A meditáció négy lépcsőfoka
Amikor mintegy száz évvel ezelőtt az európaiak csodálkozva megpillantották a zölden csillogó Nainital tavat a Himalájában, a tómedret még illatozó őserdő vette körül. Az erdő telve volt virággal és vaddal, az állatok népes csapatokban jártak szomjukat oltani a tóhoz és semmi nem riasztotta el őket. Ez a békés föld szent volt. A hinduk azt mesélték, hogy a kígyóisten is fogadalmat tett, hogy ezen a parton egyetlen kígyómarás sem lesz halálos. Nem láttam kígyót a Nainital tónál. A vadállatok eltűntek. Csak a tarka madarak hintáznak még a szelídgesztenyék ágain, s a déli part meredek sziklafalain ott tanyáznak a majmok, akik a játék hevében időről-időre köveket hajigálnak a tóba. A sűrű tölgyerdőben és szelídgesztenyésben az emberek számtalan tisztást taroltak melyekre aztán erdei házakat építettek: egyszerű bungalót, az indiai hercegek pompás vidéki rezidenciáit, az angol kormányzó nyaralóját. Széles lovaglóút is kanyarog végig a part mentén, nyugati stílusú áruházakat és bank épületeket emeltek, s egy sportpálya is készült. A tó partján nyújtózik az ég felé Naini istennő temploma is, melynek boltívei alatt ruhátlan indiai aszkéták és szentek tanyáznak. Azonban a templomot eltakarja egy testes, csúnya, európai stílusban tervezett épület melyben mozi és görkorcsolyapálya kapott helyet. A mozigépből bömbölő jazz túlharsogja templom melletti állványra függesztett harangokat, melyeket a hívők ma is gyakran megkondítanak.
Estéről-estére körülsétáltuk a tavat Srí Maharaddzsal, Indiában lelt tanítómmal és atyai barátommal.
– A risik először itt éltek a hegyi erdőségekben. – mesélte – A risik nagyszerű szellemi lények, jóval magasabb rendűek, mint az emberek. Nincs földi testük, de azt tartják róluk, ha kedvük támad, akár azt is tudnak ölteni. Ezer évvel ezelőtt – így mondják – a risik minden évben emberi testbe bújva megfürödtek a Gangeszben. Később, amikor az emberek belső, lelki füle bezárult, az emberiség ezen őstanítói visszavonultak a hegyekbe az örök hó birodalmába.
– Hol laknak ma? – kérdeztem.
Az idős férfi nevetett.
– A havas hegycsúcsok közt a Manasarovar tónál.
A név „Manasarovar tó” messze csengett a víz felett. A távoli tibeti tó, mely utam titkos célja, mondáktól ölelve ismét felderengett előttem. Ez a világ közepe, a Paradicsom utolsó maradványa a Földön. Négy szent folyam indul ki innen a négy égtáj felé. A folyam, mely keletnek indul ezüst homokot sodor magával, a nyugati aranyat, az észak felé áradó smaragdot, a déli gyémántot. E tó búvó áramlata táplálja titokban azt a tavat is, amely előtt álltam. Eddig tehát jó irányba vándoroltam?
A mozi zenéje és a hadsereg zenekarának muzsikája lassanként a távolba merült, csak a Nainital tó keletkezésének történetét hallottam már.
Amikor a hét szent risi közül három emberi testben a világot járta, egy napon e hegyek közé érkezett. Nem volt vizük, nagy szükséget szenvedtek. Szomjazva esedeztek Brahmához, a Világ teremtőjéhez, hogy segítsen rajtuk. Brahma meghallgatta könyörgésüket. Parancsára ástak egy mélyedést, s az Isten ezt a mély medret megtöltötte a távoli Manasarovar tó élő vizével. Így született a tó, s így kapta a Tririsisarovar, a Risik-tava nevet.
A hoki verseny a nézők ricsajától kísérve véget ért, az emberek szétszéledtek. A vörös egyenruhás zenészek is elcsomagolták hangszereiket, s visszatértek laktanyájukba. Halkan csendült a tó felett a Naini templom harangjának hangja.
