9. fejezet
Az Istenszeretet
Emlékezni fog a 2. fejezetből, hogy a nagy védikus szentírás, a Srimad-Bhágavatam leírja azoknak a bölcseknek a találkozását, akiket a magasabb igazságok és az emberiség lelki jóléte érdekel. Amikor ezek a bölcs emberek kérdéseket tettek fel a mélyreható, lelki tudásról, megtanulták, hogy a juga-dharma, e korszak legmagasabb lelki cselekvése Isten tiszta, feltételek nélküli szeretete és szolgálata. Ez a szeretet nem függ külsőségektől vagy különféle szertartásoktól, hanem a forrása a tudatban van.
Vágyakozás az Úr után
Végül is mindannyian kapcsolatot keresünk Istennel. A mindennapi tevékenységeinkben és a lelki életben is egy bizonyos raszát, „ízt” keresünk a kapcsolatban. A rasza más és más a különféle kapcsolatokban. Pl. a barátok közötti rasza más, mint a rasza a szülők és gyerekek, vagy a szerelmesek között. Az anyagi világban ezek a kapcsolatok csak sápadtan tükrözik azt a sok szerető raszát, amit az Úrral való kapcsolatban találhatunk. Ha őszinték és szeretetteljesek leszünk, többet elfogadunk az isteniségünkből, és több köt össze minket Istennel, akkor erős kapcsolatokat alakíthatunk ki, amelyek messze meghaladnak mindent, amit valaha tapasztaltunk az életünkben.
Nekünk, mint embereknek, az a feladatunk, hogy ismét beleszeressünk Istenbe, visszatérjünk az Istenszeretet országába, ahol tapasztalhatjuk a természetes helyzetünket. Minden más természetellenes. Ha nem mélyedünk el teljesen az Istenszeretetben, továbbra is leláncolnak a kéjvágya, az öregség, betegség és halál szenvedései – ezek mind az anyagi környezet részei, és semmi közük ahhoz, amik mi igazából vagyunk. Végül meg kell értenünk, hogy teljesen az Úrért vagyunk. Ha ezt megértjük, teljesen, egész lényünkkel szeretjük Istent. Ez a szeretetteljes állapot nem pusztítja el az azonosságunkat; ellenkezőleg, kiterjeszti és elmélyíti a tapasztalatunkat, ha szeretetet ajánlunk az Úrnak, és azt visszakapjuk, mint viszonzást. Szeretetmegnyilvánításunk csak még több szeretetet hoz.
Soha nem lehetünk teljesen elégedettek, amíg nem kerültünk vissza a természetes helyzetünkbe, a lelki birodalomba, ahol minden kapcsolat Istenközpontú. Ezért olyan fontos a mindennapos lelki gyakorlat. Felkészít minket az intenzív szeretetre és szolgálatra a lelki világban. Teljes elkötelezettséggel és odaadással gyakoroljunk, még intenzívebben, mintha hegedűs lennénk, aki élete legfontosabb koncertjére készül fel.
Nagyon szenvedünk, ha a szeretteinket nem látjuk, vagy nem hallunk róluk. Mindent tudni akarunk róluk; vágyódunk arra, hogy bizalmasan beszéljünk velük, együtt töltsük az időt, és leveleket kapjunk tőlük, ha távol vannak. Ha már itt a fizikai világban megvannak ezek az érzések, képzeljék el, mennyivel intenzívebb a vágyakozás, ha az Úrra irányul.
Ha a lelki életet tesszük a legfontosabb prioritássá, akkor már itt és most felvehetjük a kapcsolatot a lelki birodalommal. Az az igazság, hogy Isten és a követei sokkal inkább szeretnének kapcsolatban lenni velünk, mint mi velük. Ha komolyan Istent tesszük az első helyre mindenben, amit csinálunk – 100 %-ban, nemcsak részben, elméletileg vagy alkalmilag – akkor kezdjük átélni, amit addig csak olvastunk vagy hallottunk. A lelki világ a valóságunk része lesz.
Az Istenszeretet nem követelés
Bár mindenki tapasztalni akarja a szeretetet, gyakran felindulunk, vagy elvesztjük a kedvünket, amikor problémák merülnek fel. Az igazi próbatétel állandóan megmaradni az Istenszeretetben, mindegy, hogy mi történik. Különben csak úgy látjuk Őt, mint alantas szolgát, akinek az a szerepe, hogy teljesítse a kívánságainkat és a szeszélyeinket. Ilyen körülmények között olyanok vagyunk, mint a rosszul nevelt gyerek, aki dühösen elfordul, ha nem kapja meg azt, amit akar. Az Istenszeretetnek felül kell emelkednie ezen a hozzáálláson.
Sokan nem értik, mi szükség van a fájdalomra és a szenvedésre az életünkben. Megkérdezzük, „Ha van Isten, akkor miért van rossz a világban? Ha van Isten, akkor miért nem adja meg mindig az embereknek – és különösen nekem – azt, ami ahhoz kell, hogy boldogok legyünk?” Aztán ez a következtetésünk, „Ha a szenvedés valóság, hogyan létezhet Isten?” Ez az önző kívánságok kielégítésén alapuló belátás feltételezi, hogy Istennek mindenkor teljesítenie kell a kívánságainkat. Nem veszi figyelembe sem a szabad akarattal való visszaélést, sem a cselekedeteink karmikus következményeit, nem ismeri el a tapasztalatainknak, még a nehezeknek is, a tanító értékét.
Az irodalomban a tragikus hős gyakran sokféle módon szenved, és végül erősebb személyként jön ki ezekből a tapasztalatokból. Ugyanezt a növekedési folyamatot állítja elénk az Úr határtalan irgalma. Ha az Úrral való megállapodásunk nem lesz erősebb a szükség idején, akkor nem a mély szeretet szintjén cselekszünk.
Istenfélelem
Sok ember azt hiszi, hogy az Istenfélelem a lelki élet előfeltétele. Így reagáltak egyszer egy beszédre, amelyet pár évvel ezelőtt Ghána elnöke tartott (sokan azt mondják, az én befolyásomra) papok, vállalkozók és politikusok gyülekezete előtt. Beszédében megemlítette, megtanulta, hogy ne féljen Istentől, hanem szeresse Őt. Az egyházak minden további nélkül elítélték ezért a kijelentésért, és ezt mondták: „Milyen ember ez, hogy lehet az elnökünk, hogy választhatták meg őt az emberek – egy olyan embert, aki nem féli Istent?” Ezek a vallási vezetők nem értették meg, hogy létezhet olyan kapcsolat Istennel, amely sokkal mélyebb, mint a félelem.
