7. fejezet
Felebaráti szeretet
Mindenütt láthatjuk magunk körül az ipari paradigma eredményeit, amely a kényelemre, pénzre, a dicsőség, hatalom és ellenőrzés tiszteletére irányul. Ennek az a következménye, hogy a modern kultúra nem adja meg az embereknek és a többi élőlénynek az őket megillető tiszteletet. A föld is élőlény, és nagyon szenved a szeretet hiányától. Mint azt már magunk is láthatjuk, a földdel és más életformákkal annyira tiszteletlenül bánunk, hogy mindenütt komoly betegség tünetei láthatók: árvizek, éhínségek, földrengések, aszály, vulkánkitörések, járványok, csapások, és számtalan más kínzás. Ahelyett, hogy szeretettel, gondoskodással és együttérzéssel bánnánk az emberekkel, manipuláljuk és kihasználjuk őket, hasztalan keresve a kielégülést.
A negatív dolgok semlegesítésének az egyik útja a szeretetteljes kapcsolatok. A saját kapcsolataink annak a mikrokozmosza, ahogyan más emberekkel, és a föld más létformáival bánunk szervezeti, nemzeti vagy globális szinten. Bolygónk gyógyulása végső soron attól függ, hogyan bánunk egymással a mindennapi élet egyszerű találkozásaiban. Ha szeretetteljesek vagyunk egymáshoz, mindenki pozitívan járul hozzá a közvetlen környezetéhez.
A mai társadalomban sok ember nem tapasztal elég szeretetet a családjában, az iskolában vagy a munkahelyen. A szeretet, amely nem talál egészséges kifejezésmódot, gyakran ölt különféle perverz formákat. Már észrevettük, hogy egyre több körülöttünk a gyermekek bántalmazása, a vérfertőzés és az erőszak, valamint sok más társadalmi és környezeti probléma van. A szexuális bűnözés annak a természetes tendenciának a megnyilvánulása, hogy szeretni akarunk, de nem tudjuk konstruktívan kifejezni. Amikor az emberek elutasítják isteni természetüket, szexuális és szerető energiájuk kudarcot vall, és pusztító erővé válik ebben a világban.
Szükség van a szeretet kultúrájára
Ez a bolygó mindaddig nem lesz egészséges, amíg nem értjük meg alaposan a lelket, és az egyetemes szeretetet, amelyben osztozunk. Mint Isten részei és részecskéi, természetesen a szeretet, felszabadulás és állandó ünneplés kultúrájába tartozunk. Ha ezt a szeretetet és örömet másokra is kiterjesztjük, akkor az Istenszeretet egyre mélyebb szintjeit tapasztalhatjuk. A világnak sürgős szüksége van a mélyebb közösségi érzésre, a személyes boldogság érettebb megértésére, ami azon múlik, mennyire vagyunk készek fölemelni a magunk és a mások tudatát a szeretetünk megosztásával.
Példa lehet erre egy „faközösség.” Bár a vizet a fa levelei használják, nem kell minden egyes levelet külön megöntöznünk. Ha azonban csak a leveleket öntözzük, és a gyökereket elhanyagoljuk, a fa nem marad sokáig életben. Ha azonban a gyökereket öntözzük, a víz eloszlik az egész fában, és nagyon szépen fejlődhet.
Lehet, hogy önmagunkban elégedettnek tekintjük magunkat, igazából nem vagyunk önmagunkban elégedettebbek, mint egy fa levelei. „A táplálék,” amire szükségünk van, a szeretet; ha a szeretetet Istenre irányítjuk, „megöntözzük a gyökereket,” és természetesen szétosztjuk a szeretetet az egész közösségben.
A felebaráti szeretet több mint felszín
A materializmus dualitásban horgonyoz; viszonylagos és nem állandó. A dolgok anyagi aspektusai nem a belső valóság, és a materialista felfogás a külső megnyilvánulásokra irányul, ahelyett, hogy megadná a szükséges figyelmet a láthatatlan lényegnek. Nem lehetnek értelmes és mély kapcsolataink, ha csak a külső fedettség szintjén cselekszünk.
A materialista irányultság automatikusan kizár minket a szeretet mélyebb szintjeinek tapasztalatából. Gondolják meg, hogy a feltételek nélküli felebaráti szeretet nem anyagi életfelfogáson alapul, mert végső soron minden szeretet a szeretet tárházából jön, és ez Isten. Ha Istent kizárjuk, akkor csak az anyagi kényelem és jelenség vonz; nem tapasztalhatjuk a feltételek nélküli szeretetet.
Ha lelkileg fejlődünk, állandóan csodálkozni fogunk, mennyi szeretetet tapasztalhatunk és oszthatunk meg. A lelki világban örök szerető kapcsolatok vannak a lelkek között, nincs végük, nem romlanak meg, nem keltenek csalódást. Ilyen környezetben még a kis versenyek és viszályok is csak arra szolgálnak, hogy több gondoskodásra és elosztásra buzdítsanak.
Mindenki hallott már anyákról, akik mindent feláldoznának a gyerekeikért, tanítókról, akik mindent vállalnának, hogy a tanulóknak segítsenek, vagy férjekről, akik teljesen a feleségüknek és a családjuknak szentelték magukat. Az anyagi világ önzetlen kapcsolatainak e kis példái bepillantást engednek az igazi szeretet lelki birodalmába. Mint az eddigi fejezetekben elmondtuk, a szoros kapcsolatokban a konfliktusok nem okoznak szakadást, hanem még erősebbé teszik a kötődést a partnerek között. A partnerek jobban megértik, mit tesz lehetővé a kölcsönös gondoskodás és tisztelet növekedése.
Másokat szeretni és bízni bennük
Az igazi szeretet minden balsors ellenére állandó marad. A szeretet bátorságot ad, hogy megőrizzük a helyzetünket – még akkor is, ha népszerűtlen. Ez nem azt jelenti, hogy könnyelműek vagy naivak legyünk. A kellemetlen tényeket tagadni azt jelenti, hogy a szeretetnek az ellentétét fejezzük ki; az igazi szeretet becsületességen és bizalmon alapul, nem az elkerülésen. A felebarátainkat úgy szeretni, mint magunkat, ez azt jelenti, nagyon mélyen szeretni őket, ahogyan magunk akarunk szeretve lenni. Ez azt is jelenti, hogy bízunk bennük. A becsületesség ismét becsületességet vonz, és a bizalom bizalmat. E tulajdonságok nélkül nincs szeretet.
