A szolgálattól a szeretetig
Az Úr Csaitanja a téma további kifejtését kérte Rámánanda Rájtól, aki ilyesformán először a dászja-préma, a transzcendentális szolgálatkészség odaadását vetette föl. A Srímad-Bhágavatamból idézte Durvászá Muni egyik versét. Durvászá Muni a kaszt-tudatú bráhmanák önteltsége folytán megirigyelte Ambarisa királyt, e tiszta bhaktát, aki éppen házas rendben élt, kasztjára nézve pedig ksatrija volt. Durvászá Muni misztikus hatalmával akart bajt hozni Ambarisa Mahárádzsra.
Mikor ily módon Ambarisa veszélyes helyzetbe került, megjelent az Úr Visnu harci diszkosza, a szudarsan csakra, hogy megvédje Ambarisa királyt és megfenyítse Durvászát elvetelmült tette, egy tiszta vaisnava háborgatása miatt. A szudarsan csakrától fenyegetve Durvászá észhez tért, s megértette, hogy hibázott, amikor egy tiszta bhaktát kevesebbre tartott, mint saját magát, a misztikust. A mindenkivel elnéző Ambarisa király végül megbocsájtott Durvászának. A kaszt-tudat félreértésétől megszabadulva Durvászá az Istenség Személyiségét, valamint az Úrnak a tiszta bhaktákhoz fűződő csodálatos viszonyát kezdte magasztalni. Így szólt: „Isten tiszta bhaktája számára nincs lehetetlen, mert az Úr szent neveit hallván bárki megtisztulhat minden bűnétől.” Ha tehát pusztán Isten szent neveinek hallatán bárki megtisztulhat minden bűnétől, van-e lehetetlen akkor egy tiszta bhakta számára, aki folyton Őt szolgálja? Durvászá Muni elismerte: Isten szolgája bármely jógínál kiválóbb, az empirikus filozófusokról (gjáník) és érdekmunkásokról (karmík) nem is szólva.
Isten szolgáinak nem evilági boldogságáról ír Jamunácsárja: „Kedves Uram, mikor érezhetem magam igazán hűségesnek irántad, mikor lehetek valódi szolgád, s mikor élhetek transzcendentális boldogságban, folyton engedelmeskedve óhajodnak, megtisztulva az elme által kitalált elvont kívánságok minden fajtájától?”
Az Úr Csaitanja elégedett volt azzal, amit Rámánanda eddig elmondott az Istenség Személyiségének szolgálatáról, s arra kérte, lépjen még tovább. Rámánanda ekkor az Úr barátainak szeretetteljes szolgálatáról kezdett beszélni. Ezt szakhja-prémának, vagyis az Istenhez fűződő lelki barátság viszonyának (rasza) nevezik.
A szakhja-préma magasabb rendű a dászja-prémánál, mert ugyan a dászja-prémában megvan az Istenhez, mint Úrhoz fűződő kapcsolat, de annak a tudata is jelen van, hogy Isten a teremtő. Vagyis a szolgai viszonyban a hívő sosem feledi, milyen hatalmas Isten, ezért a dászja-prémába tiszteletteljes félelem vegyül.
A szakhja-prémából teljességgel hiányzik a félelem és a tisztelet érzése, ehelyett az egyenlőség érzete dominál. Ez az egyenlőség-érzet pedig kétségkívül előrelépés a dászja-prémához képest. A Srímad-Bhágavatam alábbi idézete a szakhja-prémáról szól:
ittham szatám brahma-szukhánubhútjá
dászjam gatánám para-daivaténa
májásritánám nara-dárakéna
szárdham vidzsahruh krta-punja-punydzsáh
„Az Istenség Személyiségét, Srí Krsnát az empirikus filozófusok a transzcendentális boldogság személytelen érzeteként fogják föl. A hozzá szolgai alázattal viszonyuló bhakták számára Ő a Legfelsőbb Személy, míg a külső energia illúziójában lévők csak közönséges kisgyermeknek látják. A Vradzsa-béli pásztorfiúkkal viszont barátként játszadozott, amit ők sok-sok élet erényes tetteivel nyerhettek el.” (Bhág.10.12.11.)