A szüleiktől és tanáraiktól félő gyerekek csak akkor viselkednek jól, ha büntetéssel fenyegetik őket. Ha megszűnik a külső nyomás, ezek a gyerekek azt csinálják, amit akarnak. Ugyanígy van ez a kapcsolatunkban az Úrral. A félelmen alapuló kapcsolat nem lehet nagyon erős. Megmarad a felszínen, és megakadályoz abban, hogy kialakítsuk a mélyebb megértéseket, amelyek az igazi lelki megvalósításokhoz szükségesek.
A félelem akadályoz meg abban, hogy nagylelkűek legyünk, vagy mélyebb kapcsolatokat alakítsunk ki másokkal. Ehelyett elsődlegesen arra koncentrálunk, hogy elkerüljünk a kényelmetlen következményeket. Ilyen körülmények között nem virulhat ki a szeretet, amely a szabad akarat kinyilvánítása, elismerésen és spontaneitáson alapul. Sajnos sok vallási hagyomány a félelem alapján működik. Tisztelik Istent, aki a törvényei megszegőit megbünteti. Az ilyen hagyományok követői többnyire arra használják az energiáikat, hogy elkerüljék a büntetést, és nem arra, hogy kifejezzék a szeretetüket.
A félelem mégis játszhat hasznos szerepet a lelki fejlődés korai szakaszaiban. Amikor a gyerekek kicsik, a szülők kénytelenek a jutalmazás és büntetés elvét alkalmazni. A tekintéllyel való kapcsolat e kezdeti szakaszában a gyerekek énközpontúak, és túlnyomórészt a félelem motiválja őket. Később kezdik megérteni a mélyebb szakaszt, amikor azt mondják: „Szeretem anyut, nem akarom azt csinálni, mert zavarja őt.” Vagy: „Papa nem lesz boldog, ha azt csinálom; akkor inkább nem teszem.” Amikor növekednek, megtanulnak a szeretet alapján cselekedni. Ugyanígy van ez a kapcsolatunkban Istennel. Először lehet, hogy félünk Tőle – ez gyakran szükséges lépés, mert legalább elismerjük a létezését. Végül nagyobb lesz a megértésünk, és felfedezzük, hogy a lelki élet nemcsak szabályok és előírások követése, hanem a lélek kapcsolata Istennel.
Kétkedés Istenben
Amíg az anyagi világban vagyunk, továbbra is kételkedni fogunk Istenben. Ha már egyáltalán nem lenne kétségünk, nem lennénk többé emberek, nem lenne szükségünk anyagi testre vagy anyagi tudatra. Akkor már a lelki birodalomban laknánk.
Nem kell aggódnunk a kételyeink miatt. Mint már a 3. és 4. fejezetekben láthattuk, az elme és az érzékek akarnak uralkodni. Ha az elme és az érzékek felfedezik, hogy beállítottuk magunkat a transzcendentális energiákra, az érzékek uralma alatt álló elme dühbe gurul, el akarja vonni a figyelmünket a tapasztalat magasabb területeiről. Végül azonban belátjuk, az elme azért játssza ezeket a „kétség-játékokat”, mert nem irányít, vagy mert nem törődnek vele. Ha ezt megértjük, nem fogjuk olyan komolyan venni az elme trükkjeit.
Ehelyett erősítsük meg a lelki gyakorlatunkat, hogy az értelem és a lélek vezethessék az elmét. Akkor erős lesz a hitünk és a megértésünk. Nem foglalkozunk a kétséggel. Ha még nagyobb lesz a hitünk és a megértésünk, a kétségek el fognak tűnni – és természetesen helyet engednek az újnak! Minél jobban megengedjük, hogy előtérbe kerüljön a lélek, annál kevésbé zavaróak lesznek a kétségeink
Bár le kell győznünk a kétségeinket, gondolnunk kell arra is, hogy a vallás nemcsak vak hit. Hitre azonban szükség van mindenben, amit teszünk; legyen az anyagi vagy lelki. De a helyesen irányított hitnek megvalósítássá kell válnia – más szavakkal, közvetlen tapasztalattá. A lelki élet igényes, emelkedett tudomány, és nekünk vannak bizonyos kulcsaink, hogy ez a tudomány működjön számunkra. Anélkül is ki tudjuk építeni a kapcsolatot a lelki világgal, hogy elhagynánk ezt a testet. Ha a gyakorlásunk nem jár eredménnyel, vagy nem voltunk elég ügyesek, vagy a hitünk egy számunkra hamis hitrendszeren alapul.
Az Istenmegvalósítás fokozatai
A különféle lelki utakon járó emberek különféle szavakkal beszélnek a legmagasabb célról: nirvána, szamádhi, kozmikus tudat, belépés Isten szellemébe, vagy eggyé válni Istennel. Ezek a szavak mind a lelki birodalom energiáit jelentik, amelyek az Úrból terjednek ki; nem magára az Úrra vonatkoznak. Ha süteményt sütünk, az egész házban érezhetjük a kellemes illatot anélkül, hogy egyáltalán látnánk a süteményt a sütőben. Vagy egy másik példa: Bár soha nem látogattunk el a napra, tapasztalhatjuk a melegét, és jól érezhetjük magunkat a kisugárzásában. Ugyanígy, anélkül, hogy valaha is szemtől szembe látták volna az Urat, sok lelki gyakorló törekszik arra, hogy tapasztalja az Úr energiáit.
De ez csak az egyik aspektusa a lelki életnek. Ha mélyebben tanulmányozzuk a spiritualitást, felfedezzük, hogy az Istentudatnak különböző fokozatai vannak. Mint már említettem, az Istentudatossá válás folyamata nagyon tudományos. Az egész teremtéssel és Isten energiáival való egységünket kezdjük érezni az éppen most leírt fokon, amely az Úr kisugárzásának a tapasztalata. Ezen túl van az Istentudat egy másik foka, amelyen a szentlelket vagy Felsőlelket fedezzük fel – Isten jelenlétét a szívünkben. Még magasabb az az Istentapasztalat, amelyben belépünk Isten birodalmába. Még itt is különböző szintek és alszintek vannak, ahogyan Jézus mondta, „Atyám házában sok lakás van.”
Mély lelki tapasztalatokra van szükségünk
Sokan éhezünk lelkileg, mert hiányoznak a mély lelki tapasztalatok. Mivel nincsenek olyan példaképeink, akik ezekkel a tapasztalatokkal rendelkeznek, mechanikusan hajlunk arra, hogy szárazak és hűtlenek legyünk. Mint élvezetre törekvő lények, ha lelki forrásokból nem kapunk élvezetet, végül anyagi cselekedetekkel fogjuk kitölteni az ürességet.