Nyugat felé pillantottam, ahol a Nap épp alábukott az erdős hegyhátak mögé. Srí Maharadzs tovább mesélt a risikről és egy himnuszról, melyet a risik a Naphoz zengtek. Nem ahhoz a Naphoz melyet szemünk lát. Ez egy mantra volt a lelki Naphoz, a lelki lényhez ki az érzékszerveinkkel felfogható Nap mögött rejtőzik. Srí elénekelte nekem a mantrát, s bíztatott, próbáljam utána énekelni.
– Nézz a kék égboltra! Idd magadba mélységét, hogy erőt adjon neked! – tanácsolta Srí, majd együtt olvastunk néhány versszakot a Bhagavad-gítából. Minden nap olvastunk e könyvből itt a tóparton. Az idős embert boldoggá tette valahányszor sikeresen felfedte számomra egy-egy versszak rejtett, ugyanakkor mégis napnál világosabb értelmét.
– Ez valamennyi nép legnagyszerűbb beavatási könyve! – majd folytatta – A mindent átható Isten maga szól a Bhagavad-gítában hozzánk. az a belső Isten, akinek csupán külső aspektusa Brahma a teremtő, Visnu a fenntartó és Síva a pusztító. Krisna beszél a Bhagavad-gítában barátjához Ardzsunához:
„Miként az ember leveti elnyűtt ruháit és újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újat fogadjon el helyükbe. A lélek nem ismer sem, születést sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet; nem-született, örökkévaló, mindig-létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet meg is ölik ő meg nem ölhető.”
Mint a spirituális Nap hírnöke, úgy állt előttem a fehérbe öltözött férfi, mögötte a Nainital-tó hullámai lágyan, ritmikusan nyaldosták a partot. Felsejlett előttem milyen is lehetett e vidék hajdan, mikor a vadállatokat még idecsalta az eleven víz. Boldogítón járt át a tudat: Indiában vagyok, s a letűnt idők megszámlálhatatlanul sok bölcse, spirituális tanítója ereszkedett alá hajdan ezekből a hófödte hegyekből.
*
A következő reggelen ébredésem előtt álmot láttam. Hajó vitt egy távoli országba, s egy hangot hallottam: „ Minden sikerülni fog, újra megtalálod feleséged. – Add át minden kincsed e férfinek lépésről lépésre!”
Boldogan ugrottam fel. Reggel hat óra volt. Ilyenkor még üres a tóparti sétány s a széles lovaglóút is; csupán néhány kuli ügetett el mellettem. Izmos barna testüket ócska rongyok takarták, fejükön nehéz terheket egyensúlyoztak. Ranára vártam, aki pontosan meg is érkezett. Véletlenül tudtam meg, hogy Rana magas rangú rendőrtiszt volt, egy több milliós lakosú kerület parancsnoka. Srí Maharadzs személyi titkára nagy tisztelettel beszélt róla:
– Olyan, mint egy tigris, ha hatalommal való visszaélést vagy korrupciót fedez fel. Szereti a tigriseket, híres tigrisvédő és tigrisvadász. De e ragadozón kívül más vadra nem emel fegyvert soha.
Rana előre indult.
– Shortcut? – (Rövidítsünk?) volt leggyakoribb szava az első napokban. Az élet minden területén előnyben részesítette a gyors, rövidítő utakat. Anélkül hogy valóban választ várt volna kérdésére, már neki is vágott a lehető legrövidebb útnak, meredeken fel a sűrű tölgy és szelídgesztenye erdőn át indult újabb himalájai barangolásra.
Mélyen alattunk a tölgyes lábánál a reggeli fényben ólomszürkén terpeszkedett a tó. Megálltam hogy körülpillantsak, s hogy lélegzethez jussak.
Bécsben az utóbbi időben rengeteget loholtam hivatalból hivatalba nap mint nap útlevélért, engedélyekért, de a gyors mászás ilyen tengerszint feletti magasságban szokatlan volt számomra.
– Csak a láb fárad el a tüdő nem. – mondta Rana. Tovább kaptattunk felfelé, s közben igyekeztem tartani magam a jó tanácshoz. Azon fáradoztam, hogy megfeledkezzem lábamról, s ez végül sikerült is. Csak lélegzetem áramában éltem, mely egy volt a világon keresztül-kasul fújó erős széllel. Tüdőm, mint dagadó hajóvitorla; a szél belefújt e vitorlába s hajóként siklottam tova. Már fáradtság nélkül kapaszkodtam a magasba.
– Pihenjünk? – kérdezte Rana.