Az Úr Csaitanja egyetértett, mégis arra kérte Rámánandát, elemezze tovább a lelki viszonyok fejlődését. A szakhja-préma magasabbrendű transzcendentális ízeket nyújt, mint a dászja-préma, de a szülői vonzalom, a vátszalja-préma még ennél is fejlettebb sík.
Rámánanda ezért újfent a Srímad-Bhágavatamból idézett egy verset, amely a vátszalja-préma kiválóságát ecseteli:
nandah kim akaród brahman sréja évam mahódajam
jasódá vá mahá-bhágá papau jaszjáh sztanam harih
„Óh, bráhmana, valóságos rejtély, miféle erényes tetteket vihetett véghez Nanda Mahárádzs, melyek eredményeként az Úr Harit (Srí Krsnát) saját gyermekének mondhatta. Rejtély Jasódádéví helyzete is, akit Srí Krsna, az Istenség Személyisége anyjának szólított, s gyermeki szeretettel fogadta el emlőjét.”
Egy további idézet a Srímad-Bhagavatamból:
némam virinycsó na bhavó na srír apj anga-szamsrajá
praszádam lébhiré gópí jat tat prápta vimuktidát
„Sem Brahmá, sem Siva, sem a többi félisten, de még az Úr Nárájana állandó társa, Laksmídéví sem remélhette azt az áldást az Istenség Személyiségétől, Srí Krsnától, amit Jasódádéví, az egyszerű pásztorasszony elnyerhetett.” (Bhág.10.9.20.)
Srímatí Jasódádéví és Nanda Mahárádzs saját fiukként imádták Istent. A kereszténység atyának tekinti Őt, a hinduizmusban pedig Saktit is imádják, Isten külső energiáját, mint „anya-istent”. A vátszalja-préma eme vetületei anyagiak, vagyis a külső energia termékei. A transzcendentális szülői érzelmeknek torzult változatai ezek, mert az ilyen anyagias atyai vagy anyai istenkoncepcióban az imádó szolgálatokat vár el a Mindenhatótól.
Az anyagi létezés két uralkodó tényezője az élvezet s a lemondás. Az érdekmunkások, a karmík az élvezetvágy szellemében élnek, míg az empirikus filozófusok, a gjáník – gyümölcsöző tetteikben kudarcot vallva – a lemondást művelik. Ezért a karmí és a gjání is materialista, mert hiszen elvárja az Abszolút Igazság szolgálatait. Saját elképzeléseik valóra váltása végett csak követelnek az Úrtól.
Az élőlényeknek kellene szolgálniuk az Abszolút Igazságot, s nem az Abszolút Igazságnak az élőlényeket. A Bhagavad-gítá az Abszolút Igazság részeinek nevezi őket, a részeknek pedig szolgálniuk kell az egészet. Milyen abszurd gondolat, ha a rész eggyé akar válni az egésszel, vagy elvárja annak szolgálatait! Ha a parányi élőlény-részecske alkalmatlanná válik a szolgálatra, elszakad az egésztől. Ezért Isten szolgálatainak elvárása az Abszolút Egésztől való elszakadás jele, ami csakis Isten külsődleges energiájában valósulhathat meg. A materialisták ilyesfajta elvárásai az atya-, illetve anyaistentől hiú próbálkozások az Istenhez fűződő örök viszony felelevenítésére, ami nagyon távol áll a Nanda és Jasódá által képviselt eszmétől.
Isten fiúsága színtiszta lelki kapcsolat. Nanda és Jasódá nem támasztott igényeket Istennel szemben. A jógamájá, a belső isteni energia hatására szeretett kisfiuknak látták Srí Krsnát, aki teljesen az ő gondoskodásukra van utalva. Tisztán és egyszerűen szolgálták az Urat, kisgyermekükként gondozva Őt. A szülők pedig mindig szívbőlj övő és vegyítetlen módon szolgálják gyermekeiket.