Sok embert zavar, hogy az én lelki vezetőm állandóan ugyanazt a témát ismételte a könyveiben és a leckéiben: „Te nem a tested vagy.” Azt akarták, hogy bizalmasabb, ezoterikus témákról beszéljen. Ő azonban nem teljesítette a kívánságaikat, mert ezekről nem lehet részletesen beszélni. Ezek a közvetlen tapasztalat területére tartoznak.
Ha az értelmünket és az elménket arra használjuk, hogy eredetileg a lélek birodalmába tartozó tapasztalatokról beszéljünk, akkor megtévedhetünk, és kiforgatjuk az igazságot. Ahogyan egy vaknak nem tudjuk szavakkal elmagyarázni a színeket, az értelem és az elme sem érthetik meg teljesen az ezoterikus területet. Ez csak a közvetlen tapasztalatból jöhet. Hogy ezt a megértést megszerezzük, dolgoznunk kell a jellemünkön, fel kell oldani a tisztátalanságokat, meg kell növelni az odaadásunkat, hogy végül méltóvá váljunk a transzcendentális tudásra és boldogságra.
A lelki életben mindig van egy elérendő magasabb fok. Önmagában egyetlen írás sem adhat elég információt, hogyan érjük el a lelki világot. Ezért van szükség tanítókra és lelki vezetőkre. Hogy ne kerüljünk tévútra, biztosnak kell lennünk abban, hogy a tanítóink üzenete összhangban van a szentírásokkal, azzal, amit más önmegvalósított személyek, gyakorlók mondanak. Ha ez így van, akkor bízhatunk bennük. Ha helyesen gyakorlunk, lassanként elérjük azokat az eredményeket, amelyekről a szentek és a szentírások beszélnek, bepillanthatunk a lelki világba, amitől csak még jobban vágyódunk arra, hogy magasabb tapasztalatokat szerezzünk.
Hogy a lelki fejlődésünk ne kerüljön tévútra, a legtöbb emelkedett lélek nem mutatja meg a misztikus képességeit. Tudják, hogy ezek a bemutatók az embereket inkább az erőikhez vonzzák, mintsem az odaadásukhoz, nem szeretnék, ha azt hinnék, hogy a lelki élet csak számos trükk és technika. Néha azt gondoljuk, megláthatjuk Istent, ha ismerünk egy bizonyos mantrát. Megkérdezzük magunkat: „Hogyan láthatom Istent? Hogyan hallhatom meg az univerzális hangot? Hogyan kaphatok vezetést?” Ameddig megmaradunk abban a hitünkben, hogy a lelki élet csak néhány technika, ha vonakodunk mélyebbre hatolni abba, ami már megvan, és ellenállunk az önvizsgálat és öntisztítás szükségességének, akkor a lelki élet felszínén fogunk maradni.
A lelki életben a tudatállapotunk számít, nem a külső vallási formák vagy a gyakorlatok. Az imához használt nyelv nem fontos, sem az, hogy hol imádkozunk – egy pajtában, egy katedrálisban, templomban vagy a hálószobánkban. Ezek a külsőségek csak részletek, amelyek segítenek a nagyobb belső tapasztalatok szerzésében. Ha a belső lelki kapcsolat nem alakul ki, a külső csak időpazarlás lesz.
Ha azonban nincsenek példaképeink, akik megerősítenek és edzenek, akkor megelégszünk az átlaggal. Ha ez történik, lefokozzuk utunk szentírásainak és tanításainak az értékét, ezzel azt jelezzük, hogy a magasabb lelki eredmény a mi hagyományunkban nem lehetséges. Ez a hozzáállás csökkenti sok képzett lelki tanító és gyakorló valódi eredményeit, így aztán lehetővé válik, hogy kényelmesen érezzük magunkat egy alacsonyabb fokozaton.
Belső tanítások kutatása
Minden hagyománynak vannak belső tanításai. Mindenkinek meg kellene kísérelnie, hogy jobban megismerje a saját hagyománya mély tudását, mert ez segít abban, hogy túllássunk a vallási élet külső aspektusán. Az Úr szeretete és együttérzése univerzális. Azok, akiket fogva tartanak a külső, exoterikus gyakorlatok, hajlamosak arra, hogy szektássá váljanak. A szektásság a világ sok problémájáért felelős, mert szembeállítja az egyik csoportot a másikkal, és kimondhatatlan szenvedést okoz. Ha mélyebben behatolunk a belső tanításokba, akkor felfedezzük valamennyi lelki hagyomány közös alapját.
Ez az egyik oka annak, hogy soha nem olvashatjuk csak úgy a szentírásokat, mintha csak tárgyi információ forrásai vagy érdekes mítoszok és történetek gyűjteményei lennének. Nemcsak azért fordulunk a szentírásokhoz, hogy bizonyos adatokat megkapjuk, vagy szórakozzunk. A szentírások éppen olyan élők, mint mi magunk; Isten irodalmi inkarnációi. Ezért lehetséges, hogy nagyon fejlett lelkek extatikus transzba esnek, miután elolvastak egy bekezdést. Számukra a szentírások nemcsak szavak; összeköttetésül szolgálnak a lelki tapasztalat egész birodalmához. Ha a szentírásokat és más vallási írásokat szeretettel és gondosan olvassuk, akkor egy lelki ablakon át nézünk be a transzcendentális birodalomba.
Egyes tanítások a bolygó megteremtése óta léteznek a földön. Ilyenek pl. a Védák, az emberiség legrégebbi írásai, amelyek a belső lelki tanítások megvalósításán és tulajdonképpeni alkalmazásán alapulnak. Még ma is vannak védikus gyakorlók, akik ezt a tudást élő, tapasztalaton alapuló formában adják át másoknak. Ezek a tanítások kiválthatják ugyanazokat az eredményeket, mint a múltban, de csak azzal a feltétellel, ha készek vagyunk arra, hogy komolyan foglalkozzunk velük.
Az Istenszeretet mámorító
A lelki élet nem száraz elméleteket vagy állandó harcot, nyomást és önmegtagadást jelent, hanem mélyreható tapasztalatokat és derült mámort. Miért csapnánk be magunkat? Mindenki azt akarja, hogy szeressen és szeressék. Mindenki az élvezet csúcspontjait akarja tapasztalni. Végső soron a lelki élet egy nevezőre hozva: a legnagyobb élvezet, a legnagyobb öröm, és az érzékek legintenzívebb kielégítésre – de messze túl az anyagi szinten. Különféle cselekedeteket, szertartásokat és gyakorlatokat végzünk, ezek készítenek fel arra, hogy az anyagi világ árnyékai és képei fölé emelkedjünk, eljussunk a csodálatos lelki birodalomba.