– Ne, inkább menjünk tovább! – kiáltottam, és lépegettem felfelé. Úgy tűnt, egy fáradhatatlan vándor rejtőzik bennem.
Rana a harcosok kasztjához, a ksatrijákhoz tartozott, a legősibb arisztokráciához, akik több száz ősig vissza tudják vezetni eredetüket.
– Ezer éven át harcoltak őseim újra és újra az iszlám hódítók ellen – mesélte.
Később hallottam, hogy Rana India legnagyszerűbb nemzetségéből, a Nap-dinasztiából származik. Ráma, az isteni naphős volt az őse, aki hajdan India királyaként uralkodott.
Amikor a hegycsúcsra értünk, kísérőm javaslattal állt elő:
– Mi lenne, ha hallgatnánk?
– Jó, hallgassunk.
Csendben ültünk egymás mellett egy sziklán, figyeltük lelkünk hangjait, s néztük, hogy száll fel, majd ereszkedik alá a köd, feltárva a körülöttünk hullámzó erdőket s hegyeket. Északon néha előcsillant a Himalája legmagasabb hófödte hegygerince is.
Némán baktattunk később lefelé is.
Az út lankásabbá vált, a dúsan termő gyümölcsfák lombjai közt már közelebbről csillogott a tó; Rana mesélni kezdett önmagáról és két fiáról, feleségéről, akivel mélységes ezoterikus közösségben élt, s aki már meghalt.
Egy darabon ismét csendben ballagtunk egymás mellett, aztán újra megszólalt:
– Három kívánságom van ebben az életben: megismerni valódi énemet az atmant, s látni a személyes és a személytelen Istent. – aztán nevetve megtoldotta egy kevésbe magasztos vágyával is -
– És azt is nagyon szeretném, ha újra megtalálnám a nekem való feleséget. Ne felejtse el, hogy ma tízkor meditációra jöhet Srí Maharadzshoz! – mondta búcsúzóul.
Várakozással telve, s kicsit elfogódottan lépdeltem a tóparti szélben Srí háza felé. Fiatal angol nők és férfiak lovagoltak el mellettem. Ezek az ifjú emberek szinte isteneknek látszottak a barna bőrű sokadalom fölé magasodva. Többségük nem tudott túl sokat az indiai nép lelkéről, a népéről, mely felett oly sokáig uralkodtak. Idegenek maradtak akár harminc itt töltött év után is.
Egy pillanatra magálltam Srí előszobájában hogy szemem az utca vakító fehér fénye után hozzászokjon a szoba félhomályához. Rana szobájában megpihentem kissé s szerettem volna újra megmosni kezem és lábam, bár csak az imént fürödtem. Mezítláb léptem Srí szobájába. Most nem intett azzal a lágy mozdulattal, amellyel egyébként szokott. Az idős férfi mozdulatlanul ült a padlón egy fehér lepelbe burkolva. Rana némán intett, hogy üljek le Srível szemben a földre. Megtettem. Ez alkalommal Rana is világos lepelben volt. Alázatosan Srí lába elé vetette magát homlokával megérintve a mester meztelen lábfejét. Ezután meggyújtott egy füstölőt, maga mellé tette a földre egy kis tartóba, majd egy üvegedénykében tárolt szürkésfehér hamuval jelet festett a homlokára, a nyakára és a mellkasára. Csak ezután ült le keresztbevetett lábakkal, szálegyenesen és mozdulatlanul. Éreztem, hogy Srí tekintete rajtam nyugszik.
– Nézz a szemembe, a barátod vagyok. – mondta. Ránéztem. Mint a világ atyja úgy ült előttem az idős ember. A testét borító fehér lepelből kiemelkedő, ráncoktól barázdált arca, melyet sötét haj és ezüstszürke szakáll övezett még méltóságteljesebbnek hatott, mint máskor. Hegyek és hegyomlások, egész világok voltak ebben a tiszta arcban. Mint maga a kozmosz úgy ült ott, ősz-öregen, mégis körüllebegve egy csendes fehér-arany fénytől, mely lényének szerves része volt.