A gyakorlati szinten megkérdezhetjük magunkat, hogyan szeressünk egy nyilvánvalóan kellemetlen embert, vagy hogyan bízzunk valakiben, aki nem szolgált rá a bizalmunkra. Az ilyen emberhez úgy közeledhetünk, mint egy nyűgös gyerekhez. A szülők bizonyára nem a gyerekéhez igazítják a viselkedésüket. Ehelyett segítenek a gyereknek, hogy megjavuljon, kialakítják a helyes viselkedést, és azt ösztönzik, ami pozitív. A szülők ismerik a gyerekeik határait, és tudatában vannak a leselkedő veszélyeknek. A tapasztalatukat a gyerekeik érettségi fokának megfelelően kínálják, arra sarkalják őket, hogy növekedjenek, és megvédik azoktól a követelésektől, amelyek terhesek lehetnek.
Ha elutasítjuk, hogy másokat ellenségeknek lássunk, még akkor is, ha meg akarnak sérteni minket, akkor csaknem mindenkit szerethetünk. Mindig arra kell gondolnunk, hogy azok, akik az ellenségeink akarnak lenni, kétségbeesetten igénylik a szeretetet, ezt akarják kifejezni, ahogy csak tudják, bár negatív módon. Mint lelki harcosok, ilyen helyzetekben mindig választhatunk. Reagálhatunk együttérzően, vagy tekinthetjük ezeket a megkínzott embereket ellenségeknek, akik gondolatban meg akarnak minket semmisíteni. A második esetben magunk is destruktívak leszünk, mert másokat veszélyes emberekként sorolunk be. De ha csak úgy látjuk őket, mint akik tévúton keresik a szeretetet, akkor szeretetteljesek maradhatunk, és ezt a szeretetet nem közvetítjük fenyegető módon.
Akiben nem bízunk, azt nem is tudjuk szeretni. De hogyan érhetjük el, hogy a szeretetünket és a bizalmunkat bizalomra nem méltó emberekre is kiterjesszük? Természetesen nem szeretnénk becsapni magunkat és másokat, amennyiben a negatív viselkedésüket nem vesszük figyelembe. Egyszerűen legyünk elég értelmesek, ismerjük a határaikat, támogassuk a pozitív tulajdonságaikat, ne vigyük őket olyan kísértésekbe, amelyeknek nem tudnak ellenállni.
Pl. nem hagyunk értékes dolgokat szanaszét egy tolvaj közelében. De ha az értéktárgyainkat biztonságba helyeztük, akkor egy tolvajban még a saját házunkban is megbízhatunk. Bízhatunk abban, hogy az alkoholisták nem fognak inni, ha eltávolítjuk az alkoholt a környezetükből. Más szavakkal, úgy bízunk másokban, hogy megértjük a határaikat, eltávolítjuk a kísértéseket, és szeretetet közvetítünk. Ha elég okosak vagyunk, és realisztikusan látjuk a gyengeségeiket, akkor az erősségeiket addig a pontig táplálhatjuk, ahol maguk is le tudják győzni a negatív viselkedésüket. A helyes gondolkodásmóddal csaknem mindenkiben megbízhatunk.
Titkokat megőrizni
A bizalom másik aspektusa a titkok és bizalmasság problematikájával kapcsolatos. Nekünk, mint lelki harcosoknak, akik elhatározták, hogy másoknak segítenek, a hatékonyságunk szoros kapcsolatban van azzal, hogyan bánunk a titkainkkal. A mindennapi életben mindenki őriz titkokat, azokat elárulja, vagy arra használja, hogy másokat kizárjon, de azért is, hogy a fölényét bizonyítsa.
A lelki tudatban a titkok nem játszanak szerepet, mert korlátokat teremtenek az emberek között, zavarják a szeretet kifejezését, és azt jelentik, hogy van valami rejtegetni valónk. A titkok „belső- és külső csoportokat” teremtenek, az embereket barátok vagy ellenségek kategóriáiba polarizálják, és megsemmisítik a bizalmat. A lelki életünkben minden cselekedet felajánlás kell legyen Istennek és a bhaktáinak, úgyhogy bármit teszünk, mondunk, vagy keresünk, Isten dicsőítésének az eszköze lesz. Miért van szükség ilyen helyzetben titkokra?
Az egészséges közösségek ne ragaszkodjanak túlzottan a titkokhoz. Tulajdonképpen a lelki harcosok élete nyitott könyv kell legyen, mert az Úr mindent lát. Minél Istentudatosabbak vagyunk, annál inkább tapasztalja mindenki körülöttünk a megvilágosulás, nagy érzelmeket és szeretetet. Sajnos sokan mégsem akarnak teljes felelősséget vállalni Isten – vagy akár a partnerük – előtt, és ezért folyamodnak titkokhoz. Nem szeretnék, hogy valaki megtudja, mit csináltak, mert félnek, hogy elítélik őket a viselkedésükért.
Ha vonakodunk vállalni a felelősséget, ez arra mutat, hogy úgy véljük, el tudunk bújni az Úr elől. Ez természetesen nem lehetséges. Gondoljanak arra, hogy az Úr a szívben mindent megfigyel, amit teszünk. Minden cselekedetünket ajánljuk fel az Úrnak nagy lelkesedéssel, mint szerető szolgálatának részét, amiért felelősek vagyunk, és amiért elismerést akarunk. Ha így gondolkodunk a cselekedeteinkről, akkor nincs mit rejtegetnünk, és nem akarunk többé titkokat őrizni.
Bizalmasság
Van különbség a titkok és a bizalmasság között. Bizonyos cselekedetek bizalmasak, de nem titkosak. Pl. a férj és a feleség szeretkezik. Ez a házasélet része, és bizalmas – ténylegesen az élet kevés aspektusa olyan bizalmas, mint a szeretkezés. De a férj és a feleség még akkor is tudatosan törekszenek az Úr dicsőítésére, amikor együtt vannak. Viselkedésük felajánlás lesz, és bár bizalmas, nem tartják titokban.
A bizalmasság gyakran azért szükséges, hogy kifejlesszük a bizalmat, amely, mint az imént elmondtuk, a szeretet fontos aspektusa. Ezért vannak bizalmas aspektusok az életben. Ezt a tapasztalatot megóvjuk a nyilvánosság szemei elől, de ez nem azt jelenti, hogy valakit kizárunk. Ahelyett, hogy mindent egyszerre feltárnánk, az információt lassanként osztjuk meg.
A lelki élet bizalmasságot követel olyan helyzetekben is, ahol a teljes igazság mások számára veszélyes lehet. Pl. Bengálban, a 16. században az Úr Csaitanja szabadon, nyilvánosság előtt hirdette az Istenszeretetet. De bizonyos, intenzív lelki tapasztalatokat csak néhány nagyon fejlett, felkészült lélek számára tartott fenn. Az ilyen tapasztalatok idő előtti megnyilvánítását az átlagosan vallásos ember elvetné, mint őrültséget. Az Úr Csaitanjának nem az volt a szándéka, hogy másokat kizárjon, inkább védeni akarta azokat, akik nem tudnak mit kezdeni az intenzív szeretet ilyen mértékével. Ez a bizalmasság helyes alkalmazása.
