8. fejezet
Az együttérzés gyakorlása
A mai világban olyan körülmények vesznek körül minket, amelyek annyira ellenségesek az emberi és lelki növekedésünkkel szemben, hogy a magasabb igazságok nem hatolnak be könnyen a tudatunkba. De pontosan ezekre az igazságokra van szükségünk. A fizikai valóság csak a külső megnyilvánulása annak, ami egy mélyebb síkon már beindult. Problémáink anyagi megoldásai nem fognak működni, mert nem hatolnak a felszín alá. Ha tartós változásokat akarunk, közös erőfeszítést kell tennünk, hogy minden helyzet felszíni aspektusai mögé nézzünk.
A mai makacs problémák mély együttérzést váltanak ki minden körülmények között, és minden eszköz ellenére, amit kipróbálunk. Az együttérzés mélyen belenéz minden helyzet szívébe, és feltételek nélküli szeretetet kínál orvosságul. Ha jobban tudatában vagyunk a legbelső, lelki természetünknek, akkor megértjük, hogy az együttérzés segíthet felül emelkedni a dolgok időleges és viszonylagos aspektusain. Ez a növekvő tudat végül kivisz a negatív körülmények közül. Ha megnyílunk az együttérzés előtt, a tudatunk transzcendentálisabb lett, magasabb energiákat sugárzunk ki, amelyek másokat fölemelnek, és gyógyulást kínálnak a fájdalom és a szenvedés világának.
A hazatérés előfeltétele
A lelki élet legmagasabb célja a hazatérés, visszamenni Isten birodalmába vagy a lelki világba. Az együttérzés gyakorlása a felkészülés alapvető aspektusa. Felkészülésre még a világi életben is szükség van; segít, hogy alkalmazkodjunk a különféle körülményekhez.
Ha pl. egy hivatalos fogadásra megyünk, erre ünnepélyes ruhával készülünk fel. Ha zenélünk, gondosan gyakorlunk, mielőtt felmegyünk a színpadra. Ha színházat játszunk, meg kell tanulnunk a szövegünket. Helyes felkészülés nélkül igen nagy zavarba jöhetünk.
Hasonlóan kell felkészülnünk arra is, hogy esetleg eljutunk a lelki világba. Mint a 3. fejezet említette, minden nagy szentírás hangsúlyozza, hogy örök élőlények vagyunk, és az otthonunk messze van innen, az anyagi létezés birodalma fölött. Rossz helyen vagyunk ebben az anyagi birodalomban, amely a magasabb tapasztalatok gyakorlóteréül szolgál, de nem az a hely, ahol igazán boldogok lehetünk.
Éppen most kell olyan jól felkészülnünk, ahogyan csak lehet, hogy visszanyerjük az elvesztett időt, és megkapjuk a kincseket, amelyek a lelki birodalomban várnak ránk. Senki nem várhatja el, hogy beléphet Isten birodalmába a mély együttérzés kifejlesztése nélkül. Csaknem valamennyi ortodox írás – Biblia, Korán és Thóra – azt tanítja nekünk, „Szeresd felebarátaidat, mint magadat.” De a felebarátaink, mint magunk szeretete elvesztheti minden értékét, néha üzleti ajánlattá süllyed, ha azon alapul, hogy adott mennyiségű szeretetet kell adni másoknak. Ilyen helyzetben a szeretet inkább feltételes, mintsem nagyvonalú. Ez nem transzcendentális.
Mint már a 2. fejezet elmagyarázta, nekünk, mint lelki harcosoknak, még egy lépéssel tovább kell mennünk, és másokat jobban kell szeretnünk, mint magunkat. Ha a felebarátunkat magunknál jobban szeretjük, és csak másokért aggódunk, akkor az együttérzés eszközei leszünk, azon az úton vagyunk, hogy transzcendentálissá váljunk.
Túl az üdvprédikátori mentalitáson
Bár az együttérzés feltétele annak, hogy hazamehessünk az Úrhoz, ne lássuk ezt önző módon, mint a saját megmentésünk esélyének eszközét. Az együttérzés igazából felette áll minden önző motivációnak – még annak a kívánságnak is, hogy belépjünk az Úr birodalmába. Ezért ha néhány jóga-technikát gyakorlunk, meg akarunk szerezni bizonyos pszichikai erőket, vagy több alkalmat akarunk szerezni ahhoz, hogy megmeneküljünk, ezek csak elemi lelki cselekedetek. A végső elemzésben csak abban segítenek, hogy jobban kibírjuk a börtön-környezetet, és valamennyi megkönnyebbülést találjunk az anyagi élet félelmeitől és stresszétől. Nem emelkednek fölük az önzés világán, és ezért nagyon kevés közük van az igazi lelki megvalósításhoz. Ilyen mentalitással nem mehetünk vissza a lelki világba.
Ha az énközpontúság zavarja a lelki fejlődésünket, állandóan fel kell mérnünk a helyzetünket, meg kell vizsgálnunk a gondolatainkat, hogy az önzést gyökerestől kiirtsuk. Az idő legtöbb részében a kívánságainkkal foglalkozunk – még csak nem is a szükségleteinkkel. Annyira megszoktuk, hogy a kívánságainkat akarjuk teljesíteni, hogy ez teljesen eltérít a mély szeretet és boldogság tapasztalatától, a tartósan jó közérzettől. Állandóan az érzékeinket tápláljuk, az „én” és „enyém” érzéseit támogatjuk, ahelyett, hogy a magasabb élvezetek felé haladnánk. Még az az emelkedett kívánság is az önzésben gyökerezik, mint a megváltás vágya. A megváltás eljön magától, ha feladjuk az önző kívánságainkat, és elmélyítjük az együttérzésünket.
Az együttérzés jelentése
Az együttérzés mentes az anyagi korlátozásoktól. Az „anyagi” fogalom azt jelenti, a legtehetségesebb marad életben, és azon alapul, ki dominánsabb, uralkodóbb, ki tud jobban manipulálni másokat. Az együttérzés ennek az ellentéte. Lelki tulajdonság, önzetlenségen alapul, nincs benne irigység, sem birtoklásérzet. Nem szentimentális, nem jön és megy az érzelmeinkkel együtt. Ha együttérzőek vagyunk, indokolatlan, feltétel nélkül szeretetet ajánlunk másoknak, és készségesen feláldozzuk magunkat értük.
