A tiszta odaadás
Rámánanda ekkor az empirikus tudástól és a gyümölcsöző munkától is mentes, tiszta odaadást javasolta. Ennek alátámasztására Brahmának Krsnához intézett bocsánatkérő fohászaiból idézett:
gjáné prajászam udapászja namanta éva
dzsívanti szan-mukharitám bhavadíja-vártám
sztáné sztitáh sruti-gatám tanu-ván-manóbhir
jé prájasó ’dzsita dzsitó ’pj aszi taisz tri-lókjám
„Kedves Uram, a bhakták nem kívánnak az empirikus tudás művelése révén eggyé válni veled, hanem az önmegvalósult szentek ajkairól akarják hallani dicsőségedet. Erényes életet élnek, s könnyedén elnyerhetik kegyedet, habár téged a három világon senki sem képes legyőzni!” (Bhág.10.14.3.)
Az odaadó szolgálat eme gyakorlását az Úr Csaitanja azonmód elfogadta. A lelki megvalósítás korábban javasolt szintjeit nagyon is érthető módon elvetette, ám az Istennel való eggyé válás föladását, valamint Isten dicsőségének folytonos hallását az önmegvalósult szentek ajkairól, mint egyetemes módszert, nyomban elfogadta.
Az Istennel való eggyé válás mérge megöli az odaadó szolgálat csíráját. Aki valóban szeretné odaadással szolgálni Istent, egyszer s mindenkorra adja föl ezt az elképzelést. A Csaitanja-csaritámrta szerint az Istennel való eggyé válás gondolata a legmagasabb fokú elbizakodottság jele, aminek még az árnyéka is lehetetlenné teszi az odaadás fejlődését. Ez a legveszélyesebb félreértés a lelki életben, amitől nyomban meg kell szabadulni.
A mindenható Istennek, Srí Krsnának alárendelt tiszta élőlény hallgassa alázatosan az önmegvalósult lélek ajkairól fölcsendülő transzcendentális hangot, az Istenség Személyiségének dicsőítését. Csakis egy önmegvalósult lélek képes nagyhatású lelki hangot kelteni. A bhakták éljenek makulátlanul tiszta életet, testben, szóban és gondolatban. Ezek a lelki megvalósítás tökélyre vitelének egyszerű módszerei.
Az Úr Csaitanja a társadalmi vagy felekezeti hovatartozás, a képzettség vagy bőrszín különbségeitől függetlenül minden ember javára jóváhagyta eme egyszerű módszereket. E folyamatban a próbálkozókkal szemben támasztott egyetlen, megkerülhetetlen követelmény az, hogy egyszer s mindenkorra mondjanak le az Istennel való eggyé válás gondolatáról. E képzetet általában csak az empirikus filozófusok vallják, máskülönben minden ember érzi, hogy Isten nagyobb nála, s mi alárendeltjei vagyunk akaratának. Még az olyan kiválóság, mint Mahátmá Gandhi is mindig mondogatta: „Hatalmas az Isten! Egyetlen fűszál sem mozdul az Ő jóváhagyása nélkül.”
Így hát az Istennel való eggyé válás képzelt ideája az empirikus filozófus agyszüleménye, anyagi hiúságának eredménye. Egy tisztaszívű, egyszerű ember mindig ellenzi az ilyen mesterkélt gondolkodást. Természetes módon utasítja el az Istennel való eggyé válás gondolatát, s nem szükséges külön figyelmet fordítania eme ostobaság cáfolatára.
A következő követelmény az önmegvalósult lélek szavainak alázatos és nyájas hallgatása. A Bhagavad-gítá közvetlenül Isten transzcendentális üzenete, amit a leendő bhaktának teljes jámborsággal és alázattal kell befogadnia egy önmegvalósult lélektől.
Az isteni üzenetet a tanítványi lánc hallgatása által ismerhetjük meg, ahogyan azt a Bhagavad-gítá negyedik fejezete is megemlíti. Szó esik arról is, hogy a lelki fejlődés rendszerét először Vivaszvánnak, a Napistennek tárták föl, aki Manunak, az emberiség ősatyjának adta tovább az üzenetet. Manu később fiára, Iksvákura hagyományozta e bölcseletet. A tanítványi láncolat transzcendentális átörökítése révén gyakorolták e módszert a szentéletű királyok, a rádzsarsik is. Sajnálatos módon megszakadt e lánc, így fel kellett eleveníteni az üzenetet, ezúttal Ardzsunával, Srí Krsna jóbarátjával és hívével kezdődően.
