Srí
Bennszülött tömeg vett körül egy fényreklámoktól csillogó, villamosoktól, emeletes buszoktól zsúfolt nagyvárosban.
Világosbarna, sötétbarna, olajbarna, feketésbarna, fiatal és öreg férfiak fehér leplekbe burkolva. Szinte soha nem tűnt fel a tömegben fehér arc. A bazárok, mozik és étkezdék fényreklámjai felizzottak. Hevesen ütközött itt egymásnak a mai Amerika és az ősi Ázsia. Az emberek keletiek maradtak: az arcuk, a szemük, barna kezük, még akkor is, ha ügyesen kormányozzák autójukat a csődületen át. Az utcák porában kuporognak fehér öltözetükben, mindenféle pozitúrában, gyakran úgy, ahogy a meditáló Buddhát szokták ábrázolni. Felettük magas pálmák integetnek, mögöttük hüvelyeseket árusító bolt, ahol poros lábak csörtetnek át figyelmetlenül a rizs, borsó és liszt halmokon. Itt egy mohamedán hotel alacsony bódéja, amott egy borbély deszka viskója, ahol a férfiak az utca forgatagában guggolva borotváltatják kobakjukat. Csak egy vékony copfot hagynak a fejükön, látható jeleként annak, hogy a hinduk hite szerint itt a koponya tetején található Brahma ezerszirmú lótusza, amelyen át a megvilágosodott személy testét a lélek elhagyja a halál pillanatában. A homlokukon is hamuval gondosan felfestett színes jeleket viselnek a férfiak, és méginkább a nők – ennek a nyüzsgő fél-amerikai városnak a közepén – a látó lelki szem szimbólumait. Egy kis időre alámerültem Ázsia forgatagába.
Aztán a nagyváros, Bombay elmaradt mögöttem az indiai éjszakában. Kialudtak a fényreklámok, az elektromos ívlámpák fényei, s elhallgatott az utcákon tolongó autók dudájának lármája. Csupán a széles vasúti kocsi rezgő falai, az ágyakban alvók szürke sziluettjei vettek körül, és odakünn az éjszaka. Megágyaztam, s elnyújtózva füleltem, hallgatóztam a lágyan ringató vonatban. A kocsi résein át betolakodott a trópusi éjszaka. Ó, hogy terpeszkedett körös-körül ez a hatalmas ország, melyet első ízben szeltem át.
Az éjszaka lassan, lustán ásítozva búcsúzott, s egy kíméletlen nappal lépett a helyébe. Reménytelenül küszködtek az expressz vonat ventillátorai a hőséggel, s hiába locsolták az állomásokon a szerelvény tetejét, hogy a kocsik belsejét hűvösen tartsák. Minden sötétítőt leengedtünk, a fülkében szürke félhomály uralkodott, az izzó égbolt és a köröskörül a horizontig nyújtózó kiégett vidék vakító fénye csupán néhány résen át tudott behatolni. Amikor délben az egyik állomás betonjára léptem, hogy megtegyem azt a néhány métert, amellyel az étkezőkocsiig juthatok, (Indiában a vonatokon nincs átjáró a vagonok között) visszahőköltem. A mérhetetlen hőség fehéren izzó kalapácsa majdnem leterített. Novemberben kellett volna jönnöm, figyelmeztettek többen is, most azonban május volt, az év legforróbb hónapja Indiában. Hidakon, széles folyókon, a Jamunán, a Gangeszen át száguldott a vonat. Az ablakon túl terpeszkedett a hatalmas ország, előbb a nyirkosan meleg trópusi éjszaka, majd az azt követő nappal izzó homokfelhője. Valahol a közelben kellett már lennie északról a Himalájának, de még nem lehetett látni.
Akkor sem bukkant elő, amikor Srí Maharadzs autója felfelé vitt a perzselő hőségben egy szépséges úton előhegyei közé.
Majdnem elszédültem a számtalan éles kanyartól, amellyel fürge kígyóként tekergett fel az út a síkságról a 2000 méteres magasságba. A hidak kő mellvédjein népes majomhordák gubbasztottak. Hűvösebb lett a levegő. Hirtelen előcsillant egy hegyi tó a fák lombjai közül. A fényben fürdő víztükör és egy kiszáradt folyómeder felett – melynek folytatása beleveszett a síkság párájába – egy tarka indiai falu szellős teraszai kapaszkodtak a magasba. A főutcája, melyben csak úgy hemzsegtek az emberek, s amely egy bazárnegyeden át kacskaringózott felfelé, túlságosan keskeny volt egy autó számára. Így járművünket a tóparton hagyva gyalogosan mentünk tovább. Egy helyi hotel ajtaján jóságos tekintetű, nagy szemű, ezüst szakállú idős férfi lépett ki. Ráncoktól barázdált, magas, boltozatos homlokát aranybarna jel díszítette. Ő volt Srí.