Gondoljanak arra, hogy minden élőlény a szeretetet, boldogságot és örömöt keresi, még azok az emberek is, akik zavart és destruktív módon viselkednek. El tudják képzelni, mennyire örülne, ha egyszer megszűnne a szeretet elérésének minden akadálya és korlátozása? Bepillanthatunk egy kissé ebbe az állapotba, ha elfog egy nagyon erős, túláradó érzés azzal szemben, aki nekünk kedves. Miért haboznánk hát, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, és megtapasztaljuk az öröm magasabb fokozatait?
Ha belépünk a tudat magasabb birodalmaiba, lehet, hogy a fizikai testünk nem képes arra, hogy kibírja az extatikus tapasztalatokat, amelyek szó szerint az anyagi birodalom fölött állnak. Bár az extázis elég mámorító tapasztalat, mégis csak kezdeti aspektusa annak a folyamatnak, amely elvisz a tiszta Istenszeretethez. A tiszta Istenszeretet érzései, jelei és tapasztalati tulajdonképpen ezen a szinten túl vannak.
Ha lelkileg növekedünk, szerető versenybe kerülünk Istennel. Minél jobban igyekszünk az Urat szolgálni, Ő annál jobban törekszik arra, hogy megáldjon és fogadjon minket. Ebben a helyzetben olyan mély szeretetet érzünk az Úr és viszonzása iránt, hogy azt hisszük, Ő csak rólunk gondoskodik. Ebben a tudatállapotban nem törődünk azzal, hogy a mennyben vagyunk-e vagy a pokolban, mert tudjuk, hogy szeretnek. Minden pillanat az adás, az egyre nagyobb Istenszeretet és az elsodró mértékben való visszakapás tapasztalata.
A lelki életben az a szép, hogy magunkhoz tudjuk vonzani az Úr isteni kegyét. Ha pedig megkaptuk ezt a kegyet, megoszthatjuk másokkal. Ha más embereket azáltal lelkesítünk, hogy felkínáljuk nekik a saját tapasztalatainkat és megvalósításainkat, lehet, hogy ezt gondolják, – „Én is szeretném tapasztalni; szeretnék megszabadulni a szenvedéstől, vagy legalább azt szeretném, hogy ne terheljen; szeretnék egyensúlyra lelni az életemben, nem pedig azt érezni, hogy különböző irányokba rángatnak.” Skizofrén dolog egyszerre több, eltérő nyomot követni. Ne semmisítsük meg magunkat, szerveződjünk e fontos kérdések köré: „Mennyire szeretem Istent? Mennyire szeretném a teljes kegyét és az áldásait?”
Személyes kapcsolat Istennel, különféle világhagyományok nézőpontjából
Isten több, mint csak energia, hang vagy fény. Ahogyan ebben az anyagi világban vannak formák, Istennek is van formája – de az a forma lelki. Ha elgondolkodunk ezen, látjuk, hogy ennek van értelme. Istenen kívül nem lehet semmi, forma sem. Miért ne lenne Istennek formája? Mindenféle teljesség, szépség, szeretet vagy tudás Istentől jön, és a teljességének a része. Csak azért tapasztalhatjuk, mert eredetileg az Úr részei.
Ha az Úrnak van formája, akkor az Istenszeretet nem elvont dolog, hanem közvetlen és személyes kapcsolatot fejez ki. Sok hagyomány haladott, belső tanítása hangsúlyozza ezt a mély, szerető kapcsolatot. Tanulmányozzák csak közelebbről a Koránt vagy a Bibliát; sokszor írnak az Úrral való személyes kapcsolatról. Ezek és a védikus írások arról beszélnek, hogyan találkozhatunk szemtől szembe Istennel.
Az Iszlám hadith-irodalma pl. egy helyen arról beszél, hogy a paradicsomban a legmagasabb tapasztalat Allah látása. A mohamedán szentírás úgy ír Mohamed próféta mennyei utazásáról, mint élete egyik legnagyobb tapasztalatáról. Gábriel angyal kísérte őt az alsóbb bolygórendszerektől a felsőbbekig, mígnem elértek egy pontot, ahonnan a prófétának egyedül kell tovább mennie, hogy közvetlenül találkozzon Allahhal.
A keresztény hagyományban is van Istennek személyes arculata. Pl. azt tanítják, hogy a tiszták a szívükben fogják látni Istent. A Jelenések könyve azt állítja, hogy azok, akiket Isten gyermekeinek ismernek, a homlokukon fogják viselni az Úr jelét, és meg fogják látni az arcát. A kereszténység és az Iszlám szent könyvei leírják, Sára úgy bánik Istennel, mintha a szeretett gyermeke lenne. Ábrahám úgy fordult Istenhez, mint a barátjához. Egy forma nélküli energia nem lehet a gyerekünk vagy a barátunk. Szülőnek és barátnak lenni olyan kapcsolatot jelent, amely cselekvésen alapul, és amelyben kifejezetten eltérő egyének vesznek részt, ebben az esetben egy földi és egy mennyei.
Lelki egyesülés
A világ belső hagyományai mély személyi tapasztalatszintekkel kötnek össze minket. A lelki világban a szex lelki egyesülés formájában létezik, de ezt a jelenlegi, feltételekhez kötött állapotunkban nem tudjuk megérteni. Az anyagi élet fizikai szexualitása csak a lélek és a Legfelsőbb Úr örökké tiszta, elbűvölő kapcsolatának eltorzult tükörképe. Bár a tükörképben ott van a tényleges kapcsolat néhány jellemzője, az mégsem igazi, a maga teljes valóságában. A szexuális tapasztalat azért tűnhet örömtelinek, mert ebben a feltételekhez kötött állapotban vagyunk. De végső soron nem adja meg nekünk azt a mély beteljesülést, amit keresünk.