Az együttérzés spontán, és semmi köze a bűntudathoz, félelemhez vagy nehezteléshez. Ha felajánljuk másoknak a segítségünket, de nem igazán akarjuk, akkor nem az együttérzés motivál. Ilyen esetben úgy érezzük, kénytelenek vagyunk a körülményeknek megfelelően cselekedni, és vonakodva ajánlkozunk, csak mert nem látjuk, hogyan szökhetnénk meg a helyzet elől. Minden megváltozik azonban, ha derült, örömteli tudatállapotban ajánljuk fel másoknak a segítségünket. Ez az igazi együttérzés.
Ha azt valljuk, hogy szeretjük Istent, akkor szeretnünk kell a részeit és a részecskéit is – az élőlényeket magunk körül. Az Úr igazi bhaktáját csak az érdekli, hogy mások szolgája legyen, és mindenkit úgy lát, mint az Úr energiája megnyilvánulását. Senkit sem zárhatunk ki a szeretetünk és együttérzésünk területéről. Ha másoknak szolgálunk, akkor igazából az Urat szolgáljuk.
Az anyagi élet tele van csapásokkal. Ha csak a saját kényelmünk, vagy akár csak a saját felszabadulásunk miatt aggódunk, önző orientációhoz ragaszkodunk, és nem érhetjük el a legmagasabb célt, a szerető közösséget Istennel, az Ő birodalmában. De ha kifejlesztjük az együttérzés és önzetlenség mély szintjét, akkor igazi szolgák leszünk, akik mindenkivel meg tudják osztani az Istenszeretetet, akármilyen körülmények között. Ha szenvedőkkel találkozunk – pl. vakokkal, fogyatékosokkal, betegekkel, hajléktalanokkal, foglyokkal, bántalmazottakkal, vagy akiket kényszerítettek, hogy elhagyják az otthonukat – annyira szeretjük őket, hogy magunkra szeretnénk venni a terhüket, megszabadítsuk őket a fájdalomtól.
Az együttérzés nem leereszkedő
Mint már korábban említettük, mindenkinek arra kellene törekednie, hogy a szeretetet a cselekvésében fejezze ki, és keresse az alkalmat a szolgálatra. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy milyen kedélyállapotban szolgálunk. Néha az emberek dicsekszenek állítólag emelkedett helyzetükkel, leereszkedő módon segítenek, amivel erre céloznak: „Te nem vagy rá képes, de nézd meg, hogy én milyen jól megoldom ezt a helyzetet.” Sose szabad másokat csak eltűrni, vagy önkinevezett, fölényes kiindulópontból adni az együttérzést. Az együttérzés nem azt jelenti, hogy ezzel a mentalitással fogadunk másokat: „Rendes leszek hozzád,” vagy „Megmutatom neked, milyen jó vagyok.” Az ilyen hozzáállás értelmetlen, éppen az ellentéte az együttérzésnek.
Így kell gondolkodunk: „A hittestvéred vagyok; a szerető társad vagyok, és látom, hogy sebet kaptál. Kívánságom és kötelességem, hogy segítsek neked.” Mint már megtárgyaltuk egy korábbi fejezetben, a másik ember nehézségét segítségkérésnek kell látnunk – kiált a szeretetünk, együttérzésünk és szolgálatunk után. Senki nem szeretne fájdalmat, zavart vagy félelmet tapasztalni. Még azok az emberek is, akik úgy néznek ki, mintha ragaszkodnának a zavarhoz, egyszerűen csak azt akarják, hogy rájuk figyeljünk – más szavakkal, szeretetet akarnak.
Ha minden helyzetet mélyebb perspektívából szemlélünk, könnyebben elérjük, hogy ne érintsen mások ellenséges vagy meggondolatlan viselkedése. Ezt mondhatjuk, „Ennek az embernek szeretetre van szüksége, és az Úr alkalmat adott nekem valami szolgálatra. Nézzük csak, hogyan segíthetek.” Ha így gondolkozunk, kevésbé esünk abba a kísértésbe, hogy csak elviseljük más emberek gyengeségeit.
Igazából, ha másoknak együttérzés nélkül segítünk, ők abból csak felszínesen profitálnak. Az emberek közötti kommunikáció sokkal jobb a finom-, mint a durvaanyagi szinten. A visszatartott érzelmek azok, amelyeket a legerősebben kiküldünk. Ezért a másik ember belátja, bár nem tudatosan, hogy csak a fölényes igazságunkat és önuralmukat akarjuk bemutatni. Aki megkapta a segítséget, nem érzi magát jobban, mert a segítség nem volt becsületes.
Bár az érzések nem-verbális kommunikációja működhet negatívan is, ahogyan most leírtam, szolgálat pozitív célnak is. Ha becsületesen akarunk segíteni, és így cselekszünk, akkor ez működik, akkor is, ha valakinek az egoja megkísérli kitörölni a mi jó szándékainkat. Bizonyos szinten átmegy az üzenet. Később, ha nem is azonnal, az illető képes lesz válaszolni.
Az együttérzés bátorságot követel
Az együttérzés felette áll az „én” és az „enyém” gondolatainak, fölülemelkedik az anyagi kényelem és biztonság elképzelésén. Ha az együttérzést gyakoroljuk, semmilyen hatalom nem érdekel, még a pszichikai vagy misztikus hatalom sem. Megfeledkezünk magunkról, közömbösek vagyunk a személyes nyereséggel vagy veszteséggel szemben, és olyan mélyen átérezzük a szívünkben mások szenvedését, hogy elszánjuk magunkat, teszünk valamit. Ehhez nagy bátorság kell.
A mai világban számtalan probléma van, és a megoldáshoz erős lelki katonák kellenek, akik képesek úgy mozogni a nagyfokú szennyezettségben, hogy nem befolyásolja őket. Ilyen harcosok segíthetnek azoknak az embereknek, akik magányosnak, elhagyatottnak, tehetetlennek vagy reménytelennek érzik magukat – akik szenvedésben alszanak el vagy félelemmel ébrednek – hogy tudják, Isten szereti őket, és van remény.