Az Úr Csaitanja elismerte, hogy a vátszalja-préma magasabb fokú, mint a szakhja-préma, de továbbra is kérlelte Rámánandát, hatoljon mélyebbre a transzcendentális viszonyok birodalmába. Így szólt: „Szépen szóltál az Istenhez fűződő örök, transzcendentális viszonyok fokozatairól, de a legfőbb lelki rasza, a legfőbb isteni szolgálat a vátszalja-prémán túl található.”
Az Úr Csaitanja eme célzását hallván Rámánanda kijelentette, hogy az Isten iránti transzcendentális szeretői viszony a legfelsőbb szintű szeretetteljes istenszolgálat.
Az Istenhez fűződő lelki viszonyok kibontakozását fokról-fokra érti meg az ember. Aki a transzcendentális nyugalom raszájában (sánta-préma) szolgálja Istent, elfogadja ugyan az Úr dicsőségét, de még nem képes olyan mélységes szeretettel viszonyulni hozzá, mintha személyes mesteréről volna szó. Az Istenhez fűződő transzcendentális szolgai viszonyban (dászja-préma) még nem bontakozik ki különösebb meghittség. Az Isten iránti barátságban (szakhja-préma), illetve szülői ragaszkodásban (vátszalja-préma) sem jelenik meg a szeretetteljes szolgálat fesztelen vágya, ilyenképpen nem lelni meg bennük a lelki viszonyok teljes tökéletességét. A minden konvenciót, normát elsöprő szolgálatkészség csakis az Istenhez fűződő szeretői viszonyban (mádhurja-préma) nyilvánul meg.
Ezért az Úr Csaitanja kérésére Rámánanda a mádhurja-préma természetéről kezdett beszélni. A Srímad-Bhágavatam egy versét idézte, melyben Uddhava Krsna kedveseinek, a pásztorlánykáknak szerencséjét említi, akik elolvadtak a rajongástól, amikor Uddhavától Krsna tettei felől hallottak. Uddhava szólt:
nájam srijó ’nga u nitánta-ratéh praszádah
szvar-jósitám nalina-gandha-rucsám kutó ’njáh
rászótszavé ’szja bhudzsa-danda-grhíta-kantha
labdhásisám ja udagád-vradzsa-szundarínám
„A rásza-lílában Krsna erős karjai ölelték Vradzsa gyönyörűséges pásztorlánykáit. Ez a páratlan alkalom olyan lelki boldogságot nyújtott nekik, amit sem a világ legszebb hölgyei, sem a lótuszvirághoz hasonlóan illatos testű mennyei angyalok, de még Laksmí sem tapasztalhatott, bár ő az Úr Nárájan mellkasára hajtja fejét.” (Bhág.10.47.60.)
A Srímad-Bhágavatam egy másik részét idézve Rámánanda így folytatta:
tászám ávirabhúcs cshaurih
szmajamána-mukhámbudzsah
pítámbara-dharah szragví
száksán manmatha-manmathah
„Srí Krsna, kinek szépsége Ámort is megbabonázza, ragyogó sárga ruhában, virágfüzérrel a nyakában, örök, mosolygó alakjában egyszerre csak ott termett a pásztorlánykák között, akik az elválás bánatában szomorkodtak, mert a rásza-lílát követően az Úr elhagyta őket.” (Bhág.10.82.2.)
Rámánanda így foglalta össze az Istenhez fűződő különféle transzcendentális viszonyokat, majd hozzátette, hogy mindezek alkalmasak Krsna kegyeinek elnyerésére. Az Istenhez egy bizonyos módon viszonyuló bhakta éppen azt az érzelmi kapcsolatot tartja a legtöbbre, amihez ő is tartozik, ám ha alaposan megvizsgáljuk és elfogulatlan szemszögből összevetjük a lelki viszonyokat, láthatjuk az intenzitás különbségeit.