Az anyagi világ szexuális életét azonban nem nevezhetjük ki egyszerűen illúziónak, nem hihetjük, hogy az anyagi élet valótlan, és csak a lelki élet valódi. Sokkal több az a fontos különbség, hogy a lelki élet örök, és az anyagi élet időleges. Még az illúzió is realitás a maga módján: valódi megjelenés, ami fölveszi valami másnak a külsejét. Bár az illúzió önmagában nem állhat meg, hibát követnénk el, ha tagadnánk a létezését. Ha pl. látjuk a tükörképünket, megértjük, hogy az a két a háromdimenziós valóság tükröződése két dimenzióban. A tükörkép rendelkezik a valóság bizonyos tulajdonságaival, de néhány dolog hiányzik. Részleges, nem teljes. Ugyanígy a fizikai szex mesterséges, időleges tapasztalata is csak tökéletlenül tükrözi a lelki egyesülést. Nem adja meg azt, amit végső soron szeretnénk, mégis pozitív jele annak, hogy a lelki egyesülés valódi, tartós tapasztalata ténylegesen létezik.
A lelki világban az egyesülésnek semmi köze a fizikai testekhez, amelyek megkísérlik egymást stimulálni, vagy a nemi szerveikkel törekszenek élvezetes érintkezésre. Ehelyett a lelki egyesülés azt jelenti, hogy a lelki test valamennyi aspektusa egyesül a szeretett lénnyel. Isten birodalmában a lelki érzékek nem olyan korlátozottak, mint a fizikai érzékeink. Pl. a fizikai testben a szemeket kell használnunk a látáshoz, mert nem látunk akármelyik másik szervvel. Az isteni birodalom lakói azonban a lelki testük minden részével látnak. Ugyanez érvényes a többi érzékre. Az egyik érzék működhet a másik helyett, mert ott nincs különbség az érzékek között.
Mivel a fizikai testünk behatárolt, és nem tapasztalhatja az örök, tiszta kapcsolatot a Legfelsőbbel, az anyagi szexualitás soha nem elégítheti ki a lélek vágyait. Mégis, ebben a világban is részt vehetünk a szexuális életben olyan módon, amely kielégítő aspektust kap. A Bhagavad-gítában (7.11) mondja az Úr Krsna: „Én vagyok az a nemi élet, amely nem ellenkezik a vallásos elvekkel.” A fizikai szexnek jogos szerepe van a lelki életben, ha úgy tekintjük, mint az Úr szolgálatát – ami lehetővé teszi, hogy a lelkek megszülessenek ebben a világban, és folytassák tovább az újukat haza, vissza Istenhez. Ha úgy gondolunk rá, mint szolgálatra, részt vehetünk a szexuális tevékenységben anélkül, hogy még jobban ragaszkodnánk az anyagi világhoz.
A modern társadalomban a legtöbb ember minden nap a szexre gondol. Bár talán nem tudják, de mind a legmagasztosabb tapasztalatot kívánják – a lélek legmagasabb, elragadtatott kapcsolatát az Isteni Lélekkel, aki végső soron minden lélek forrása. A probléma az, hogy azok, akik testi szinten cselekszenek, megkísérelnek egyesülni egyesülés nélkül. Ez azt jelenti, testi intimitást keresnek anélkül, hogy tudnák, ők kik vagy mik. A fizikai testnek hiszik magunkat, azt gondolják, az élet célja csak a személyes kielégülés és stimulálás. Sajnos azért törekszenek az egyesülésre fizikai eszközökkel, mert nem ismerik a lelket. Mivel minden valódi egyesülés lelki, a kísérleteik csak frusztráltságban és csalódásban végződnek.
A szexualitás bizalmas aspektusai
Minden lelki szexre, vagy lelki egyesülésre irányuló kísérletnek túl kell lépnie azon a formális, fenségek, tiszteletet parancsoló felfogáson, hogy Isten a Legfelsőbb Teremtő, Fenntartó és Megsemmisítő. Maga mögött kell hagynia azt a személytelen felfogást is, hogy Isten fény vagy energia. A lelki élet mélyebb, bizalmasabb aspektusai a lélek és Isten intim, személyes és megragadó kapcsolatát is magukban foglalják. Ha már nem köt minket az anyagi tudat, és nem vágyakozunk a testi érzékek kielégítésére, sokféle intim, kedves kapcsolatban lehetünk az Úrral. Minden hiteles hagyomány tud ezekről a kapcsolatokról, ahogyan azokat a nagy szentek tapasztalták.
Például: a keresztény hagyomány menyasszony-miszticizmusában a belső tanítások között szerepelnek személyes tapasztalatok Istennel, eszerint az apácák egyes rendekben az Úr menyasszonyai lesznek. Avilai szent Teréz és a Kereszt szent Jánosa is leírják a misztikus, házastársi, szertő viszonyt Istennel, amelyben a női természetű lélek nagy örömet talál abban, hogy együtt van a Szerelmesével. India ősrégi vaisnava hagyományában is azt írja sok nagy, férfi goszvámi, hogy ők a lelki tudatukban nők, és magukat az Úr szerelmeseinek tekintik.
Sajnos ebben a korban az emberek annyira kifelé irányulnak, hogy a lelki tapasztalok írásos feljegyzéseit csupán allegóriának vagy mítosznak tekintik. De ez nem így van.
Salamon király pl. az Istennel mint szeretővel való személyes kapcsolatáról beszél a Bibliában. Ha megkérnénk egy papot, hogy magyarázza el ezt a helyet, sokféle vélekedést hallanánk. De az Énekek éneke szerzője személyes tapasztalatokat ír le, amelyekben magát igazából nőnek látja, és az Úrra úgy gondol, mint a szerelmesére. Ez a költemény nem allegorikus, hanem valóságos, a lélek és Isten egyesülésének bizalmas aspektusait írja le. Szó szerint egy nagy szent odaadásának, szeretetének és extázisának megnyilvánulása.
A lelki világban a szerető kapcsolatok nem korlátozódnak azokra, amelyek szemtől-szembe történnek. Végül is a szeretet megnyilvánulása kétféle lehet: az egyik a szeretett lény jelenlétében, a másik az elválásban. Az Úrtól való elválásban érzett szeretetet tekintik mélyebb kapcsolatnak, mert amikor a szerető nincs jelen, a szerelmes teljesen elmélyed a meditációban, és várja az újbóli egyesülés örömeit. A lelki életnek ez az aspektusa mutatja, milyen nagy a különbség a fizikai szexuális élet és a lelki egyesülés között. Az anyagi szexualitás túlnyomórészt fizikai stimuláláson alapul, míg a lelki egyesülés az elválás tapasztalatát még magasztosabbnak tekinti, mint a szerető tényleges jelenlétét.