Hasonlóan viselkednek a szülők, akik szeretik a gyerekeiket. Miközben a gyerek növekszik, a szülők újra meg újra elmagyarázzák neki ugyanazokat a tényeket, mindig nagyobb mélységben, a gyerek megértési képességének megfelelően. Először a szülők csak azt mondják a nagyon kicsi gyereknek, hogy ne viselkedjen így. Később elmagyarázhatják, mik az erkölcsi és etikai okok a parancs mögött. Még később még nagyobb mélységben elmagyarázhatják a gyereknek, hogy miért elfogadhatatlan az a viselkedés.
Minden fokozaton ugyanazt a viselkedést magyarázzák, de különböző szinteken. Hasonló módon működik a bizalmasság a lelki életben. A tanító bizonyos lelki elveket a nagyközönség bevezető szintjén magyarázhat, mélyebbre azonban csak a tanítványok beavatott csoportjában fog hatolni. Ugyanazt a témát, de még mélyebb értelemben, csak a fejlett tanítványok csoportjában vizsgálhat meg.
A lelki életben kezdők először pl. néhány elemi igazságot tanulnak meg, mint: nem a test vagyunk, lehet személyes kapcsolatunk Istennel, és a lelki életben arról van szó, hogy a szeretet intenzív fokozatait tapasztaljuk. Mivel az újoncokat kezdetben nem lehet túl sok információval lerohanni, ezeket a tanításokat ellenállás nélkül meghallgathatják. Később a készségük mértékben lassanként elérhetik a mélyebb megvalósítást. A bizalmasság igazából megkönnyíti, hogy a magasabb tudást akkor nyilvánítsuk ki, amikor az idő erre alkalmasnak látszik. Ilyen intézkedések nélkül lehet, hogy túlterhelnénk az új tanítványokat, és a tanítás egészét elutasítanák, mielőtt alkalmuk lett volna arra, hogy megértsék.
A megítélés értéke
A lelki életben a titkok és a bizalmasság szerepének megértésén kívül ki kell alakítanunk a megítélés helyes megértését is. Kultúránkban, különösen a New Age csoportokban a megítéléssel szembeni kiterjedt ellenállás abból fakad, hogy elutasítjuk azt az egyetemes normát, amely szerint a cselekedeteinket értékelhetjük. De ez az elutasítás nem azt jelenti, hogy ez a norma elérhetetlen, sem pedig azt, hogy felment a felelősség alól.
Sok ember hajlik arra, hogy a lelki életet egyenlővé tegye a békével, toleranciával és elfogadással. A tolerancia azonban nem mindig isteni, és a béke nem feltétlenül a szeretet jele. Ezek a tulajdonságok az oldottság hangulatát mutatják, és nem mindig felelnek meg a helyzet követelményeinek. Ha békére és toleranciára törekszünk, megkísérelhetünk úrrá válni a nem megfelelő helyzeten, kezelni, vagy tagadni a létezését. Szeretetteljesek vagyunk-e, ha pl. toleráljuk a fiunk drogfüggőségét? Biztosan nem. Felelőtlenül cselekszik az a szülő, aki ilyen helyzetekben elkerüli a megítélést, hogy megőrizze a békét.
A lelki élet szereteten alapul, ami egymás szolgálatát jelenti, mély elkötelezettséggel, és intenzív kommunikációval. Ebben a szolgálatban benne van a megítélés és a kiértékelés. Ha ilyen helyzetekben ítéletet mondunk, ez azt jelenti, hogy aggódunk, védeni akarjuk a fivéreinket és a nővéreinket. Ha elhárítjuk a megítélést, akkor felelőtlenek és közömbösek vagyunk. A helyes ítélkezés a lelki fejlődés alkotó része, mert a növekedés állandó kiértékelést igényel. Hogy továbbléphessünk, fel kell mérnünk magunkat, és legyünk nyitottak, hogy mások megítélhessenek minket.
A lelki élet abszolút kritériuma
Ha egy hiteles lelki utat követünk, akkor megtanuljuk a haladásunkat hiteles kritériumok szerint megítélni. Hasonló kiértékeléseket végzünk a mindennapi életben. A műgyűjtő pl. aszerint a norma szerint ítéli meg a képeket, amelyet a művészet világában elfogadnak. A zenészek adott technikát követve javítják a játékukat. Gondolkodjanak el ezen. Mondhatjuk-e egy harcművészet-mesternek, hogy ne ítélje meg a tanítványait? Mondhatjuk egy keramikusnak, hogy a tanulókat ne ítélje meg? Mondhatjuk egy tanárnak, hogy ne osztályozza a tanítványait? Ha mindenkinek ötöst adna, a tanítványok nem tudnák, mit ér a teljesítményük.
Ezek a kiértékelések nem szeszélyen vagy pillanatnyi érzéseken alapulnak, hanem objektív szabványokon. A külső kritérium véd a saját félrevezető észleléseinktől, nehogy az orrunknál fogva vezessenek. A lelki életben a tanítók, szentek és hiteles szentírások segítenek abban, hogy helyesen ítéljünk, és megvédjük magunkat az illúzióktól vagy a hamis ego tévhiteitől, amelyek könnyen félrevezethetnek minket. Hogy elkerüljük a hibákat, rá kell bíznunk magunkat a tekintélyekre, akik mélyen, elismert lelki hagyományban gyökereznek.
A törvények univerzálisak
A szabályok és előírások az élet tényei, és mindent uralnak, amit teszünk. Ha az utca rossz oldalán parkolunk, megbüntetnek. Ha az adót nem fizetjük meg, pénzbüntetésre ítélnek. Ha állandóan elkésünk a munkából, elveszthetjük az állásunkat. Ha a megítélés minden formáját elutasítjuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy a törvényeknek és előírásoknak semmi feladatuk nincs a társadalomban.
A törvények azonban szükségesek a civilizáció és a rend fenntartásához. Természetesen vannak, akik engedelmeskednek a törvényeknek, mások pedig nem. Nem utasítunk el minden törvényt, csak mert azokat egyesek nem szeretik, vagy nem tartják be, vagy mert sok törvény igazságtalan vagy kellemetlen. Hogy hatékonyak legyenek, a törvények nem nyomhatják el az energiáinkat, nem korlátozhatnak természetellenesen. Jobb, ha védelmeznek, inspirálják a kreativitásunkat, javítják a jó közérzetünket.
Igaz, hogy sok ember visszaél a megítéléssel, és közben megsért másokat. Ez azonban nem helyes megítélés, hanem elítélés. Ha ítélünk, akkor ne vetítsük másokra a negativitásainkat, és ne is legyenek hátsó gondolataink. Sose használjuk a megítélést kifogásként arra, hogy bárki előtt elzárjuk a szívünket. Ha azonban másoknak segíteni, és mi magunk fejlődni akarunk, akkor helyesen kell értenünk a helyes megítélés és méltatás szükségességét.