Valami belülről arra késztetett, hogy leboruljak az idős brahmana előtt. Úgy éreztem, mintha megérintett volna – vagy áldásának ereje borzongatta bőröm?
*
Egy negyven év körüli férfi – merész arcú, mint egy napkeleti lovag a Parszifal legendából – egy oldalszobába vezetett. Ő Rana, Srí első tanítványa. Lemostam magamról az út porát, s vele együtt az utóbbi hetek minden szenvedését is. Tisztábban és lecsendesültebben tértem vissza Srí félhomályba burkolózó szobájába. Az idős férfi közelsége, jelenléte tisztábbá és csendesebbé tett. Srí és Rana hatalmas mennyiségű narancsot hozott, melyeket épp most érleltek e hegyoldal. Legalább egy tucat gyümölcsöt ettem meg egy ültő helyemben, s ettől kimondhatatlanul felüdültem.
Kis idő elteltével láttam, hogy kint az utcán egy izmos, szinte teljesen csupasz kuli hozza fején hatalmas toronyként egyensúlyozva csomagjaimat. Ranával a nyomába eredtünk. A tó felől fújdogáló szélben, a smaragdzöld víz partján kalauzolt Rana egy tóparti házig, mely egy párszi panziója volt, ahol Srí szállásról gondoskodott számomra, s ahol vegetárius étkezést kapok majd egyelőre európai módon elkészítve. Új barátaim figyeltek, s várták reakciómat, mert Srínek az európai és amerikai tanítványokkal kapcsolatosan nem mindig voltak jó tapasztalatai. Egyikük sem akart igazán beilleszkedni az indiai étkezési szokásokba és az itteni életmódba.
Délutánonként Rana az ajtóm előtt termett. „Srí odalent várja” – kiabálta – „Jöjjön gyorsan!” Együtt ballagtunk végig a tóparton. Srí többnyire hallgatott, csak néha hallottam, ahogy zümmögi maga elé: „Hari aum, Hari aum.”
Amikor Nainini istennő templomába látogattunk el, az idős templomszolga nem törődve a körülöttünk nyüzsgő európaiakból és indiaiakból álló tömeggel, Srí előtt földre vetette magát, homlokával megérintve lábfejét. Aztán Rana és a titkár magunkra hagytak. A tóparton, egy kő mellvéden ültünk. Az idős férfi keze és lába keskeny volt és szép. Hosszú, ezüstszürke hajával és szakállával, sasorrával, hatalmas, ráncoktól barázdált homlokával olyan volt, mint Odin az Eddából, ám nevetése mint egy gyermeké, lágy és vidám.
Kiöntöttem neki a szívem. Elmondtam életem történetét, meséltem a munkámról, arról hogy egy tucat könyvet írtam, néhány fát ültettem, egy fiút nemzettem, egy házat építettem, aztán eljöttem. Kiterítettem elé valamennyi reményem és félelmem, gondom, hitem és kétségem. Meséltem a feleségemről és a gyermekemről is, akiket szorongatott helyzetben hagytam magukra. Hallgatott. Közvetlenül előttünk nyüzsgött, hullámzott az üdülőhely forgataga. Körülöttünk mindenütt indiai babysitterek – aya-k – játszottak védenceikkel, a sápadt kis európaiakkal, de Srít semmi nem zavarta.
Néhány nappal később azt mondta:
– Kezdetben nem kapsz magasabb szintű jógagyakorlatokat. Most csak santit, békességet akarok adni neked – isteni békességet.
– Hát igen, van-e egyáltalán valami magasabb rendű dolog, mint az isteni békesség? – gondoltam.
*
Srí békét adott nekem – egy időre. Nem csak engem részesített benne, hanem a feleségemet is, aki tőlem néhány ezer kilométerre, túl a tengeren, fenyegető környezetben élt. Srí új nevet is adott neki. A levelekben, melyeket kérésemre intézett hozzá nem Hellának, hanem Santinak, Békességnek szólította. Megírta azt a kívánságát is, hogy az isteni békesség ne csupán őt töltse be, hanem mindenkinek, akivel találkozik, adjon erőt és nyugalmat. És valóban: sokan azok közül, akik a zűrzavar napjaiban Hella közelébe kerültek, csodálkozva érezték Hella (Santi) örökké eleven vidámságát, rendíthetetlen bizalmát a legnagyobb életveszély közepette is. Vajon Srí áldása volt az, mely megóvta őt?