Emberek fizikai kihívásokkal
Elképzelte már valaha, milyen lenne vaknak lenni? Vakok számára rendkívül nehéz lehet az élet. Mivel olyan sok mindenhez kell a látás, amit teszünk, hogy a vakok gyakran ki vannak szolgáltatva másoknak, akik látnak. Ha sürgősen segítségre van szükségük, lehet, mások oda se figyelnek, vagy bántalmazzák őket. Ha transzcendentálisak akarunk lenni, és olyan tulajdonságokat akarunk kifejleszteni, amelyek visszavisznek minket Istenhez, együtt kell éreznünk az ilyen emberekkel. Legyünk készen arra, hogy áldozatot hozzunk, hogy jobb legyen az élethelyzetük, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy fel kell adnunk a saját biztonságunkat és a kényelmünket. El tudjuk egyáltalán képzelni, hogy elfoglaljuk egy vak helyét, és így szabadítsuk meg őt a vakságától?
Milyen lenne, ha nem tudnánk rendesen beszélni? Képzelje el, hogy képtelen szavakkal kifejezni magát. Érzi-e mélyen a belső frusztráltságot, amit ez a helyzet okozna? Mennyiben kész átvenni egy ilyen ember helyét? Az önzetlen szeretet mértéke határozza meg, mennyiben kész arra, hogy Isten birodalmába menjen.
Mindannyian meglátogattunk már olyan embereket, akiket a komoly betegség ágyhoz láncol, vagy nem tudnak járni, tehetetlen nyomorékok lettek. Mivel nem tudnak gondoskodni magukról, másokra vannak utalva, akik megetetik, megfürdetik, és sokszor még a toalettre is kiviszik. Az ilyen függőség nagyon lealázó lehet. Sok esetben még az úgynevezett barátok és családtagok is bosszankodnak, és nagy tehernek érzik, hogy állandóan ott kell lenniük, és segíteniük kell.
Az ilyen emberek gyakran olyan nehézségeket okoznak, hogy még a legközelebbi rokonaik is megkönnyebbülésnek érzik, amikor meghalnak. A családtagok néha csak abban reménykednek, hogy nagyon hamar eljön a halál, és megszabadítja őket a kötelezettségtől. Elég erős az Ön lelkében az együttérzés, hogy kész lenne helyet cserélni velük, megszabadítani őket a kínjaiktól?
A hajléktalanok
A hajléktalanság probléma az egész Egyesült Államokban, és az egész világon. Még Washington D.C.-ban is – az ország fővárosában – emberek kuporognak egymás mellett a járdákon, nyílt tüzeknél vagy a házak bejáratánál, minden évszakban, ha esik, ha fúj. Ezeknek az embereknek nincs családjuk, aki a nap végén megvigasztalja őket, és nincs menedékük. Kontrasztként gondoljon a saját életére: reggel elhagyja a kényelmes otthonát, hogy dolgozni menjen, vagy valami mást csinál, és a nap végén visszajön, hogy az estét a családjával vagy a rokonaival töltse. Szeretteink adnak értelmet az életünknek, elegendő erővel töltenek fel, hogy másnap megoldhassuk a következő kihívásokat.
De képzelje el, hogy nincs munkája, nincs hajléka vagy családja. Ha ezek az emberek végre találnak egy nyugodt helyet az utcán, lehet, hogy a gyerekek megdobálják őket kövekkel, vagy a rendőrök letartóztatják. Valahányszor találkozunk velük, elfordítjuk a pillantásunkat, vagy legfeljebb felajánlunk nekik egy kis alamizsnát. Elég erős az együttérzésünk, hogy érezzük a bánatukat és a szerencsétlenségüket?
Manapság sok ember annyira szorong, olyan feszült, konkurenciagondolkodás jellemzi, hogy örülnek másik nyomorának, és jobban érzik magukat, ha találnak valakit, akinek a helyzete még rosszabb, mint a sajátjuk. Ha egy barátjukat katasztrófa éri, szavaikban részvéttel és bátorítással vannak, de magukban örülnek, hogy nem ők jutottak arra a sorsra. Az ilyen hozzáállás az anyagi tudat jele. Ha az együttérzésünk olyan erős, hogy készek lennénk átvenni egy hajléktalan nő helyzetét, és megszabadítani őt a kínoktól, akkor lesz jogunk arra, hogy belépjünk a lelki világba – és nem előbb.
Fogságban
Szomorú kommentárja az amerikai társadalomnak, hogy olyan sok polgár szegi meg a törvényeket, ahelyett, hogy természetes életet élne. A modern társadalom sok ember igényeinek nem felel meg. A bűnözők és a fogva tartottak magas száma mutatja, hogy magában a társadalomban van valami komolyan rossz. Az Egyesült Államokban a probléma leginkább nyugtalanító része, hogy már a tizenévesek is bűnöznek. A fiatalság képviseli minden nemzet jövőjét. De egyre több fiatal dühös, zavart vagy frusztrált, ezt aztán nem produktív módon viszik át a környezetükre – és sokan rendkívül komolyak.
El tudja képzelni, hogy életfogytiglani büntetésre ítélik, anélkül, hogy fellebbezhetne? Minden nap úgy ébred fel, hogy nincs minek örüljön. Talán minden kapcsolatot elvesztett a külvilággal, és még a saját családja sem kommunikál Önnel. Azt kívánja, bárcsak meg se született volna, és mást sem vár jobban, mint a halála pillanatát. Talán szeretne öngyilkos lenni, de még ezen a módon sem nyilváníthatja meg a szabadságát, mert mindent elvettek, amit ehhez felhasználhatna.