Ha másként gondolkodnánk, ez azt jelentené, hogy mi rendben vagyunk, úgy ahogy vagyunk, bár gyakran értelmetlenül cselekszünk, eltérünk az abszolút lelki tekintélytől, és olyan viselkedésben veszünk részt, ami komoly problémákat okozhat nekünk és másoknak. A rossz magatartás elfogadása nem a szeretet jele, hanem a megtagadásé. A szeretet azt jelenti, hogy együtt növekszünk, és tanulunk a hibáinkból. Elegendő szeretet kell mutatnunk ahhoz, hogy mások a mi segítségünkkel maguk is elvégezhessék a javításokat.
Ahelyett, hogy azt mondanánk az embereknek, ne ítéljenek, inkább könyörögjünk, hogy éppen az ellenkezőjét tegyék. Ha valóban szeretnek minket, akkor szelíden, de határozottan felmérik a viselkedésünket, és megmutatják, mely területeken kell javítani. Nekünk is ugyanezt kell tennünk értük, a negatív cselekedeteinket úgy kell értékelnünk, mint kiáltást a szeretetért. Keressük az utakat, hogy segítsünk nekik, amennyiben tudunk.
Ezért az a kötelességünk, mint lelki harcosoknak, hogy kölcsönösen segítsünk egymásnak a fejlődésben. Gyakran azért félünk mások ítéletétől, mert nem akarunk szembenézni magunkkal, nem akarjuk elvégezni a szükséges módosításokat. Még mindig az önelégültség mélyen gyökerező tulajdonságaihoz ragaszkodunk. De ha fejlődni akarunk lelkileg, akkor legyen bátorságunk gyökerestől megragadni ezeket a destruktív szokásokat. A megítélés felbecsülhetetlen eszköz ebben a folyamatban.
Először magadat ítéld meg
Sok ember, akinek segítségre van szüksége, kezdetben talán nem kész arra, hogy elfogadja a tanácsokat, mert útjukban áll az ego. Egyszerűen nem hiszik el, hogy ilyen könnyen elkövethettek egy hibát, vagy különben is félnek a változtatásoktól. Gyakran csak krízisekből, katasztrófákból és káoszból tanulnak – más szavakkal, „a kemény csapások iskolájából.” Ez lassú módja a tanulásnak, de messze a legszokásosabb. Nem tűnik ismerősnek? Ez nemcsak minta, amellyel segíteni akarunk, ekkor vagy akkor magunk is így viselkedtünk.
Hogy a mások kemény vagy nem fair megítélésének kísértését leküzdjük, először magunkat kell megítélnünk, mielőtt másokat megítélnénk. Sajnos sokan másoknál akarják megtalálni a hibákat, nehogy magukba kelljen nézniük. Ítéletüknek kevés súlya van, mert nincs meg bennük a szeretetteljes kívánság, hogy segítsenek. Konstruktív visszajelzés helyett ezek az emberek csak bűnbakokat keresnek. Ahhoz, hogy mások segítő bírói lehessünk, éberen kell figyelnünk a saját gyengeségeinket, és állandóan törekednünk kell a javításra.
Mindig őrizzük meg az alázat szellemét, sose adjunk másoknak tanácsot, vagy ne oktassuk őket abban a hitben, hogy nekünk nincs tanulni valónk. Íme egy személyes példa: valahányszor előadást tartok, koncentrálok valamire, amit szeretnék jobban megérteni. Akkor ha mindenki elalszik is, lelkes maradok, mert legalább én tanultam valamit. Különben a tanítás csak olyan program, amivel szeretnénk elégedetté tenni a hallgatóságot. Végül eljutunk arra a pontra, hogy olyan dolgokat mondunk, amit nem is akarunk, és az emberek észre fogják venni a különbséget.
Hogy hatékonyabban megítélhessük magunkat, tanácsos visszajelzést kérni azoktól, akik minket jól ismernek. Menjünk oda hozzájuk egy golyóstollal és jegyzetfüzettel a kezünkben. Amikor a válaszokat halljuk, írjuk le kommentár vagy reagálás nélkül. Ha aztán később gondosan átnézzük, biztosak lehetünk benne, hogy a tanácsokra a hamis ego, önillúzió vagy elképzelések okozta zavarok vagy racionalizálások nélkül emlékszünk. Akkor nem jövünk annyira kísértésbe, hogy igazoljuk magunkat, vagy ne vegyük figyelembe azt, amit mások mondanak.
Mindenki szeretne fejlődni, és mindenkire szükség van ahhoz, hogy segítsünk egymásnak, de sokszor nem vagyunk fogékonyak arra, amit mások mondtak nekünk. Ilyen esetekben, ha a visszajelzést leírtuk, félre is tehetjük, amíg készek nem vagyunk elfogadni. Ha később elolvassuk a kommentárokat, meglepetten fogjuk látni, hogy az Úr állandóan ad alkalmat arra, hogy fejlődjünk és megtisztuljunk. Sokkolva látjuk azt is, hogy milyen gyakran utasítjuk el a segítségét. De ha valamennyire megértjük, hogy mindennek van értelme, ami az életünkben történik, akkor azt is el fogjuk ismerni, milyen pontosan vezetnek, és Isten mennyire szeret minket.
Hogyan maradhat az ember pozitív
Ha másokban nem bízunk, vagy durván megtámadjuk őket anélkül, hogy előbb megnéznénk a saját viselkedésünket, akkor többnyire magunkat sebezzük meg. Megsebezzük azokat is, akiket szeretünk, ha elzárkózunk előlük abban a félrevezetett kísérletben, hogy védekezzünk. Mindkét esetben azt mutatjuk, hogy nem vagyunk elég szeretetteljesek, mert nem állunk készen arra, hogy a zavaró viselkedésben felismerjük a segélykiáltást. A lelki harcosok senkit nem zárnak ki a szívükből. Mindenkit szeretnek, mindenkiben pozitív tulajdonságokat találnak, még akkor is, ha ezek mélyen el vannak rejtve. Mint lelki harcosok, felismerjük, hogy ezek az emberek éretlenek; de ahelyett, hogy elítélnénk őket, keressük a szeretetteljes utakat, hogy oltalmazzuk és vezessük őket.
A nehéz emberek olyanok, mint a régiségek: potenciálisan szépek, a nyers helyek ellenére. Ha pl. szeretjük a régiségeket, akkor olyan szeretettel ápolhatunk egy 18. századi széket, hogy újra meg újra kárpitoztatjuk. Mivel az a tárgy fontos számunkra, megtaláljuk a módját annak, hogy működőképes és szép állapotban tartsuk. Hasonló módon, ha őszintén gondoskodunk a családról, a barátokról és a társakról, meg fogjuk édesíteni a kapcsolatainkat, elvesszük a nehéz helyzetek élét, és a helytelenül viselkedőknek segítünk, hogy megjavuljanak.