A lélek természetes cselekvése, hogy állandóan együtt van a szerelmesével, vagy intézkedéseket tesz, hogy egyesüljön vele. Ez a másik radikális különbség az anyagi szexuális tevékenységhez képest, amely csak akkor következik be, ha az emberek kívánják. A lelki életben a lélek mindig a boldog egyesülést tapasztalja, sőt még inkább, ha távol van a szerelmesétől. Bár anyagi szempontból ennek nincs semmi értelme, lelki szempontból tökéletes értelme van, mert a lelki birodalomban az egyesülésnek semmi köze az anyagi testekhez.
A lelki testben való egyesülés és az anyagi testben élvezett szex közötti különbség hasonló a vízhez és olajhoz való különbséghez. Bár mindkettő folyadék, aki olajat iszik, meghal, míg ha vizet iszik, az életet és a halált csak akkor teszi kockára, amikor nem issza meg. Egy másik hasonlat, az altruista, derék polgár és a brutális, önző fegyenc közötti különbség. A polgárra és a fegyencre eltérő törvények vonatkoznak, és más a cselekvési területük. A fogoly életmódja és környezete a valódi társadalom eltorzult másai. A fegyenc univerzuma a börtön, míg a polgár szabadon oda megy, ahova akar. Ha a foglyok elfelejtik, hogy fogságban vannak, és megkísérlik megtartani a szokásaikat a börtönben, anélkül, hogy a bűnöző hajlamaikat megváltoztatnák, eleshetnek a feltételes szabadon bocsátástól. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a fizikai érzékeinkkel azonosuljunk ebben az anyagi börtönben, akkor elvesztjük azt a képességünket, amellyel megszabadulhatunk az anyagi energiától.
Az örök romantika birodalma
A lelki világ legmagasabb síkja az örök romantika birodalma, amelyben az önzetlen, szerető kapcsolatok állnak a középpontban, és mi az Úr szerelmesének, szülőinek vagy a barátainak a szerepét játszhatjuk. Minél közelebb megyünk a forró kályhához, annál nagyobb meleget érzünk. Minél többet tudunk a transzcendentális birodalomról, annál közelebb kerülünk Istenhez. Minél nagyobb harmóniában vagyunk Istennel, annál erősebb a kapcsolatunk az isteni szeretettel. Ha elmélyítjük a tudásunkat az Úr nagylelkűségéről, mindenhatóságáról és mindentudásáról – nemcsak elméletben, hanem a megvalósításban – akkor nagyobb mértékben tapasztaljuk az Istenszeretetet.
Egy hasonlattal szemléltethetjük, milyen az igazi, szerető kapcsolatok természete, szemben az önző, kéjes közösségekkel. Ha valakit nagyon szeretünk – a házasfelet, egy gyereket, egy barátot – akkor aggódunk, hogy mi történik vele. Örülünk a sikereinek, és búsulunk a veszteségén, mintha a sajátunk lenne, és valahogyan segíteni szeretnénk. Ugyanez történik a lelki egyesülésben, csak egy magasabb szinten. Aki szeretettel és odaadással szolgál másokat, nagyon sok, gyakran több örömet tapasztal, mint aki a szolgálatot kapta. A védikus hagyomány pl. azt mondja, hogy Srimati Rádháráni, az Úr Krsna odaadó szerelmese szolgálólányai milliószor több élvezetet tapasztalnak, mint maga Krsna. Ez az igazi, szerető kapcsolat természete, szemben az önző, kéjes viselkedéssel, amely csak a személyes boldogságát, stimulálást és örömöt keresi.
Ebben az anyagi világban is megvan a magasabb birodalmakból lehozott Istenszeretet, amit gyakran nem értünk, mert az, amit mi ebben a világban szeretetnek nevezünk, még mindig önző megfontolásokon alapul. Segítségre van szükségünk, hogy tapasztalhassuk. Az Istenszeretet magasabb lények közvetítésével ér el minket, akik a lelki birodalmakból jönnek, hogy minket tanítsanak, fölemeljenek és vezessenek. Isteni alázatukat lehet, hogy nehéz megérteni. A tökéletes harcművész-mester ismeri a kezek és lábak erősségét. Másodpercek alatt elvehet egy életet. Ezért természetesen alázatos, és tudja, milyen kárt okozhat, ha visszaél a képességeivel. Érti azt is, hogy felelősségre vonhatják azért, amit tesz. Ugyanígy az isteni küldöttek is tudatában vannak nagy felelőségüknek.
Anyagi értelemben ellentmondásosnak tűnhet az a nagy erő, amely nagy alázattal jár együtt. Az alázatos embert gyakran gyengének tekintik, és nem erősnek. De lelki szempontból ez a két tulajdonság eléggé összeegyeztethető. Bár az Úr bhaktáinak hatalmas erői vannak, alázatuk nagy szereteten alapul azok iránt, akik az amnézia állapotában vannak, és életről életre szükségtelenül szenvednek, bár rendelkezésükre állnak az eszközök, hogy a balszerencséjüknek véget vessenek.
A lelki követek más szempontból is alázatosak: a munkájukat megfigyelik, és el kell viselniük a következményeket, ha nem cselekszenek helyesen. Alázatuk másik oka az Úrtól való függőségük. Felismerik, hogy Ő minden erő és szeretet forrása, és nem ők maguk.
Sok felhatalmazott tanítónak az a küldetése, hogy a követőit Isten birodalmának bizonyos aspektusai, és nem mások felé vezesse. Ezért látszik úgy, mintha a tanítók különböznének egymástól; azért hívják magukhoz a lelkeket, hogy az Istenszeretet és alázat különböző oldalait mutassák meg nekik. Ezt az emberek sokszor félreértik, és azt hiszik, hogy Isten csak egy prófétát vagy egy fiút küldött. Jézus azonban maga mondta, megadhatja az embereknek a hatalmat, hogy Isten fiai legyenek. Ha valamelyik felhatalmazott prófétát szeretettel és elkötelezetten követünk, akkor mi is az Úr tudatos fiai és lányai leszünk. Sajnos, mint láttuk, ezt eltévesztik a vallások, és harcolnak egymással, hogy megvédjék a saját tanításaik kizárólagosságát.