Hogy elmélyítsük az együttérzésünket, és lássuk, hogy hálásak lehetünk, szakítsuk meg a mindennapi rutint, látogassunk el egy börtönbe, értsük meg a fogoly nyomorúságát. Meglátogathatunk egy kórházat vagy egy bolondházat is, hogy emlékeztessük magunkat, mennyire sebezhető az ember, ha pl. ágyhoz kötött vagy beteg. Ha látjuk, mennyi károsodást és reménytelenséget kell elszenvedniük, talán jobban fogjuk becsülni a szerencsénket, szilárdabban elkötelezzük magunkat, hogy mások megsegítésére használjunk mindenünket, amink csak van. Ha egyszer felvettük ezt a tartást, a kényelmes életünket kevésbé tekintjük magától értetődőnek, és megértjük, hogy a panaszaink gyakran nagyon túlzottak, csak azért zavarnak minket, mert éppen nem állnak rendelkezésre az önkielégítés szokásos eszközei.
A nyugati társadalomban a mi problémáink ritkán fenyegetik az életet. Nagyon könnyen elkaphatnak minket a saját, személyes frusztrációk és félelmek, állandóan panaszkodunk, és elfelejtjük, hogy emberek milliói vannak olyan helyzetekben, amelyek sokkal rosszabbak annál, ami velünk valaha is megtörtént. Panaszkodhatunk, hogy ebben a hónapban nem tudjuk kifizetni az autórészletet, de legalább van egy autónk. Panaszkodhatunk, hogy nem tudjuk időben leróni a biztosítási díjat, de legalább van biztosításunk. Bár az amerikai társadalombiztosítási rendszer szétesik a világ sok országában még ilyen sincs. Sok fejlődő országban a fogyatékos embernek munka és családi támogatás nélkül koldulnia kell, vagy éhen hal.
Mi azonban magától értetődőnek tekintjük a biztosítási hálót és az anyagi jólétünket, ahelyett, hogy hálásak lennénk, és megköszönnénk az Úrnak; vagy ahelyett, hogy másokon segítenénk, amiatt panaszkodunk, ami nekünk hiányzik. De gondoljanak arra, ha be akarunk lépni Isten birodalmába, késznek kell lennünk arra, hogy meghozzunk minden áldozatot, végső soron segítsünk az Urat dicsőíteni, és lehetővé tenni, hogy mások is közelebb kerüljenek Hozzá.
A menekültek nyomora
Gondoljanak most egy menekült családra, amelynek tagjai primitív körülmények között élnek, mint a vadállatok, kétségbeesetten vándorolnak az egyik helyről a másikra, táplálékot, menedéket és biztonságot keresve. Hallottunk minden új történetet a hihetetlen szenvedésekről, ami akkor történik, amikor emberek tömegeit űzik el az otthonukból étel, védelem vagy orvosi ellátás nélkül. Szó szerint óráról órára élnek.
Nekünk nincs olyan tapasztalatunk, mint az övék. Lehet, hogy az egyik fizetéstől a másikig élünk, ők azonban az egyik perctől a másikig, városról városra, vagy menekülttáborból menekülttáborba vándorolnak, és nem tudnak megszabadulni a nyomortól. Gyakran nagy trauma érte őket, rettegnek, szenvednek és gyötrődnek az erőszaktól, amelyet a múltban átéltek, nagyon szenvednek a jelenben, és nem éreznek mást, mint még több fájdalmat, vagy akár a halált a jövőben. Lehet, hogy kénytelenek voltak az életüket mentve menekülni a háború borzalmai elől, és minden vagyonukat ott kellett hagyniuk, miközben a szeretteiket a konfliktusok vagy nézeteltérések során megölték. Lehet, hogy a szemük láttára kínozták vagy gyilkolták meg őket.
A menekülteknek állandóan együtt kell élniük ezekkel a félelmetes emlékekkel, nincs semmi biztonságuk, amire rábízhatnák magukat, és mindent maguk mögött hagytak, ami normál esetben a jövő alapjául szolgálhatna. Mivel mindenkit és mindent elvesztettek, amit szerettek, lehet, hogy sokan már nem is akarnak élni. Igazából az azonosságuk nagy részét vesztették el.
Ön hogyan érezné magát ebben a helyzetben? Minden eltűnt, ami értelmet adott az életének. Azok, akiket a legjobban szeretett, elvesztek, csonkák vagy halottak, és Önnek megint össze kell illesztenie az élete részeit. Nincs semmije, kivéve azt a képességet, hogy folytassa, és ehhez meg kell bízni abban a világban, ami hihetetlen fájdalmat és zavart okozott. Az emberek milliói vannak ma ebben a helyzetben, és kevés az a jövő, aminek örülhetnek. A probléma még nagyobb lesz, mert egyre több a rasszista, törzsi, etnikai és vallási probléma ezen a bolygón. Ilyen helyzetekben az egyszerű emberek szenvednek a legtöbbet – mindenek előtt a gyerekek. Talán úgy tűnik, jobb menekültnek lenni, mint fogolynak, mert látszólag szabadon oda mehetnek, ahova akarnak, de igazából ők is ugyanolyan rabok. Lehet, hogy az átélt rettegés a gyerekek egész hátralevő életét befolyásolja, és többé nem bíznak senkiben. A traumák és a magány miatt keservesen sírnak, mielőtt éjszaka elalszanak, rendszeresen félelmetes lidércnyomásaik vannak, mert látták, amikor megölték az anyjukat, apjukat, nagynénjüket, nagybátyjukat, nagyanyjukat és nagyapjukat.
A bántalmazottak
Most képzeljenek el egy gyámoltalan kisgyereket, akit újra meg újra bántalmaztak azok, akiknek őt meg kellett volna védeniük. Milyen fájdalmas egy ártatlan gyerekre gondolni, aki szeretetért és gondoskodásért fordul a szüleihez, de mást sem kap, mint kínzást! A gyerekek bántalmazása elterjedt a társadalmunkban. A bántalmazott gyerekek korán megtanulják, hogy ne bízzanak a felnőttekben, és az egész világot ellenséges helynek lássák. A gyerekek millióinak ez a perspektívájuk, mert semmi mást nem tapasztaltak, csak bosszúságot és erőszakot.
A bántalmazás egy másik területe az idősebb embereké. Képzeljenek el egy idősebb hölgyet, aki a családjának szentelte az életét, aztán öregkorában átéli az elszigeteltséget és a megalázást. A saját gyerekei elutasítják, és megvetéssel kezelik. Elfelejtik, hogy egy napon ők is megöregszenek, és másokra fognak rászorulni – talán éppen a saját gyerekeikre – akik őket állítólag hálásan és tisztelettel fogják szeretni.
