Walther Eidlitz


Ismeretlen India

Vaman

Nainitali tartózkodásom vége felé, Almorába utazásom előtt végre sikerült egy mantrát Srí megelégedésére elénekelnem. Azt kiáltotta:

– Nem vagy többé Walther! A neved mostantól Vaman dász, Vaman szolgája.

– Ki az a Vaman? – kérdeztem – Mikor élt?

– Több ezer évvel ezelőtt. – mondta Srí és barátságosan rám tekintett. – Vaman termetre kicsiny volt, mégis meghódította a „három világot”. Vaman, a „Távollépő” története egy a számtalan más történet között, melyek Isten cselekedeteiről szólnak, s melyeket a következő években meg kellett ismernem. Srí Maharadzs sokat elmondott közülük, mesélte őket Rana, mesélte Joshi az indiai hivatalnok, és mesélték az egyszerű parasztok és kulik, akik soha nem tanulhattak írni-olvasni. Ezek a történetek a hinduk szívében élnek, de mindenki egy kicsit másként adja elő őket. Ahogy a végtelen óceánnak is különböző mélységei vannak, épp úgy ismertem meg néha ugyanannak a történetnek – ha más-más ember adta elő – teljesen más csillogását, s belőle egy egész más életet. És ugyanezek a históriák váltak egyre mélyebbé és egyre áttetszőbbé, amikor később eredetiben újra és újra elolvastam őket. Úgy tűnt mintha növekednének, de nem csupán felfelé, hanem lefelé a végtelen mélybe is. Mélységük valóban végtelen, hisz magjuk maga Isten, akit barátaim Krisnának neveztek, s akinek teljességéből szálltak alá az isteni üdvözítők, az avatárok a világokba.

Vaman Isten egyik avatárja volt. Vaman dásznak, Vaman szolgájának nevezett engem Srí, Rana, s valamennyi hindu, akivel találkoztam.

Autóbusszal mentem Nainitalból Almorába, mélyebben be a Himalájába. A hatalmas ütött-kopott Chevrolett busz sofőrje mellett ültem. A karosszériára a kormány fölé felfestették az isteni szótagot az AUM-ot. Barátságos, szellős volt az út, számtalan kanyarral és tekervénnyel ereszkedett lefelé. Körülöttünk agavék, szakadékok, napégette mezők. Hirtelen megálltunk. Előttünk hosszan tekergő autósor vesztegelt a perzselő napon eltorlaszolva az utat. Két autóbusz összeütközött, s az egyik sofőr komolyabban megsérült. A karosszéria szétroncsolódott, de senki nem nyúlt a felhasadt járműhöz. Délelőtt tíz óra volt, rekkenő hőség. Előreláthatólag legalább délután kettőig kell várni, mire a rendőrség megérkezik helyszínelni.

Magam is csodálkoztam, azon hogy még csak nem is nyugtalankodtam. Egyre újabb és újabb autók érkeztek, egyre hosszabb sor kígyózott az út mindkét oldalán. Körülöttünk tarkán nyüzsgő élet kezdett kibontakozni. India minden részéről összesereglett férfiak, nők, gyermekek és zarándokok táboroztak az utat szegélyező mellvédeken, a porban, s a hegyoldalon. Joshival, a fiatal fiúval, akit Srí adott mellém, fel-alá járkáltam. Mialatt a rendőrségre vártunk elmondta Vaman történetét.

Az ősi időkben Isten Vaman, a brahmana fiú alakjában szállt alá. Akkoriban a hatalmas démonkirály, Bali uralta a három világot: a Földet, az Alvilágot és az Égi Birodalmat is. Vaman szerényen a hatalmas király elé járult, s arra kérte, teljesítse egyetlen kívánságát. S a kevély úr – bár a démonok legfőbb papja, saját guruja óvatosságra intette – már előre nevetve biztosította róla Vamant, hogy bármit kérhet tőle, teljesíteni fogja. A fiú annyi földet kért, amennyit három lépéssel át tud érni.

Vamana megtette az első lépést. Döbbenten bámulva és riadtan látta a király, s az egybegyűltek, hogy a fiú lépés közben nőni, növekedni kezdett, egészen addig, míg a felhőket el nem érte. Egyetlen talpalatnyi föld, egyetlen parányi patakocska, egyetlen porszemnyi homok nem maradt a Földön, a csillagok birodalmában, sehol Bali felmérhetetlen királyságában, melyet a Távollépő első lépése át ne ért volna. Lépett Vaman még egyet. Tudta már a démon király, akinek szeme a lelki látásra megnyílt, hogy sem ebben a most látható világban, sem a jövendő világokban, sehol földön s égen nincs egy parányi terület sem, melyet a fiú léptével be ne borított volna.