Ha másokat negatívan sorolunk be, ez azt jelenti, hogy már eldöntöttük, ők természettől fogva önzők, szeretet nélküliek vagy megbízhatatlanok. Ezzel nem segítettünk nekik, hogy a gyengeségeiket erősségekké alakítsák. Ehelyett belekényszerítettük őket egy sémába, amelyből csaknem lehetetlen kitörniük, mert azt gondoltuk, hogy a lehatárolásaik leküzdhetetlenek. Ahelyett, hogy megosztottuk volna a szeretetünket, megerősítettük, mennyire alkalmatlanok, hiszen a mi irányvonalainkhoz mértük őket.
Akármilyen pozitívak vagyunk, adódhatnak olyan helyzetek, amelyekben az emberek elutasítják a szeretetünket, a tanácsainkat vagy a támogatásunkat. Mit tegyünk ilyen helyzetekben? A legokosabb rendíthetetlennek és kitartónak maradni, anélkül, hogy negatívan reagálnánk, vagy feladnánk. Nem azt kell megváltoztatni, ami mi vagyunk, vagy a szeretetet, amit érzünk. Ha azzal az emberrel szemben, aki elutasítja a segítségünket, negatívan reagálunk, akkor a saját tudatunkkal nincs valami rendben. Önmagunkat akarjuk elégedetté tenni, azt szeretnénk, hogy a másik nagylelkűnek, bölcsnek vagy erősnek lásson. A szeretetünk feltételes.
Nem kell másokat manipulálni ahhoz, hogy megkapjuk a szeretetüket és a tiszteletüket. Éljünk egyszerűen és hitelesen, ne hagyjuk, hogy a körülöttünk élő emberek véleménye irányítson. Ha valóban szeretünk, akkor természetesen vonzzuk az embereket. Az egyetlen feltétel, hogy becsületesen fejezzük ki magunkat, és elfogadjuk azt a tényt, hogy egyesek szeretnek minket, mások meg nem. Semmilyen körülmények között ne akarjuk megváltozni csak azért, mert valaki nem ismer el minket.
A negatív magatartás kiáltás a szeretet után
Mint lelki harcosoknak, akiket nagyon is érdekel, hogy fölemeljük a tudatot ezen a bolygón, mindig arra kell gondolnunk, hogy mindenki a szeretetet értékeli a legtöbbre. A mindenkori helyzetben az emberek szavai és tettei vagy szerető kapcsolat, vagy kiáltás a szeretet után. Bár mások szeretetének kifejezését könnyen helyeselhetjük, a szeretet utáni kiáltás kihívás lehet. Ezek a kiáltások különféle formákat ölthetnek, amelyek éppen a szeretet ellentétének látszhatnak. Milyen gyakran vesszük észre a haragból, durvaságból, féltékenységből, közönyből és kegyetlenségből, hogy valakinek szeretetre van szüksége? Gyakran az az első reakciónk, hogy visszavonulunk az önvédelembe, vagy ugyanolyan viselkedéssel válaszolunk. Ez azonban csak mélyebb sebeket ejt, és nagyítja a másik személyben az alkalmatlanság, nélkülözés és elválás érzését.
Valahányszor nehézségekkel találkozunk egy kapcsolatban, ne higgyük el gondolkodás nélkül a másik szavait és viselkedését, hanem nézzünk a felszín alá, és kérdezzük meg magunktól: hol hiányzik ennek az embernek a szeretet? Hogyan segíthetek? Ha a helyzetet a másik fájdalma vagy szüksége kifejezésének látjuk, nem támadásnak vagy szándékos barátságtalanságnak, akkor készebbek lehetünk arra, hogy a megtorlás igényét átváltoztassuk a szolgálat vágyává.
Ezt az univerzális szeretet-keresést minden kapcsolatban megérthetjük, ha megvizsgáljuk az érzéseinket a különböző helyzetekben. Tegyük fel, megharagszunk. Könnyen észrevehetjük, a harag abból a tapasztalatból jön, hogy úgy érezzük, nem szeretnek minket. A másik ember meghiúsította a reményeinket és elvárásainkat, nem kapjuk meg a figyelmet, tiszteletet, kedvességet, gondosságot vagy a szeretet más kézzelfogható jeleit, pl. adott gesztusokat vagy ajándékokat. Ennek eredményeképpen úgy érezzük, hátrányos helyzetbe kerültünk, megharagszunk, és haragunk erejével helyettesítjük azt az érzést, hogy minket nem szeretnek.
Azért érezzük magunkban az irigységet és az alkalmatlanságot, mert irigyek vagyunk. Zavar, hogy más kapja az elismerést, gazdagságot vagy boldogságot, amit magunknak kívánunk, és amiről azt hisszük, hogy megérdemeltük. Ez is vágyakozás a szeretet után, amely megadná nekünk a teljesség érzését, amely annyira hiányzik. Ugyanezt elmondhatjuk sok más negatív érzelemről is. A félelem olyan helyzetre való reagálás, amelyben sérülést, támadást, megsemmisülést, megalázást vagy akár a halált várjuk. Magányosnak, sebezhetőnek érezzük magunkat, elvágva a szeretettől, amire olyan sürgősen szükségünk van ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat.
Mint lelki harcosoknak, arra kell gondolnunk, hogy valahányszor egy másik emberrel kommunikálunk, vagy a szeretetünket osztjuk meg, vagy a saját szeretetigényünket fejezzük ki. A többiek is ugyanígy viselkednek. A barátságtalan, követelőző, sértő, haragos vagy szomorú emberek tulajdonképpen szeretet után kiáltanak. Mindig legyünk tudatában ennek az univerzális szeretetigénynek, és osszuk meg nagyvonalúan a szeretetünket. Minden helyzetben tegyük fel a kérdést: „Mi az a szeretet-tényező, amit itt meg kell szólítanom?”
Mások negativitásait kezelni
Mint lelki harcosoknak, minden körülmények között az a kötelességünk, hogy pozitívan reagáljunk azok szeretet utáni kiáltásaira, akik a negatív viselkedés alapján állnak. Három fontos módja van annak, hogyan reagáljuk, ha valaki megtámad minket. Az első, hogy megvizsgáljuk magunkat, felfedezzük, milyen érzékenység, ügyesség vagy gondoskodás hiányzik belőlünk. Ha gondosan és komolyan megvizsgáljuk az indítékainkat és a cselekedeteinket, csaknem mindig találunk olyan elemet, amivel magunk is hozzájárultunk a problémához. Akkor teljes alázattal megtehetjük a korrigáló intézkedést.