Az első napon nem túl sokat meditáltam. Elfogódott voltam, lábam nem szokta a lótuszülést, s így az hamarosan kibírhatatlanul fárasztóvá vált. A tagjaim megmerevedtek, elzsibbadtak, jéghidegek lettek és fájtak. Amikor szégyenkezve, zsibbadt tagjaimat masszírozva felálltam, Srí is felegyenesedett, s azzal vígasztalt, hogy ez eleinte valóban nehéz az európaiaknak. Szereznem kell egy kusa fűből szőtt takarót és egy őzbőrt, ahogy az elő van írva, s így kényelmesebben fogok ülni. Lassanként kell megtanulnom a meditáció négy fokozatát; először az ülést, másodszor a légzést, harmadszor a beszédet, a mantra mondást, negyedszer az éneklést. Biztosan képes leszek mindezt megvalósítani, mert korábbi földi életeimből már magammal hoztam a szükséges lelki adottságokat.
– Ezeket a képességeket csupán ki kell bontakoztatni. – vélte.
Még kb. fél órát maradtam. A félhomályos szobába betolakodtak a bazár negyed déli hangjai: a kulik, kereskedők és lovászok kurjantásai. Néha bekandikált egy kíváncsi arc az ablakon át. Rana a padlón ülve olvasott egy könyvből mely lapokra szedhető volt. Körülzsongtak egy számomra idegen nyelv hangja, mely egyike volt az ország indoárja nyelveinek. Fülemnek hozzá kellett szoknia. Srí tanítványa a Ramajanából olvasott, mely a mindenható Isten tetteiről szól, abból az időből amikor Rámaként szállt alá a földre, és a hatalmas démon, Rávana ellen kűzdött, aki tíz fejét az univerzum minden irányába kinyújtva leigázta valamennyi világot.
*
„Valahányszor az igazságosság hanyatlik, s elburjánzik az igazságtalanság, alászállok megtestesülvén, hogy megvédjem a jókat, s megsemmisítsem a gonoszokat. Hogy visszaállítsam az igazságosság hatalmát, minden világkorszakban megszületek a Földön. „
Ezt ígérte isten a Bhagavad-gítában.
*
Azóta több mint százszor ültem Srível szemben meditációba mélyedve. Ilyenkor elfeledtem, hogy a Föld mely részén is vagyok. Valahányszor kinyitottam a szemem, s megláttam a fenséges külsejű idős embert, amint mélységes csendben, magát a lelki napnak átadva, lágy fényt sugározva ült előttem, vagy felemelkedett, s hűvös szantálpéppel jelet rajzolt a fejtetőmre, homlokomra, torok mélyedésembe, hogy segítsen lelki szemem megnyílásában, mélységes meghatottság és alázat öntött el.
A következő alkalommal a kusafű takaróval, az őzbőrrel és egy kendővel a hónom alatt érkeztem a meditációra. Ettől kezdve nem görcsösen, hanem laza tagokkal – ahogy nekem a legkényelmesebb volt – ültem le. Néha emberek jöttek-mentek.
Egyszer csak egy szolga lépett be tálcával a kezében, Srí ebédjét hozta ezüst tálkákon, ez volt az idős brahmana napi egyetlen étkezése. Csodálkoztam, hogy mindez a legkevésbé sem zavart. Megpróbáltam újra és újra a meditációra koncentrálni, s néha fenséges képek érkeztek. Titokban azonban sejtettem hogy mindez csupán veszélyes kísértés, mely magához láncol, és az önhittségemet hizlalja. Fáradságos munka eltakarítani a tapasztalataink miatt érzett büszkeséget épp úgy, mint minden más lelki hordalékot, minden nyugtalanságot, minden lelki tisztátalanságot. Le kell csendesedni, mint egy ismeretlen tenger partján. Ott az Ismeretlen határán kell figyelni, odaadóan várakozni, amíg e rejtett világ – ha neki tetszik – magával ragad. Amikor a meditációra irányuló kontár próbálkozásaim után felálltam, minden porcikám fájt, mégis csodálatosan kipihentnek éreztem magam, s mélyről jövő csillogással vett körül a földi világ is. Évekbe telt, mire sok fájdalmas indiai tapasztalat árán megtanultam mit is jelent igazából a meditáció négy fokozata, s mi egyáltalán a meditáció. A meditáció nem más, mint hamis egónktól való elfordulás, és belesimulás Isten világába, valódi énünkbe.
– Nincs sok értelme – mondta Srí – ha az ember csak alkalomszerűen, a nap bizonyos órájában meditál. -
S gyakran a lelkemre kötötte:
– Napi huszonnégy órán át, ébren és álomban e lelki magatartás szerint kell élni, mindig nyitottan, minden pillanatban odaadóan.