Mélyedjünk el a saját hagyományunkban
Ha az emberek nem maradnak hívek a hiteles hagyományaikhoz, akkor problémák jelennek meg, mert egy tanításba se mennek bele elég mélyen ahhoz, hogy értelmes lelki megértésre jussanak. De ha híven megmaradnak egy hiteles úton, a szentírások és a gyakorlatok megnyithatják előttük az ajtót Istenhez. Ha valaki a katolicizmusban érzi magát a legjobban, akkor ez rendben van. Ez azt jelenti, hogy talán a katolicizmus az útja. Ha valaki szeret mohamedán lenni, akkor a lelki útja az Iszlám lehet. Ha azonban egyszer választottunk, akkor fontos, hogy lojálisak maradjunk a saját szentírásainkhoz és gyakorlatainkhoz, hogy az Istenszeretet a megfelelő módon kibontakozhasson. Paradox módon nem tisztelhetünk más hagyományokat, ha nem hiszünk eléggé a sajátunkban. Nem lehet „vallásköziség” vallás nélkül. Ha a különböző hagyományokban az emberek nem hisznek mélyen a saját szentírásaikban, tanítóikban és gyakorlataikban, akkor a lelki életet csak a felszínen gyakorolják. Ennek megfelelően, amikor szembe kerülnek más hitekkel, csak a külső gyakorlatok különbségeire fognak koncentrálni, és vakok maradnak az egységgel szemben, ami ott van a felszín alatt.
Mit nyernek az emberek, akik az egyik útról a másikra térnek? Semmit, csak csalódást, könyvekkel teli pincét és üres bankszámlát, mert minden pénzt elköltöttek szemináriumokra és workshopokra. Nem tanulták meg, hogyan adják fel az önzést, a testtudatos életet, nem jutottak el a szeretet és együttérzés mélyebb szintjére. Kitartottak abban, hogy kifelé menjenek, ott akarják megtalálni azt, ami tulajdonképpen belül van.
A lelki fejlődés szeretetet, elkötelezettséget és odaadást igényel, ha meg akarjuk kapni azt a stabilitást és megértést, amellyel felül emelkedünk a szektásságon. Ha van elég mélységünk, minden hiteles hagyományt tudunk értékelni. A saját tanításaink és gyakorlataink mély, és tapasztalaton alapuló ismerete lehetővé teszi, hogy másokat tiszteljünk, és ugyanakkor tiszták és hívek maradjunk a saját utunkhoz.
Egyet soha ne felejtsenek el: a teljesen tökéletes Istent soha nem szolgálhatjuk rövidlátó tudatállapotban. Nem lehetünk összefüggéstelenek vagy pártosak. Ne lehetünk korlátozottan vagy szektások, amikor azt állítjuk, hogy a szeretet követei vagyunk. Ha őszinte követei vagyunk a szeretetnek, akkor mindenkor és mindenütt szeretetteljesek vagyunk, és megosztjuk másokkal azt, amink van. Ha látjuk, hogy nem tudjuk önként megosztani, akkor valamit jobbá kell tennünk magunkon. Csak az lehet kapcsolatban Istennel, aki Istenhez hasonló.
Milyen csodaszép meghallgatni másokat, amikor a maguk módján imádkoznak – milyen csodálatos zenekar! Milyen kielégítő, amikor a különböző hitű, fajú, nemű és nemzetiségű emberek harmonikusan együtt dolgoznak! Ha másként gondolkodunk, akkor szembe találkozunk a szétforgácsoltsággal, amely a világ egyik legmakacsabb problémája okoz olyan helyeken, mint Bosznia, Libéria, Ruanda, Burundi, Észak-Írország vagy a Közel-Kelet. Meg kell tanulnunk mélyebb szinten társulni az emberekkel, amely a tudatunk hasonlóságán alapul, ahelyett, hogy a ruházat, nyelv, faj vagy vallásgyakorlás különbségeivel törődnénk.
A lelki élet jogos igényünk
A lelki élet a születésjogunk, és mindegyikünk elérheti. Hogy az anyagi láncoktól megszabaduljunk, először be kell látnunk, mi áll rendelkezésre, aztán meg kell értenünk, mi a felelősségünk abban, hogy visszakövetelhessük a jogos örökségünket. Ha azt hisszük, hogy nem vagyunk képesek elérni a lelki birodalmat, vagy túl nehéz felkeresni, akkor magunk zárjuk el a fejlődésünket. A lelki tudat a természetes állapotunk, és mindenki elérheti, ha őszintén akarja.
Ha Isten lesz az első prioritásunk, akkor önként részt vállalunk abban, hogy megtisztuljunk és szolgáljunk. Akkor mindig hozzáférhetünk Isten kegyéhez, aki segít abban, hogy az egyik akadályt a másik után elhárítsa, megszabadítson a karma-rétegektől, hogy nagyon gyorsan fejlődhessünk az odaadó szolgálatunkban. Sajnos a legtöbb ember csak lassan halad, ha egyáltalán halad. Ha túl lassan haladunk, nem tudunk elfutni az anyagi energiák elől, amelyek még nagyobb intenzitással üldöznek.
Mindennek ára van. A világi életben lehet, hogy egy cél ára egyszerűen túl magas ahhoz, hogy el akarjuk érni. De a lelki életben a végeredmény az örök szeretet és boldogság, ezért kell feladnunk az anyagi ragaszkodásainkat és az önző harcainkat, amelyek különben is csak szenvedéssel járnak. Olyan nehéz ez?
Gondolkodjanak el! Életről életre, testről testre vándorlunk, újra meg újra, sok ezerszer vagy milliószor. Ebből a perspektívából nem áldozunk fel nagyon sokat, ha arra szánjuk ezt az egy életet, hogy ennek a folyamatnak egyszer s mindenkorra véget vessünk. Isten birodalma megéri azt az árat, amit meg kell fizetnünk. Még ha minden egyes napot félelemben és frusztráltságban, senkitől meg nem értve kellene is elszenvednünk, ez a szenvedés jelentéktelen lenne ahhoz képest, amit örökre elérhetünk. Ha a cél nem lenne olyan csodálatos, vagy ha nem lenne tartós, akkor talán magas lenne az ár. De a végeredmény egyszerre csodálatos és tartós: nincs halál, nincs betegség, öregség, harc a túlélésért, csak boldogság, extázis, és tartós szerető kapcsolat Isten birodalmában. Minden szenvedést magunk mögött hagyhatunk, ha ezt az életet feltételek nélkül Istennek ajánljuk. Miért nem tesszük meg?
Kérdések és válaszok
Kérdés: A Biblia gyakran beszél Istenfélelemről. Miért emelik ki ennyire?
Válasz: Van különbség a mennyország és a lelki birodalom között. A Biblia, mindenekelőtt a mostani formájában, azt tanítja nekünk, hogyan készüljünk fel a mennyországra, amely a magasabb bolygókból és az angyalok birodalmaiból áll – nem a lelki világ, nem Isten birodalma. Az angyalok nem Isten birodalmában élnek. Általában azt feltételezik, az lép be a mennyei birodalomba, aki fél Istentől, hogy elmeneküljön a pokol elől. Ezért tanít olyan sokat a Biblia a pokol borzalmairól vagy az Istenfélelemről. Ha Isten gyermekei lázadoznak, rá kell venni őket, hogy helyesen cselekedjenek, hogy ne kapjanak büntetést. Ha van ilyen nyomás, abbahagyják, elgondolkodnak azon, mit csináltak rosszul, és miért kell helyesen cselekedniük.