Reakciónk második aspektusa, hogy kiegyensúlyozottak maradunk, szerető energiát küldünk ki, nem vagyunk hajlandók részt venni a viszályban. Mivel nem vagyunk készek arra, hogy elvegyük a felkínált csalétket, lehet, hogy az ellenfelünk vissza fog vonulni. Senki sem szereti, ha úgy érzi, hogy nem ért el semmit. Az agresszív emberek általában ostobának érzik magukat, ha a negatív viselkedésüknek nincs kihatása, és gyorsan felhagynak vele. Ha viszont valakinek a támadására ellentámadással reagálunk, nagy feszültséget és félelmet fogunk tapasztalni. A másik máris megvert minket, mert beleegyeztünk abba, hogy feladjuk a magasabb elveinket, hogy részt vehessünk egy sértő játékban. Ez a reakció azt mutatja, hogy még mindig nagyon sokat kell dolgoznunk magunkon.
A harmadik mód, ahogyan egy támadásra reagálni kell, megmutatjuk az agresszornak, mennyire aggódunk érte. Még ha el is utasítja a törekvéseinket, mi jobban érezzük magunkat, mert a felajánlott szeretet és nagylelkűség a mi saját tapasztalatunk része lett. Nyilvánvaló, ha dühösek és zavartak vagyunk, senkinek nem segítettünk, legkevésbé magunknak. Ha igazi szeretetet kínálunk, nemcsak a másik ember zavartságát csökkentjük, de orvosoljuk a hiányt is, ami az izgalmat első sorban okozta.
Ha nyugodtan és szeretettel, ellenhatás nélkül reagálunk, megakadályozzuk, hogy a másik kárt okozzon, és ez példaként is szolgál, megmutatja a hatékony, alternatív utakat. Gondoljanak arra, hogy a lelki harcosok nemcsak magukat akarják megvédeni; fel akarják emelni a tudatot is, és segítséget nyújtanak. Bármit tesznek, azzal javítanak a világ tudatszintjén.
Ha félünk, hogy kihasználnak, akkor lehet, hogy nehezen tudunk konstruktívan reagálni. Ehelyett csak elvárjuk másoktól, hogy úgy bánjanak velünk, ahogyan mi velük bánunk. A csalók aggódnak, nehogy becsapják őket, és a rablók félnek, nehogy áldozatul essenek más rablóknak. Ezzel szemben a lelki harcosok magukhoz vonzzák a szeretetet a környezetükből, bárhol is vannak, támogatják, megnövelik a már meglevő pozitív rezgéseket.
Hogyan kezeljük a rasszizmust, nacionalizmust és sovinizmust
A mai világban a negatív viselkedés egy különösen elterjedt aspektusa a rasszizmus, nacionalizmus, vagy szexizmus formáját veszi fel. A modern társadalom sok tagja tele van gyűlölettel azokkal szemben, akik mások. Mint lelki harcosoknak, nem szabad negatívan reagálnunk a tiszteletlenségre és igazságtalanságra, amit az elfogult emberek gyakorolnak. Gondoljanak arra, hogy a csatatéren sem harcolhatunk sikeresen, ha dühösek vagyunk; ekkor elvesztjük a világosságot és az ügyességet. A harag, frusztráltság és kétségbeesés komoly betegséget vagy zavart okozhat a saját testünkben. És végül, ha tele vagyunk negatív érzelmekkel, ezeket fogjuk átvinni a kapcsolatainkban mindenekelőtt azokra, akik miatt a legjobban aggódunk.
De ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen tagadjuk a rasszista, nacionalista vagy szexista viselkedés meglétét azzal a kísérlettel, hogy úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Nekünk, mint embereknek, szükségünk van valamennyi önvédelemre. Ne hagyjuk, hogy áldozatul essünk az előítéleteknek, és gondoljunk arra, ha minket mások rasszistának, nacionalistának vagy szexistának látnak, ez a saját tudatszintjüket tükrözi.
Még az erőszakos, elfogult emberek is Isten gyermekei, akik egy időre elfelejtették az igazi azonosságukat. Legyünk szomorúak miattuk, mert azáltal, hogy másokkal szemben embertelenek, a saját emberi mivoltukat semmisítik meg. Szeressük az embert – a lelket, aki az igazi lényeg – de a cselekedeteit ne. Ilyen módon hívek maradhatunk a küldetésünkhöz, hogy másoknak cselekvő szeretettel szolgáljunk, anélkül, hogy el kellene tűrnünk mások destruktív viselkedését.
Értelmes szolgálat kialakítása
Bár a lelki harcosok nem kívánnak maguknak anyagi jutalmat, még nem értünk el annyi önzetlenséget, hogy állandóan altruista módon tudjuk cselekedni. Szokás szerint van abban valamennyi öntő motiváció, amikor másoknak segítünk. Ez nem olyan rossz. Ha gyerekeknek segítünk egy napköziben, vagy a bántalmazott nőknek, vagy az éhezőket etetjük, konstruktív cselekvésben veszünk részt. Nincs természettől fogva rossz abban, ha vágyunk a dicséretre. Az elismerésre való törekvés csak egy lépés az úton, amelyen megtaláljuk, hogy mindent ajánljunk fel az Úrnak.
Az a probléma, hogy nem mindig számíthatunk az eredményekre, amelyeket kívánunk magunknak. Néha nem kapjuk meg az elismerést, amiről azt hisszük, hogy megérdemeltük, vagy lehet, hogy a cselekedeteink másokat nyugtalanítanak. Ha a segítőkészségünk a dicséret és elismerés vágyán alapul, lehet, hogy abbahagyjuk az erőlködést, ha az elismerést már nem kapjuk meg.
Ha látjuk is, mennyire ragaszkodunk mások elismeréséhez, azért ne hagyjuk abba a cselekvést. Folytassuk tovább abban a tudatban, hogy a cselekedeteink gyümölcseit felajánlhatjuk az Úrnak. Végül is, ha a hozzájárulásunkat senki nem ismeri el, Isten tud róla. Nekünk az a feladatunk, hogy a legjobbat adjuk, és ne nézzük a következményeket.
Gondoljanak arra is, hogy a tudat igazi felemelése nem azon alapul, milyen jól tervezzük és szervezzük a tevékenységeket, bár ezek is fontos, támogató keretet kínálnak. Szolgálatunk lényege, hogy szeretettel gondoskodjunk másokról. Számtalan ember kezdett bele jó szándékkal humanitárius vagy lelki munkákba, aztán annyira elkapta őket a bürokrácia, hogy elfelejtették az eredeti célt. A dicsőséghez és ranghoz ragaszkodtak, vagy eltompultak, és úgy bántak az emberekkel, mint fogaskerekekkel egy gépezetben. A munkájuk már nem emeli a tudatot, és elveszti a tulajdonképpeni értékét.