A leendő bhakta hallásvágya nem függ születéstől, örökségtől, műveltségtől, kaszttól, felekezettől, bőrszíntől vagy nemzetiségtől, hanem függ az alázatától, s attól, megleli-e a transzcendentális üzenet hiteles forrását. A Bhagavad-gítá is megerősíti, hogy e lelki üzenet misztériumát Ardzsuna nyomdokait követve kell megértenünk. A Bhagavad-gítá Ardzsuna felismeréseiről is szól, s önmegvalósult lélekként ismeretes az, aki az ő szellemében beszél. A Bhagavad-gítá üzenetét ilyen önmegvalósult lélektől kell hallanunk, s nem a meddő témák vélt jelentésein spekulálóktól. A nem hiteles források hallgatása puszta időfecsérlés. A bhakta figyeljen arra, hogy az előadó tagja legyen a tanítványi láncolat, a parampará transzcendentális vonalának. A leendő bhaktának testileg, szavaiban és elméjében is tiszta életet kell folytatnia, mindenét Isten kegyétől téve függővé.
A spekulatív tudástól mentes odaadó szolgálat bevezető szintjét az Úr Csaitanja helyesnek fogadta el, majd arra kérte Rámánanda Rájt, fejtse ki, miként bontakoznak ki az odaadó szolgálat érzelmei az istenszeretet magasabb szintjein, egészen a tetőpontig. Rámánanda válaszában elmondta, hogy e fejlődési folyamat csúcsa Isten szeretetteljes szolgálata. Minden élőlény szívében ott szunnyad az örök istenszeretet. A lelki folyamat kísérlet ennek az örök istenszeretetnek a fölélesztésére, spontaneitásának visszaállítására. E próbálkozás kezdete Isten transzcendentális üzenetének hallása a helyes forrásból, egy önmegvalósult lélektől. A lelki üzenetet megismerve, az odaadást gyarapítva el kell jutni a spontán istenszeretetig. Rámánanda a következő szavakkal ecseteli ezt a folyamatot:
nánópacsára-krta-púdzsanam árta-bandhóh
prémnaiva bhakta-hrdayam sukha-vidrutam szját
jávat ksud aszti dzsatharé dzsarathá pipászá
távat szukhája bhavató nanu bhaksja-péjé
„Amíg éhség kínozza a gyomrot, örömöt szerez az evés és ivás. Hasonlóképpen, amint föltámad a bhakta szívében a rajongó, spontán szeretet Isten iránt, igazi örömöt nyújt neki a sokféle kellékkel gyakorolt imádat.” (Padjávalí 13)
E kijelentés értelme szerint a táplálkozás öröme az éhségből, míg a lelki gyakorlatok öröme a spontán istenszeretetből fakad.
Srí Rámánanda egy másik verset is idézett:
krsna-bhakti-rasza-bhávitá matih
kríjatám jadi kutó ’pi labhjaté
tatra lauljam api múljam ékalam
dzsanma-kóti-szukrtair na labhjaté
„Bárhol találj is rá, buzgó vággyal ragadd meg a tiszta istenszeretet lehetőségét! Az Istenség szerető szolgálata iránti erős vágy fölöttébb ritka, mert csak sok ezernyi élet során gyakorolt erényes, tisztító tettek együttes eredményeként bontakozik ki.” (Padjávalí 14.)
Az Istenség Személyiségének szeretetteljes szolgálata iránti vágy páratlanul értékes, s elvezet a legfőbb lelki tökéletességhez. A hétköznapi életben nagyon ritkán akadni ennek nyomára. Az Úr Csaitanja a legnagylelkűbb isteni avatár, aki a Kali korszak elesett lelkei iránti könyörületessége és kegyessége folytán hajlandó megadni az élet legnemesebb célját. Az általa ajánlott lelki gyakorlat egyszerű, az Úr dicsőségét kell hallani és ismételni. Ez a kezdete a fejlődési folyamatnak, ami fokozatosan elvezet a spontán istenszeretetig.