Sokszor a gyerekek megütik ezt az idősebb hölgyet, mert tudják, hogy nem mer visszaütni, nem meri másnak megmondani. Ezeket a hálátlan gyerekeket már az a tény is zavarja, hogy ott van. Keselyűkként csapnak le a pénzére és más holmijára, amikor még él, és remélik, hogy hamarosan meghal, akkor pénzt kapnak utána a biztosítótól, és egyszer s mindenkorra végeztek vele.
Mennyire vagyunk együttérzők?
Könnyekre indítanak ezek a helyzetek? Készek lennénk örökre ott maradni a pokoli bolygókon, egyáltalán nem törődni a saját felszabadulásunkkal, csak hogy ezek a lelkek szabadok lehessenek? Csak akkor léphetünk be Isten birodalmába, ha erre becsületesen igennel tudunk válaszolni. Az Úr persze nem fogja megengedni, hogy az egyik szeretett szolgája örökké más nevében szenvedjen, de Isten ilyen magas rangú szolgájában legyen meg az őszinte készség, hogy ezt meg akarja tenni. Az Úr rendkívül figyel azokra, akik elérték ezt a tudatszintet. Az ilyen lélek azért kap ennyi együttérzést az Úrtól, hogy meggyógyíthassa mások sebeit, és enyhítse a kétségbeesésüket.
Sok lelki hagyomány mondja, hogy a szentek szó szerint érezhetik embertársaik fájdalmát. Mivel ezt a kétségbeesést olyan intenzíven érzik, nagyon óvatosak, nehogy valakinek okot adjanak a szenvedésre. Ehelyett örülnek, ha valakit hozzásegíthetnek a boldogsághoz.
Képzeljék el magukat azokban a nehézségekben és fájdalmas helyzetekben, amelyekről ez a fejezet beszélt. Érezzék a szenvedés intenzitását, meditáljanak azon, milyen szeretetre van szükség ahhoz, hogy segítsenek ezeknek a lelkeknek, akik ilyen erősen szenvednek. Mint már láttuk, a legmélyebb együttérzés azt jelenti, készek vagyunk magunkra venni mások szenvedéseit, hogy ők jobb életet élhessenek. Itt nem tisztán a vallásról beszélünk, hanem a spiritualitás olyan nagy fokáról, amely nagy elkötelezettséget követel. Nem való a habozóknak. Mint lelki harcosoknak, nagyfokú lelki érettséget kell kifejlesztenünk, hogy önként ilyen hatalmas áldozatokat hozzunk, és emeljük a tudatszintet ezen a bolygón.
Ilyen teljes elkötelezettség és intenzitás az előfeltétel, hogy beléphessünk az Istenszeretet birodalmába. A lelki élet nem órarend, nem is csak a „mindennapi kenyér” megszerzésével foglalkozik. Azok, akik már beléptek az Úr birodalmába, messze túl vannak a bűntudat vagy a büntetéstől való félelem kérdésein, és nem érdekli őket az, hogy Isten mit tehet értük. Inkább megértik, hogy a lelki élet tudatváltozást jelent, hogy tökéletesen feláldozhassák magukat az Úr és a teremtése szolgálatában.
Néha a szélsőséges önzés és intenzív szenvedés olyan nagy lehet körülöttünk, hogy azt kérdezzük, képes-e bárki is arra, hogy önzetlen együttérzést nyilvánítson meg. De szerencsére mindig vannak ilyen isteni követek, akik megtanítják nekünk az együttérzést, példát mutatnak, hogyan emelhetjük fel a tudatunkat a lelki megnyilvánulás magasabb szintjére. Akik találkoznak egy ilyen önzetlen lénnyel, abban a ritka áldásban részesültek, hogy cselekvés közben látják ezeket az emelkedett lelkeket, akik önként lemondtak minden személyes nyereségről, hogy másokat képessé tegyenek arra, hogy hazatérhessenek, vissza Istenhez. Az ilyen szent lelkek teljes elkötelezettsége és végtelen együttérzése láttán hogyne éreznénk indíttatást, hogy kövessük őket? Védelmükkel és segítségükkel csodákat tehetünk.
Az együttérzés lelkileg felhatalmaz
A lelki élet mélyebb szintjeit a szeretetünknek és az együttérzésünknek megfelelően érhetjük el. Ha intenzív vágyat érzünk, hogy egy helyzeten drámaian javítsunk, ehhez nagyon nagy felhatalmazást kapunk. Bár az ilyen erős kívánság teljesülése messze meghaladhatja a képességeinket, gondoljanak arra, hogy a komolyságunk és a meghódolásunk odavonzhatja az Úr energiáit, lehetővé teheti, hogy olyan cselekedeteket hajtsunk végre, amelyekre egyedül soha nem lettünk volna képesek.
Sok nagy prófétának volt már ilyen felhatalmazó tapasztalata. Sokan egyenesen a magasabb birodalmakból szálltak alá, mint követek, akiknek az a küldetésük, hogy döntő változtatásokat hajtsanak végre ezen a bolygón. Mások, akik ezen a földön születtek, olyan együttérzők, és annyira akarnak segíteni, hogy megkapják az isteni felhatalmazást. Olyan mértékben érzik mások fájdalmát, hogy az Úr megengedi az isteni energiájának, hatoljon beléjük, segítsen nekik az együttérzés missziójában.
Aki az Úr bhaktájaként cselekszik, az egyik legnagyobb áldást kapja, amit az evolúciónak ezen a szintjén tapasztalhat: az a képességet, hogy eltörölje mások negatív karmikus mintáit, ahogyan Jézus tette, amikor meghalt az emberiség bűneiért. Az ilyen együttérző lények élete sokat semlegesít a társadalom negativitásából és a kollektív karmájából, és több lehetőséget ad az embereknek, hogy megismerjék a magasabb igazságokat.