Gondoljon arra, hogy az Ószövetség nagy része Izrael gyermekeinek a történetét mondja el, akik megtagadják az Urat, bűnöket követnek el, színlelnek, berúgnak, és általában letérnek a helyes útról. Ezenkívül a Biblia egyik alap-imája: „Uram, add meg nekünk a mindennapi kenyerünket.” Ez nem a feltételek nélküli, indokolatlan szeretet szintje, hanem inkább az a remény, hogy az Úrtól valami áldást kapunk, cserébe a tiszteletünkért. Ha azonban alaposabban olvassuk a Bibliát, lassanként arra a következtetésre fogunk jutni, hogy a legfontosabb ima mindenek előtt a következő: „Legyen meg a Te akaratod!”
A tűzzel és kénkővel való fenyegetésnek akkor van az értelme, ha a lelki útról letért embereket rá kell venni, hagyjanak fel a helytelen viselkedéssel, még mielőtt megértenék, miért szükséges más módon élni. A büntetés kilátásba helyezése komoly ösztönzés lehet a szokások megváltoztatására.
Kérdés: Mindegyik lelki hagyomány másként tanít minket imádkozni. A keresztényeknek, zsidóknak, mohamedánoknak, buddhistáknak és hinduknak van saját lelki mantrájuk. Melyik a helyes?
Válasz: Maga a hang gyakorol hatást az anyagra és a tudatra: stimulálhat, tisztíthat, kihívást intézhet, felkeltheti a figyelmet. Ha valakit a nevén szólítunk, kommunikációs kapcsolatot létesítünk, meghívjuk az illetőt, hogy társuljon velünk. Hasonlóan, amikor különféle mantrákat zengünk, megteremtjük a lelki kapcsolatot.
A mantrák nagyon erősek, olyanok lehetnek, mint a kard, amely átvágja a minket körülvevő negatív energiát. A különböző mantráknak különböző céljaik vannak. Néha a lelki tanító egy alapvető, univerzális mantrát ad a tanítványnak, amely szinte minden helyzetben segít. Máskor adhat egy nagyon specifikus mantrát, amely egy adott körülményre vonatkozik. Bizonyos hagyományokban a gyakorlók specifikus mantrákat zengenek, így kezdik el és fejezik be a lelki ceremóniákat. Vannak védő mantrák, és mások, amelyek bizalmas kapcsolatot létesítenek Istennel. A Krsna-tudat nemzetközi mozgalmának (ISKCON) tagjai imafüzéreket használnak, ezzel segítik a mantrák zengését, ugyanúgy, mint a mohamedánok, buddhisták és katolikusok teszik, amikor elmondják az imáikat. Az éneklés lehetővé teszi, hogy az elme jobban elmélyüljön a hangrezgésben. Amikor hallhatóan ismételjük a mantrát, a rezgése behatol a fülbe, és tisztító hatása van. Amikor halkan éneklünk, az elménket a mantrára koncentráljuk, hogy megtisztíthasson minket.
Man azt jelenti, elme, és tra jelentése, megszabadítani. A mantra fajtája dönti el, mitől szabadít meg. Az univerzális mantrák, amelyek a nevén szólítják az Urat – pl. Hare Krsna Hare Krsna Krsna Krsna Hare Hare / Hare Ráma Hare Ráma Ráma Ráma Hare Hare – egyszerűen azt jelentik, hogy azt kérjük, engedjenek ki minket az anyagi világból az Úr oltalmába, és hogy Őt szolgálhassuk. Az ilyen mantrák, amelyek általában Istent szólítják meg, mindent magukban foglalnak, és segíthetnek abban, hogy csaknem minden helyzetből kiemelkedhessünk. Ha rábízzuk magunkat ezekre a rezgésekre, fizikailag, mentálisan és lelkileg érezzük a különbséget, mivel a mantra ereje a tisztátalanságunk és ellenállásunk különböző rétegeit töri át.
Kérdés: Említette, hogy mindig tudatában kell lennünk annak, Isten az apánk, és minden az Övé. Ugyanezt halljuk a földi gazdagság vonatkozásában is: Isten az apánk, és mert az egész világ az Övé, tulajdonképpen a mienk is, és megkaphatjuk. Számomra ez paradoxont teremt. Meg tudná magyarázni, kérem?
Válasz: Az Istentudat különböző szintjein a szeretetnek is különféle fokozatai vannak. Ha nem mély a szeretetünk, akkor úgy nézünk a szeretetünk tárgyára, hogy mit tehet értünk ez a személy. Ez üzlet. Az ilyen tudatú emberek efféle odaadással vannak az Úr iránt: „Imádkoztam; meditáltam; énekeltem; adományoztam; Uram, most Te vagy a soron; mit fogsz tenni értem?” Ez a közeledés nem a szereteten alapul, hanem inkább azon, hogy az ember mit kaphat. Mint már mondtuk, bár ez egyáltalán nem a legmagasabb szint, még mindig jobb, mintha valakit egyáltalán nem érdekel Isten. Lassanként, nagy kitartással eltöröljük az anyagi szennyezőket, és egyre hitelesebben tapasztaljuk a lelki életet.
Ha a tűzhöz közeledünk, először meleg lesz, aztán forró, és végül megégetjük magunkat. A tűz mindent elemészt, ami belekerül. Így égeti el lassanként a lelki élet is az anyagi kívánságainkat. A Bhagavad-gítá azt mondja, ha még mindig vannak ilyen vágyaink, felajánlhatjuk a munkánk gyümölcseit az Úrnak. Ha tovább lépünk, olyan fejlődést követünk, amely az Úr nevében végzett közvetlen munkától, az odaadás elvei betartásától elvezet ahhoz, hogy teljesen az Úrra koncentráljuk az elménket, és teljesen meghódoljunk. Soha nincs olyan időpont, amikor elértük a lelki életünk csúcspontját; mindig van valami magasabb. A Úr a szívben elfogadja azt a vágyunkat, hogy többet szeressünk és szolgáljunk, és gondoskodik arról, hogy átéljük a megfelelő tapasztalatokat. A transzcendentális lelki élet örök románc, amelyben minden kapcsolat robbanássszerűen egyre édesebb lesz.