Minél többet segítünk másoknak önzetlenül, annál jobban megáld az Úr, még akkor is, ha a törekvéseink látszólag nem sikeresek. Gondoljanak arra, hogy a lelki harcosokat jobban aggasztja a tudat emelése, mint az anyagi jólét növelése. Nem mérhetjük a munkánk értékét a fizikai vívmányok mennyiségén. Sikerünk attól függ, hogy a cselekvés során mennyire emeltük fel a tudatunkat.
Jobb egy embert alapvetően befolyásolni, mint sok embert felszínesen érinteni. Annak az egy embernek a változása nagyobb hatással lesz bolygónk kollektív tudatára, mint sok száz más ember életmódjának csekély módosulása. Sokszor a legegyszerűbb cselekedet befolyásolhatja a másik ember tudatszintjét – egy meleg ölelés, egy barátságos megjegyzés vagy egy szeretetteljes mosoly. Mindenki megpróbálhatja, hogy másokat ezen az egyszerű módon fölemeljen, bármilyenek a körülményeink, és anélkül, hogy a képességeink szintjét néznénk.
A cél az, hogy transzcendentálisak legyünk
Nekünk, mint lelki harcosoknak, az a célunk, hogy transzcendentálisak legyünk. Gyakran nem értik ezt azok, akik azon vannak, hogy másoknak segítsenek. A transzcendens nemcsak az anyagi univerzum alapfelépítését befolyásolja, hanem annál sokkal messzebbre megy. Ezzel szemben a hagyományosan bevezetett vallások gyakran abban akarnak segíteni az embereknek, hogy nagyobb kényelmet találjanak az anyagi életben, kevesebb fájdalmat, félelmet vagy frusztráltságot érezzenek. Sokan elégedettek ezzel a szinttel, és ott maradnak.
De a transzcendentalisták nem elégedettek ezekkel a törekvésekkel, és a tapasztalat magasabb dimenzióira törekszenek. Elég erős és mély szeretetüket azért nyilvánítják meg, hogy mindenki számára inspirációként szolgáljanak, és megakadályozzák, hogy mások negativitásai behatoljanak a saját tudatukba. Más szavakkal azok, akik transzcendentálisak, az életet a mindennapi világ anyagi cselekedetein túl tapasztalják, és akkor is szeretetteljesek maradnak, amikor a környezet nem az. Ezáltal emelik az általános tudatot ezen a bolygón.
Mint már a 2. fejezetben elmondtuk, transzcendentális nem azt jelenti, hogy feltétlenül édesek és szelídek vagyunk, nem jelenti azt sem, hogy minden áron megmaradjunk egy kapcsolatban. Ez félreértés. Ha transzcendentálisak vagyunk, a negatív emberek vagy megváltoznak velünk szemben, vagy annyira zavartnak érzik magukat, hogy békében hagynak minket. Sok esetben választhatjuk azt is, hogy távol tartjuk magunkat tőlük. Mindig legyünk készek segíteni, de ha a segítségünket állandóan elutasítják, végül eldönthetjük, hogy elmegyünk, megnyugodva abban, hogy megtettük a legjobbat, ki akartuk terjeszteni a szeretetet.
Ha megmaradunk a sértő helyzetben, ez gyakran felhívás arra, hogy bántalmazzanak. Nincs értelme továbbra is olyanoknak adni az időnket és az energiánkat, akik azt nem tudják, vagy nem akarják viszonozni. Amíg látják, hogy tiltakozunk, folytatják az elviselhetetlen viselkedésüket. Minél jobban gondoskodunk és aggódunk az ilyen emberekért, annál inkább azt fogják gondolni, hogy gyengék vagyunk, és továbbra is kihasználnak.
Ha eltűrjük ezeket a cselekvéseket, nagyobbítjuk a hibáikat. Hogy a bántalmazás megszűnjön, talán vissza kell vonulnunk, és az illetőt távolból kell szeretnünk. Ez nem azt jelenti, hogy már nem ajánljuk fel a feltétel nélküli szeretetünket. Ellenkezőleg: a szeretetünket nyilvánítjuk meg. Cselekvő szeretet megakadályozni egy embert abban, hogy még több negatív karmát halmozzon fel. Ezt azzal érjük el, hogy már nem állunk a bántalmazó rendelkezésére.
Harc az illúzióval
Transzcendentálisnak lenni nem könnyű. Ha a lelki gyakorlásban kitartunk, nagy kihívások és kísértések fognak megjelenni. Így működik az anyagi univerzum. Miközben lelkileg fejlődünk, és lassanként kiszabadulunk az illúzió birodalmából, az anyagi energia intenzíven belénk kapaszkodik, és nem fog harc nélkül távozni. Ezért kell a szemünk előtt tartani a célt, amikor a lelki úton járunk. Ha az út nehéz, a végeredményre koncentrálunk, és ez segít előre lépni.
Sose függjünk a saját erőnktől és értelmünktől az anyagi illúzióval folytatott harcban, mert az anyagi energia erősebb, mint mi. Ehelyett bízzuk magunkat az Úrra, aki mint Felsőlélek ott van minden élőlény szívében, és mindenfajta segítséget felkínál, ha mi késznek nyilvánítjuk magunkat. Ha úgy tűnik, mintha nem érkezne semmi segítség, ez azért van, mert hiányzik a hit ahhoz, hogy megértsük, az Úr személyesen figyel és segít.
Megkockáztatjuk az elbukást, ha a saját erőnkből akarunk ellenállni a kéjvágynak és a kísértéseknek. Csak idő kérdése, és olyan helyzetbe kerülünk, amelyben nem tudunk helyesen cselekedni. De ha látjuk az állandó veszélyt, és éberek maradunk, a figyelmességünk meg fog óvni attól, hogy az illúzió karmai közé kerüljünk. Probléma akkor keletkezik, ha a kísértést nem vesszük komolyan, és ezért ellanyhul az éberségünk.
A lelki emberek többnyire két okból vallanak kudarcot: pénz és szex. A pénz utáni sóvárgás okozza, hogy sok lelki ember feladja a becsületet, és a gazdasági problémák közepette a pénz elsajátítása csábítás lehet. Mint más láttuk, a kéjvágy annyira áthatja a társadalmat, hogy sok ember a szeretetteljes magatartást úgy értelmezi, mint felhívást szexuális kapcsolatra. Sok magányos ember tagadja meg a magasabb megértését, hogy megízlelje a szeretetet, még akkor is, ha ez csak a fizikai szinten jelentkezik.
Ha a szerető energia csatornájává válunk, mélyértelműbbek lesznek a kapcsolataink. Kevésbé vágyunk arra, hogy másokat manipuláljunk, mert már elegendő erőt fejlesztettünk ki ahhoz, hogy megértsük, kik vagyunk, mi a lélek, és milyen kapcsolatban vagyunk Istennel. Akkor már nem az anyagi világban keressük a legvégső beteljesülést.
Kérdések és válaszok
Kérdés: A fiam azt gondolja, hogy nagyon sokat bírálom őt. Van különbség a kritikus és az értékelő között?