Segítség a csalódottaknak
A világi materializmus állandóan meghódítja az érzékeinket, kényszertáplál minket mesterséges táplálékkal, ami nem elégít ki, nem tart életben. Igazából úgy hat a materializmus, mint a lassú méreg. Valami nem stimmel, ha sok ragyogó elme az ölési képességünket akarja tökéletesíteni, vagy ha az illegális drogkereskedelem az egyik legnagyobb üzlet a bolygón. A kultúra nem egészséges, ha annyi kémiai és nukleáris fegyvert halmoz fel, amelyekkel a bolygót többször is meg lehet semmisíteni.
Mint már említettük az 1. fejezetben, lelki vezetőink tehetetlensége akadályozza, hogy leküzdjük ezt a nagyon elterjedt negativitást a mai világban. Ennek megfelelően mindenkire egyre jobban hatnak a démoni energiák. Egy ilyen őrült világban el kell kerülnünk, hogy torz sémába kényszerítsük magunkat, és nem kell félnünk attól, hogy mások vagyunk. Igazi őrület jele, ha alkalmazkodunk ehhez az őrült környezethez. Másnak lenni lehet egészséges, átgondolt pozíció.
Nekünk azonban, mint lelki harcosoknak, meg kell értenünk az eluralkodó légkört, és ne legyünk meglepve, ha az emberek elutasítják a segítségünket. Lehet, hogy fogva tartják őket az önkielégítés láncai, vagy úgy érzik, nincs erejük harcolni a környezetük magatartása ellen. Az is lehet, hogy csalódtak a múltban, és most félnek, hogy a lelki követek megint becsapják őket. Azért tartózkodnak, hogy megvédjék magukat.
Az együttérzés mégis azt követeli tőlünk, hogy cselekedjünk. Ha félünk megosztani másokkal a szeretetünket és odaadásunkat, vagy attól félünk, hogy megtámadnak minket az excentricitásaink miatt, akkor mi is részei vagyunk az őrületnek, és nem fogunk segíteni. Bár senkire nem szabad ráerőszakolnunk magunkat, ha a szeretetünk és az együttérzésünk elmélyült és megerősödött, akkor olyan erős lelki kisugárzással fogjuk körülvenni a többieket, hogy lassanként elfogadnak minket, és azt, amit fel tudunk ajánlani. Ha zavartalanok, erősek és szilárdak maradunk, akkor a csalódott emberek lassan megérhetik, hogy a mi viselkedésünk nem valamilyen hátsó szándékon alapul. Mivel az emberek tényleg a legjobbat kívánják maguknak, egyszer, ha meggyőződtek arról, hogy becsületesen akarunk segíteni, lelkileg növekedni és fejlődni fognak, nyitottabbak lesznek.
A nem elegendő szeretet a probléma
Mindig gondoljunk arra, hogy ebben a világban a legtöbb szenvedés nem anyagi körülmények miatt történik, hanem mert nincs elég szeretet. Gondoljanak csak sok mai gyerek dühére és agresszivitására. Szinte lehetetlen másként viselkedniük, ha látják, milyen környezetben nőttek fel. Mint énközpontú és kihasználó kapcsolatok termékeit, erőszakban nemzették őket, igazi szeretet kifejezése nélkül. Ezek a gyerekek már az anyaméhben csak félelmet, frusztráltságot, haragot, sötétséget és kétségbeesést hallottak. Miután megszülettek, ki vannak szolgáltatva ugyanennek a légkörnek. A fejlődés minden kritikus szakaszában – tulajdonképpen majdnem minden pillanatban – az élet ellenségességgel, bántalmazással és elhanyagolással kezeli őket. Ezek a lelkek még soha nem találkoztak olyan emberrel, aki tényleg aggódott volna miattuk.
Néha azonban az ilyen környezetű emberek kikerülik a szokásos sorsukat. Nem a drogok vagy a bűnözés felé fordulnak, és nem is kerülnek börtönbe. Ehelyett politikusok, orvosok, szociális munkások vagy tanítók lesznek, és őszintén gondoskodnak másokról. Hogyan szabadulnak meg a környezetük ellenségességétől és züllöttségétől? Ha megnézzük, milyen körülmények közül jöttek, azt fogjuk találni, hogy legalább egyvalaki volt az életükben, és ő okozta ezt a különbséget. Valaki tényleg gondoskodott róluk, és a szeretete átalakította a tudatukat. Megérezték a motivációt és az önbecsülést, ez adott nekik erőt, hogy ellenálljanak a körülöttük levő negativitásnak.
Sose tudjuk, mikor játszunk fontos szerepet egy másik lélek életében. Finom szinten is, nyíltan is befolyásoljuk egymást, és néha nem tudjuk, milyen hatással vagyunk valakire. Manapság, amikor olyan sok ember megfullad a nagy szennyezéstől ezen a bolygón, egy leheletnyi friss levegő, egy kis nyitás is már nagy különbség lehet – főleg, ha nagyon erős. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé a kis, látszólag jelentéktelen gesztusaink fontosságát. Minél inkább megnyilvánítjuk magunkban az istenit, és az együttérzés által ki is fejezzük, annál jobban fölemelhetjük azokat, akikkel a mindennapi életben találkozunk.
Fogékonyság a magasabb energiákra
Ha elgondolkodunk a társadalom problémáin, és szeretnénk valamit megváltoztatni, akkor ki kell fejlesztenünk a belső képességeinket, hogy fel tudjuk ajánlani másoknak a szolgálatainkat. Nem adhatjuk azt, ami nekünk sincs. Hogy legyen valami érték, amit megoszthatunk, meg kell tisztulnunk, és transzcendentálisabban kell élnünk. Akkor a másokkal való találkozásaink becsületesek lesznek, a lényünk mélyéből jönnek, ahelyett, hogy felszínes magatartás lennének, amelyeket csak a külsőségek miatt fogadunk el.
A másokra gyakorolt hatás azon alapul, ami mi vagyunk, és hogy milyen energiákat sugárzunk ki. Lehet, hogy a fizikai szinten nem kell sokat tennünk a különbség érdekében. Ha emberekkel és a környezetükkel kommunikálunk, automatikusan átadjuk nekik a szeretetünket, odaadásunkat és a magasabb tudatunkat, ami aztán fontos különbség lehet.