Mennydörgésként zengett fel Vaman hangja a felhők között:

– Bali, hol van még egy darabka hely, ami a tiéd, s ahová harmadik lépésemnél a lábamat tehetném?

Bali reszketve hebegte:

– Tedd, ó kérlek, tedd a lábad rám, a bőrömre!

A tudatlan még mindig nem értette, hogy bőre sem az övé, az is Istené. Vaman azonban Bali bőrére tette lábát. – És Isten, lábának mindent megszentelő érintésével nem csupán a démon hatalmát és hatalomvágyát vette el, hanem eloszlatta benne a tudatlanság sötétjét is. Bali Isten talpának érintése által felszabadult, s szeretettől túlcsorduló szívvel mosta meg patakzó könnyeivel az Úr szent lábát, mely a mindenség alapja.

Indiában Balit, az egykori démont évezredek óta Isten egyik kedves barátjaként tisztelik.

– Egy csepp víz, mellyel Bali Isten lábát, mosta lehullt. – mesélte kísérőm. – A víznek, mely Isten lábát érintette, egyetlen cseppje alászállt világunkba, s ebből ered a Gangesz folyam, amely átszelve Indiát, mindenkit megtisztít bűneitől, aki hozzáér.

Az úton eddig békésen várakozó tömeg egyszer csak felbolydult. A több száz ember közül valakinek az a bámulatos ötlete támadt, hogy az utat szegélyező hegyoldalból egy kicsit le kellene faragni. A lágy törmelék lezúdult és az út kiszélesedett. Egy parányi ravasz autó azonnal át is furakodott a szűk helyen. Aztán egy kiáltás hullámzott végig a várakozókon. A többség sietősen autójába szállt, s miközben tucatnyian még mindig ástak és lapátoltak, már a hatalmas autóbuszok is mozgásba lendültek. Mi is továbbhajtottunk északi irányban, a magasabb hegyek felé, anélkül hogy megvártuk volna a rendőrséget.

A szél újra cirógatni kezdte forró arcom. Nem sokkal később egy keskeny erdei úton át tágas magaslatra értünk. Ámulva csodáltam az elém táruló teraszos hegyoldalakat, vadvizeket, ligeteket, melyekből piros és lila virágú fák, ezüstös tölgyek nyújtogatták az ég felé ágaikat. Odalenn a völgyben a folyó kavicsos hordalékán rizs és búza nőtt. Közvetlenül a szakadék szélén egy magas szikla árnyékában egy hajdan élt mahatma kőkunyhója állt. A busz csikorgó fékkel megállt, a sofőr kipattant, s néhány virágzó ágacskát tört egy szent bokorról. Tömött konvojban haladtunk tovább. Egy vízmosásban bivalyok hűsöltek, a mellettünk elmaradó zsúptetők fölé számomra teljesen ismeretlen fák roppant koronái magasodtak. Zarándokokkal is találkoztunk, némelyikük félmeztelen volt, s a Gangesz forrásától tartottak épp visszafelé. Egyikük, egy narancssárga köpönyeges félénken felénk intett. Én is egy voltam közülük, zarándokúton épp úgy, mint ők. Boldogító érzés volt, hogy az ország tárt karokkal befogadott.

– Az esős évszakban ezekben a most szinte teljesen száraz folyómedrekben hömpölyög a víz. – mondta kísérőm – Ezek a barnás-sárga teraszok hamarosan kizöldülnek.

Röviddel szavai után hatalmas mennydörgés rázta meg a levegőt. A Nap eltűnt, az eső ostorként csapkodva szakadni kezdett. Sietve próbáltuk leengedni és rögzíteni a busz két oldalán a szélben suhogva verdeső védővásznakat, de nem sokat értünk vele. Az eső ömlött be minden elképzelhető nyíláson és résen. Csuromvizesen kuporogtunk, körülöttünk villámok csapkodtak, a vihar már ott bömbölt az erdő fái között is.

– Megkezdődött az esős évszak, túl korán jött idén. – suttogták az utasok.

A súlyos jármű kanyarogva haladt. Csak nagy fáradsággal lehetett kormányozni, mert az úton keresztül-kasul bukdácsoltak a hirtelen megáradt hegyi patakok, az erdőre pedig szürke köd ereszkedett. Szomszédom védelmet keresve szorított magához egy képet, mely Krisnát ábrázolta nevető gyermekként. Körülötte az AUM szótag kacskaringói között számtalan meg nem született világ bújt meg, mert az indiaiak hite szerint az egész Teremtés ebből az isteni szótagból áradt ki, ez tartja fenn, s a világ végén ismét ide tér vissza mely, Isten lakhelye.

A kiszáradt táj tikkadtan itta magába az éltető vizet.

< A meditáció négy lépcsőfoka | Ismeretlen India | Szvámi Nityananda >

Page last modified on March 03, 2008, at 04:42 PM