatóvá kell tennie.
Miközben Srí, és a szvámi körül kuporogtunk a földön, előadta tervét, mely szerint a tibeti lámakolostorokba bevezetné a tisztaságot és az elektromos világítást, és több mint ötven zarándoklakot építene az út mentén mindenütt. Felmerült a légi közlekedés lehetősége is de ezt azonnal el is vetette, mert a Tibeti-fennsík igaz hogy olyan sima, mint egy asztal, s így ideális lenne a landoláshoz, de a viharok, melyek örökké ott tombolnak a hegyláncok körül, túlságosan erősek.
Amikor nagy nyomatékkal a következőket mondta, végigfutott a hideg a hátamon:
– Senki nem halhat meg e zarándokutakon! Erről a tervemről soha nem teszek le!
Az almoraiak nagy bámulatára délután gurummal Srí Maharadzzsal, és Szvámi Nityanandával autón mentem az ashramhoz. Keskeny, kanyargós út kapaszkodott meredeken felfelé a hegyoldalon virágzó erdő mélyébe. Az út utolsó szakaszán egy magas sziklalépcsőt kellett megmásznunk. Odafenn a teraszon mintegy tucatnyi zarándok állt. Arcukat, nyakukat és karjukat kifestették színes hamuval, és ünnepélyes, boldog kórusként zengték érkezésünk tiszteletére:
Aum, aum, aum...
Hare Krisna Hare Krisna...
Hare Rama Hare Rama...
Kimondhatatlan erővel, visszhangzották Isten neveit és a szent AUM szótagot a hegyek, völgyek, erdők, és a mi szíveink is amint kapaszkodtunk felfelé a sziklapárkányra. A dal, a dal szövege és melódiája s a titok mely mögötte sejlett, olyan ellenállhatatlan erővel vonzottak, mint még soha semmi eddigi életemben.
Alkonyodott. Miközben ismét körülölelt minket az AUM magasból felzengő ünnepélyes kórusa, Srí autóján visszatértünk a sötét erdei éjszakán át Almorába. A hotelben gyertyafénynél csomagoltam. Másnap Srí személyesen vitt fel autóján a zarándokszállásra, amely egy szép, nagy, oszlopcsarnokkal körülvett, de rettenetesen elhanyagolt bungaló volt ashrammá átalakítva. Külön szobát kaptam, melynek két ablaka és egy üveg ajtaja volt.
– A székeket dobd ki az utolsó szálig! – mondta Srí, s én követtem tanácsát. Ettől kezdve a berendezés csupán egy asztalból, s a padlón heverő meglehetősen mocskos matracból állt.
Megtudtam, hogy Srí néhány napon belül elutazik, s lehet, hogy csak hetek múlva tér majd vissza. Amikor tanítóm elment és magamra hagyott, s az estébe burkolózott idegen ház körül susgni kezdtek az erdő lombjai, már tudtam: mostantól igazán egyedül vagyok.