Ezért kell magunkon dolgoznunk, hogy a szeretetet és az együttérzést természetesen kisugározhassuk. Ez a munka egyáltalán nem önző. Olyanok leszünk, mint a katonák, akik felkészülnek a csatára. Minden találkozás tele van szubjektív befolyásokkal. Ez a kapcsolat sokkal több, mint a testbeszédünk. Még egyszer: a kis szavak, egyszerű megnyilvánulások és baráti gesztusok, amelyeket a szükségben levő emberekkel megosztunk, gyakran sokkal hasznosabbak nekik, mint az Eurók, amiket a kezükbe nyomunk.
Az olyan lelki gyakorlatok, mint az olvasás, meditálás és imádkozás, segíthetnek nekünk, mert felkészítenek az emberiség és a bolygó nagyobb szolgálatára. De ne az legyen a motivációnk, hogy a saját anyagi helyzetünkön javítsunk, pszichikailag vagy lelkileg befolyásoljunk másokat. Mindig ezt kérdezzük: „Hogyan fejlődhetek és növekedhetek, hogy meg tudjam osztani?” Ez a hozzáállás, amit alázat és együttérzés kísér, fogékonyabbá tehet minket a magasabb energiákra.
A regenerálódás művészete
Ha kellő együttérzéssel és hatékonyan akarunk másokat szolgálni, akkor meg kell tanulnunk az újra feltöltődés művészetét. Mint már említette az 1. fejezet, nemcsak a vezetőknek van szükségük pihenésre és regenerálódásra, hogy megfelelően el tudják látni a feladataikat. Nekünk is hasonló szükségleteink vannak, amikor elvégezzünk a napi munkánkat. A segítő foglalkozású emberek – pl. szociális munkások, ápolónők vagy orvosok – nagyon kimerültek és érzéketlenek lehetnek, ha úgy próbálnak másoknak segíteni, anélkül, hogy időt fordítanának magukra is. Végül átveszik azoknak az embereknek az alacsonyabb energiáit, akikkel dolguk akad, és ez arra indítja őket, hogy érzéketlenek és barátságtalanok legyenek.
Feltölthetjük magunkat, ha imádkozunk, meditálunk, diétázunk, vagy egy időre eltávolodunk a környezettől, és kitesszük magunkat a lelki energia áramlásának, hogy megtisztítsuk a tudatunkat. Az éneklés vagy egy mantra ismétlése nagyon nagy segítség lehet. Sok hagyományban használnak imafüzéreket, mint támogatást az éneklésnél vagy a mantra-meditációnál. Ha a lelki gyakorlók ezeken az imafüzéreken énekelnek, akkor így imádkoznak: „Kedves Uram, valahogy eltávolodtam Tőled. Kérlek, emelj föl engem. Kérlek, engedd meg, hogy ismét szolgáljalak.” Az éneklés azt is lehetővé teszi az embernek, hogy megszabaduljon sok negatív energiától, aminek állandóan ki van téve a munkahelyen vagy az utcán.
Képzelje el, milyen lenne látni az emberek gondolatait, amikor a napi kötelességeinket végezzük? Vizualizáljon egy várost, ahol busszal megy haza a munkából. Most gondolja el, hogy egy másik utas felbosszantja. A bosszantás olyan hatással van, mintha az az illető kövekkel dobálna. A másik ember fél; valaki zavart; másvalaki irigykedik a ruhánkra. Ott ül a buszban vagy tizenöt emberrel, akik kövekkel bombázzák. Csoda, ha sértve megy tovább? Lehet, hogy a fizikai teste nem érzi, de a finomanyagi testet megtámadták. Ezeket a kék foltokat viszi haza.
Az éneklés vagy a szent mantra ismétlése lehetővé teszi, hogy ezek a sebek begyógyuljanak. Felépíti az ellenállásukat, úgyhogy el tudjuk hárítani a tudatunk elleni támadásokat. Ezért hangsúlyozza olyan sok hagyomány Isten nevének fontosságát. Még a világi életben is, ha valakit a nevén szólítunk, arra kérjük, hogy figyeljen ránk, és jöjjön oda hozzánk. Ugyanígy az Úr is eljön, ha kimondjuk a nevét. A szent név éneklése erős gyakorlás lehet, amely Isten Legfelsőbb Személyiségének a védelmét kéri. A legfontosabb út lehet, hogy segítsen mély értelművé és együttérzővé válni.
Kérdések és válaszok
Kérdés: Mi történik, ha az emberek elérik az önzetlen szeretetnek ezt a szintjét, és őszintén készek arra, hogy átvegyék annak a helyét, aki szenved? Valóban megtehetik ezt, és aztán mi lesz velük?
Válasz: A mélyen együttérző és önzetlenül szerető emberek készek feláldozni magukat, lehetővé teszik, hogy mások kitüntessék magukat, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy az érdemüket meg kell osztani, vagy mindent át kell engedni. Ha nincs más mód a segítségre, akkor megoszthatják az erejüket, szeretetüket, és a lelki energiát. Isten közbe fog lépni annak a nevében, aki valóban így él és gondolkodik.
A probléma az, hogy normál esetben ellenőrizni, manipulálni és uralni akarunk másokat. Ennek megfelelően állandóan mindenféle szenvedést tapasztalunk. Gondoljon arra, hogy a lelki megvalósítás nem olyan dolog, amint ránk rónak, vagy nem létállapot, amit kívülről elérhetünk. Ez bennünk szunnyad. A külső tapasztalataink azért vannak, hogy segítsenek elérni a nagyobb hitet, és világosabban lássuk, hogyan férhetünk hozzá a megvalósításokhoz, amelyekkel már rendelkezünk. Csak befedtük számtalan, felesleges gonddal. Őrületünkben el akarunk futni a tudatállapotok elől, amelyek számunkra a legelőnyösebbek.
Kérdés: Az anyám dementiában szenved, ez hasonló az Alzheimerhez. Egyre rosszabb lesz, de fizikailag minden rendben van. Feltételezem, hogy ez a helyzet a karmája. Vagy tévedek? Nemrég azt kérdezte egy barátom, miért nem segítek neki többet.