Válasz: Ez a tudaton múlik. Ha a fia nem gondoskodik magáról, vagy a tanulást nem veszi komolyan, akkor ezt pontosan meg kell mondani neki. Ön felelős azért, hogy figyeljen rá, akkor is, ha a gyerek jobban szeretne naponta 18 órát játszani. Önnek az a szerepe, hogy segítsen neki, ösztökélje, és hogy ezt a szerepet megfelelően be tudja tölteni, ehhez szükség van valamennyi értékelésre. De ha segíteni akar a fiának, akkor tisztelnie kell az egyéniségét és a függetlenségét. Vigyázzon arra, hogy ne tekintse őt a saját kiterjedésének. Ha valaki leereszkedően beszél egy gyerekkel, még ha a legjobb szándékkal teszi, akkor is csak ellenállást és neheztelést vált ki.
Néha, amikor megoszt vele valamit, lehet, hogy kritizálásnak tekinti, és nem ad visszajelzést. Ha azonban szükségesnek látja, akkor lépjen közbe, mindegy, hogy a gyerek hogyan reagál. Ha ellenkezik, vagy támadásnak érzi, megkísérelheti kellemesebb módon. A szülőknek mindig ébernek kell lenniük, de ne akarjanak nagyon uralkodni, mert akkor pszichológiai sebeket ejtenek.
A szülők felelőssége védelmezni és felügyelni; ez minden. Ha látja, hogy a fia nem öltözködött fel megfelelően, akkor aggódik a jó közérzete miatt, és megmondja neki, hogy cserélje ki a nadrágját. Ez nem kritikus, csak praktikus. Megkövetelheti tőle, hogy óvatos legyen, amikor kerékpározik. Megteszi a magáét, hogy garantálja a biztonságát, de nem támadja meg, vagy nem tesz neki szemrehányásokat.
A felügyelet nem mindig talál helyeslésre. De mint gondoskodó szülőnek, Önnek mindig késznek kell lennie arra, hogy szeretetet, támogatást és vezetést adjon neki. Visszajelzést adni, ez a szülői felelősség része. Ha a szülő nem lép közbe, amikor szükséges, akkor vagy nem gondos, vagy fél attól, hogy mit gondolhat a gyereke.
Kérdés: Én olyan vagyok, hogy nem bízom más emberekben. Ez az én esetemben tanult magatartás, amely múltbeli tapasztalatokon alapul. Mit kezdhetek ezzel?
Válasz: Mint már korábban megbeszéltük, ne legyen naiv, buta, vagy tagadó. Ehelyett lássa úgy a dolgokat, ahogy vannak. A múltbeli tapasztalatokból megtanulta, hogy valaki komikus hazug vagy tolvaj, de azt nem engedheti meg, hogy ez akadályozza a jelenlegi növekedését és fejlődését. Ha megint találkozik ezzel az emberrel, legyen óvatos, ne csábítsa olyasmivel, ami problematikus lehet. Ön sem adna éles kést kisgyerek kezébe. Ez nem zavarja az iránta érzett szeretetet, együttérzést és gondoskodást. Éppen a szeretet az, amely miatt eltávolítja a környezetéből a lehetséges veszélyforrásokat.
Törekedjen arra, hogy minden embert Isten részének lásson. Akkor még ha valaki meg is támadja, úgy tekintheti ezt a tapasztalatot, mint amit Isten rendelt el az Ön növekedése érdekében. Gondoljon arra, hogy az univerzumban nincsenek véletlenek. Az Ön támadója tulajdonképpen az Úr isteni ügynöke – aki abban a pillanatban zavarodottság vagy amnézia állapotában van – és azért küldték, hogy Önnek megmutasson valamit. Szeretetteljes felfogása fölemelheti a lehetséges ellenfél tudatát. Még az is lehet, hogy teljesen megváltozik, mentegetőzik, mosolyog, és bocsánatot kér. Ha azonban a támadásra ellentámadással válaszol, sokkal nehezebb lesz a kommunikáció. Mindketten zavartan válnak el egymástól.
Itt igazából a mélyebb hitről beszélünk. Ha mélyen hisz Istenben, meg fogja érteni, hogy az Isten különféle formákban és helyzetekben jelenik meg az életében. Önnek az a feladata, hogy Istent szeresse, Őt tapasztalja mindig és mindenütt. Ő azáltal próbálja fölemelni az Ön tudatát, hogy érzékennyé teszi a saját tisztátalanságaira, ha mások problémáit észleli. Más szavakkal, az Úr megmutatja, hol kell magán dolgoznia; olyan helyzeteket teremt, amelyek megmutatják a hiányosságokat.
Mi a félelemben és bizalmatlanságban eltöltött élet ára? Ön drágán fizeti meg, a saját szeretete, együttérzése és gondossága formájában. Szorosan bezárja az ajtókat és az ablakokat, hogy távol tartsa a veszélyt, de a pozitívnak sem engedi meg, hogy bejöjjön. Bár nem szabad butának lenni, mégis arra szeretnénk Önt bátorítani, hogy nyíljon meg a tapasztalat és a szeretet magasabb fokozatainak.
Kérdés: Ha visszanyúlunk ahhoz, amit Ön a megítélésről mondott, akkor hogyan értelmezzük a Bibliának ezt a mondását: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél?”
Válasz: Ha a megítélésre és a szabályokra nem lenne szükség, akkor Isten nem adott volna olyan ok törvényt a prófétáknak. Ezek a tanítók pl. azt mondják nekünk, hogy a házasságtörés, erkölcstelenség, káromlás és gyilkosság bűnös dolgok. A kiértékelésre azért van szükség, hogy segítsen felismerni ezeket és más bűnöket.
Nekünk azonban szeretettel és alázattal kell ítélnünk. A Biblia mondása, amelyet idézett, egy módja annak, hogy emlékeztessen minket, ne koncentráljunk mások hibáira, amikor magunk is bűnösök vagyunk. Ha azért bírálunk hiányosságokat másoknál, hogy megkerüljük a saját sikertelenségünket, akkor nem a szeretet motivált minket. Csak azért akarunk másokat megsérteni, hogy jobban érezzük magunkat.
A megítélés jelen van az egész Bibliában. Az Ószövetség nagyon sokat beszél arról, hogy Izrael gyermekei letértek a helyes útról, és különböző kísérleteket tesznek, hogy visszakerüljenek a helyes útra. Az Újszövetség tele van a szeretet és együttérzés tanításaival, Jézus mégis kidobja a pénzváltókat a templomból, és nagyon élesen elítéli őket. Vannak hasonlatok, figyelmeztetések és tanítások, ezek segítenek az embereknek abban, hogy Isten törvényei szerint éljenek. Minden nagy vallás Bibliája azt mutatja nekünk, hogy a szeretettől motivált megítélés egészséges és szükséges.