A meditáció első lépcsőfokai, amelyekről Srí a Nainital tónál mesélt – az ülés, a lélegzés – csupán külső előkészületek a meditációra, épp úgy, mint ahogy a fürdés és a tiszta ruha felöltése is.
Ha keresztbetett lábbal, tökéletesen egyenes gerinccel, lótuszülésben ülünk, hosszas gyakorlás után órákig kényelmesnek találjuk majd ezt a pozitúrát, s képesek leszünk sokáig ellazultak maradni a fáradtság leghalványabb érzése nélkül. A testünk nem zavar többé. Az Indus-völgyében nemrégiben feltárt ősi kultúra mintegy ötezer éves emlékei közt is láthatunk alakokat ugyanabban a pózban meditálni, ahogy azt a jógik Indiában mind a mai napig teszik. A lélegzetszabályozás szintén egy évezredek óta ápolt, és ma is oktatott művészet. Ha a légzésünk nyugodtabbá válik, a csapongó elme is elcsitul, mert kölcsönös kapcsolat áll fenn a lélegzés és az emberi elme között. Azonban az indiai szent Írások gyakran leszögezik: kizárólag a lélegzet szabályozása által Isten nem érhető el, e gyakorlatok csupán segédeszközök lehetnek. A hatha-jógában, amit Európában általában jógaként ismernek, s amely főként a fizikai testtel foglalkozik, elsősorban ezek a segédeszközök kerültek előtérbe. Amint azt többen is komolyan állítják, valóban el lehet érni e módszerrel egy s mást. Erős fizikai testet, hosszú életet fiatalos frissességben, sőt nem is sejtett erőt és hatalmat lehet nyerni általa. Azonban közismert a válasz, amit Buddha adott a jóginak, aki azzal kérkedett, hogy húsz év kemény gyakorlás után végre megtanult a vizen járni:
– Na és? – kérdezte Buddha – Pár fillérért bármelyik révész átvisz a folyón.
– Ne vesztegess túl sok időt a hatha-jóga gyakorlatokra – mondta egyszer mesterem. – Ezen már túljutottál egy korábbi földi életed során. Nem is sejtett erők ébredhetnek benned, de ezek mind csupán kísértést jelenthetnének, melyek akadályoznának mostani utadon. A mantrázás vezet a lényeghez.
Ha egy szanszkrit szótárban a mantra szó jelentését keressük, a következő fordítási kísérleteket találjuk: „védikus himnusz; szent ima; varázsige; titok; könyörgés; egy ima szótaga, melyet egy istennek ajánlanak.”
De mindez csupán külső jelentés. Az indiai Igazság kereső – akár a karma, akár a tudás, akár a szeretetteljes önátadás útját járja – meg van róla győződve, hogy a mantra, amelyet mond, és az Isten akit hív vele, tökéletesen egyek. Ez magyarázza az alázatot a mantra iránt, a pontos kiejtés fontosságát, és a saját hasznunkra való visszaélés veszélyességét is. A hindu nagyobb alázatot érez a szavak iránt, mint a nyugati ember. Nem csupán az élő mantra szavait, hanem a nyelv valamennyi hangját, valamennyi szótagját szanszkritul aksarának nevezik, ami annyit jelent, a széttörhetetlen, a megsemmisíthetetlen. Aksara – Megsemmisíthetetlen, ez Isten egyik neve is.
Az igazi mantrát nem mondják, hanem éneklik. Nyitott lélekkel kutatja az indiai kereső az isteni hangzást, hogy meghallhassa, énekelhesse azt a mantrát, amelynek minden földi hang csupán árnyéka. Brahmát a teremtőt az indiai szent írások az Első Énekesnek nevezik. Azt mondják, az univerzumunk abból a mantrából sarjadt ki, melyet ő énekelt.
A napnyugati országokban ez a tudomány teljesen idegennek és meglepőnek tűnik. Azonban nyugaton is léteznek nyomai a hasonló szellemi tudásnak. Újra és újra, megrendülve kellett Indiában János Evangéliumának kezdő szavaira gondolnom:
„Kezdetben vala az Ige, s az Ige Isten volt, az Isten Maga volt az Ige melyből mindenek keletkeztek...”