Válasz: Mindig meg kell kísérelnünk, hogy meggyógyítsuk magunkat és másokat. Sok ember aktív gyógyító, tudják irányítani a gyógyító energiát, vagy arra kérik az Urat, hogy használhassák, és másoknak segíthessenek. De mi mindannyian gyógyítók vagyunk, mert mindig segíthetünk másoknak abban, hogy a tudatuk szintjét fölemeljék. Minden betegségnek van egy tudati komponense, és segíthetünk másoknak, hogy jobban éljenek, ne legyenek betegek, vagy használják a betegséget eszközként, hogy több lelki megvalósítást szerezzenek. Megmutathatjuk a betegnek, hogyan kerülheti el a depressziót, azt, hogy erőt vegyen rajta a betegség.
Ahhoz, hogy gyógyítók legyünk, nem kell feltétlenül rátenni a kezünket valakire, távolból imákat küldeni, vagy másféle metafizikai tevékenységekkel foglalkozni. Már azzal is segíthetünk, ha segítjük őket a jellemfejlesztésben, vagy valamennyire megszabadítjuk őket a szenvedéseiktől, akkor is, ha az nem több, mint egy látogatás, vagy néhány barátságos szó. Ha magasabb, lelki energiát hordozunk, automatikusan fölemeljük mások kedélyállapotát természetes kisugárzásunkkal.
Olvasson fel az anyjának valamelyik szentírásból, lehet, hogy az értelme nem fogja fel, de a lélek igen. Ha lelki kapcsolatban van vele, el tudja fogadni azt, amit ajánl neki. Sajnos az ápolónők és az orvosok nem tudatosan, de sokszor elkedvetleníthetik, akár meg is ölhetik az embereket a kommentárjaikkal, amikor azt hiszik, hogy a beteg nem hallja vagy nem érti. Az altatott vagy kómában levő emberek egy másik szinten mégis megérthetik azt, amit mondanak.
Bár az altatásban a test alszik, a tudat egy része még mindig aktív, és rendkívül fogékony a környezetre. Ilyen körülmények között a beteg jövőjét illető negatív kommentár megsemmisítő lehet, mert a tudat igazságként fogadja el. Aki ilyen szavakat hallott, depressziós és reménytelen lehet, minden látható ok nélkül. Ezért az ápolói foglalkozásokban az embereknek nagyon óvatosaknak kell lenni, nyilvánítsák meg a magasabb energiákat, és legyenek mindig pozitív, szeretetteljes és együttérző. Segíthetnek a betegeiknek, hogy gyorsabban és teljesebben meggyógyuljanak. Ha viszont nem vigyáznak, megsemmisíthetik a gyógyulás minden esélyét.
Kérdés: Sok lelki szervezet beszél arról, hogy vegyünk földet, lássuk el magunkat, hagyjuk ott a városok veszélyes, erőszaktevő körülményeit. Együttérzés az, ha megpróbáljuk magunkat megmenteni? Hogyan segíthetünk azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van ránk?
Válasz: Először meg kell értenie, hogy azok az emberek és szervezetek, akik csak azért hagyják el a várost, hogy magukat megmentsék, részei lesznek a megsemmisülésnek. Ez nem együttérző viselkedés. Mindent szigorúan megfigyelnek, ami ezen a bolygón történik. Az emberek a tudatuknak megfelelően kapnak különböző energiákat. Akik csak az önfenntartás végett akarnak bármilyen környezetből kikerülni, máris mélyen benne vannak az önző értelmetlenségben, és ugyanezt az értelmetlenséget viszik magukkal, akárhova mennek, mert a tudatuk nem változott meg.
A városi élet szomorú és nem természetes. Gyárak, szennyezés, felszínes kényelem, lepecsételt épületek – mindez és még sok más teljesen ellentmond a természetes életmódnak. A városokban az embereknek kevés lehetőségük van arra, hogy valamit elültessenek. Szupermarket-ételre vannak utalva, áramra, liftekre, üzemanyag meghajtású autókra, vonatokra és sok más termékre, amelyek eltávolítják őket a természet rendjétől. Egészségesebb a vidék, ahol nagyobb mértékben rábízhatjuk magunkat a természetre. Ilyen helyeken könnyebben kerülünk kapcsolatba a magasabb energiákkal, mert kevesebbet zavarnak.
Bár sokan csak azért menekülnek el a városokból, hogy magukat megmentsék, vannak mások is, akik motivációja együttérző, nem önző. Csoportjaik megkísérlik másoknak megmutatni, hogy az ember el tudja látni magát, megélhet a földből. Megpróbálnak e mottó szerint élni: „Egyszerű élet, és magas szintű gondolkodás.” Az ilyen emberek és közösségek magasabb helyzetben vannak, és ez magával hozza az isteni védelmet.
Gondoljon arra, hogy sok léleknek kell találkoznia a fizikai halállal, miközben a föld megtisztul. A tisztulást csak a tudat érdekli, és sok léleknek újra kell születnie. Sok más lélek azonban abban a helyzetben lesz, hogy itt maradjon, és egyfajta mennyországot teremtsen a földön. Tulajdonképpen nagyon sok lélek szándékosan jött most a bolygóra, hogy bizonyos munkát végezzen a lelki evolúcióért, és tovább menjen a magasabb birodalmakba. Hogy végül mi történik, az egyének tudatszintjétől függ. Isten soha, senkit nem hagy egyedül. A magasabb hatalmak mindig készek arra, hogy segítsenek nekünk.
Vannak bizonyos területek, pl. sok vidéki hely, ahol a magasabb birodalmakból jött, fejlett lények jobban vonzzák a többieket. Ha ilyen helyeken töltjük az időnket, könnyebben tudatosul bennünk az ilyen lények jelenléte. Ezért olyan fontos, hogy kialakítsunk bizonyos kapcsolatokat a városon kívül. Vidéki környezetben könnyebben érezzük úgy, hogy irányítjuk a sorsunkat, és természetesebben élünk. Többet nyilváníthatunk meg a magasabb természetünkből, és következésképpen jobban tudunk segíteni. Az ilyen területek erős támaszt nyújtanak az együttérzés gyakorlásához.