3. fejezet
Mi a kéjvágy?
A Bhagavad-gítát az Úr és Ardzsuna, egy harcos közötti beszélgetés formájában fogalmazták. Ardzsuna kérdéseket tett fel a lelki életről, az Úr pedig betekintést adott neki, többek között, a kéjvágy természetébe. Ardzsuna, az Úr nagy tanítványa fellázadt a felelősség ellen, hogy harcoljon a legfontosabb csatájában, mert az „ellenséges” oldalon sokan a családtagjai, tanítói és barátai voltak. Röviddel az ütközet előtt megtagadta a harcot. Bánattól és szenvedéstől bénultan kérte az Urat, aki a kocsihajtója szerepét játszotta, hogy mondja meg neki, mit tegyen. Az egyik versben (3.36) ezt kérdezi Ardzsuna: „Mi az, ami az embert akarata ellenére, szinte erőszakkal bűnös tettekre kényszeríti?” Ardzsuna tudni szeretné, mi indítja arra az embereket, hogy a legjobb szándékaik ellenére ártalmas módon cselekedjenek.
Nem csodálkozunk-e időről időre magunk is, mi indít arra, hogy a jobbik eszünk ellenére cselekedjünk? Nem mondtuk-e már mi is: „Miért tettem ezt? Miért sértettem meg ezt az embert? Miért akadtam ki?” Szeretnénk erkölcsösek lenni, példás életet élni, nem füvezni, inni, sértegetni a házastársunkat, soviniszta lenni, vagy másokat bántalmazni. Megígérjük magunknak, hogy nem fogunk így viselkedni, és mégis megmaradunk a nem kívánatos szokások mellett. Ardzsuna tudni szeretné, mi okozza ezt az ellentmondást.
A Bhagavad-gítá következő versében az Úr megadja a választ, és megmagyarázza Ardzsunának, hogy az ilyen bűnös viselkedés oka „egyedül a kéjvágy.” Eredetileg úgy kerülünk kapcsolatba a kéjvággyal, hogy beleszületünk ebbe a világba, egy olyan helyre, ahol az örök Istenszeretetünk az anyagi energiával érintkezve kéjvággyá változik. Azt mondhatjuk, hogy a bennünk lakozó, természetes Istenszeretet éppen úgy válik kéjvággyá, ahogyan a tejből is túró lesz, ha citromsavval érintkezik. A kéjvágy tulajdonképpen önző, helytelenül irányított szeretet. A szeretet a velünk született jogunk; a szeretet benne van az egész teremtésben. Mivel egy szerető Isten részecskéi vagyunk, természetes helyzetünkben részt veszünk ebben a szeretetben. Ebben az anyagi világban azonban nem vagyunk a természetes helyzetünkben, és a kéjvágy önző energiája az ok, amiért elfelejtettük a születésjogunkat.
Szenvedés az anyagi világban
A szenvedés olyan aspektus, amely hozzátartozik az anyagi világban való születéshez. Isten birodalmában nincsenek olyan problémák, mint öregség, betegség és halál. Hogyan lehetne Isten birodalmában kiegyenlítetlenség vagy rendetlenség? A szenvedés a fizikai testet öltés következménye, és nem a lelki természetünk.
Képzeljék el, valaki ezt mondja: „Szeretnélek elküldeni téged egy érdekes helyre. Olyan hely ez, ahol az emberek állandóan megölik egymást, a fajok harcolnak, a törzsek egymással viszálykodnak, és a férfiak és a nők egymás ellen versenyeznek. Olyan meleg van, hogy hőgutát kapsz, vagy olyan hideg hogy meghalsz a hidegtől. Vagy rovarok, patkányok, kígyók és pókok kínoznak. Az egyik fajta elnyeli a másikat.” Ilyen a jelenlegi környezetünk; pokoli. Ha egy értelmes ember választhat, sose kívánja azt, hogy ilyen félelmetes helyre menjen.
Néha láthatjuk, hogy egy madár a hátsó udvarunkban elkap egy rovart, és megeszi. Képzeljék el, hogyan érzi magát ez a rovar. Egy délután Lagosban, Nigériában teljes nyugalomban ültem a verandán, amikor a pillantásom néhány hangyára és egy bogárra esett. A bogár gyorsan felfalta a hangyákat, és miközben még evett, megjelent egy nünüke, és megette a bogarat. Hirtelen megjelent egy madár, aki a nünükét ette meg. Ez a kis dráma pár perc alatt játszódott le, és nagyon jól láttam, hogyan falja fel az egyik faj a másikat a túlélésért folytatott küzdelemben.
Az anyagi univerzum nem az otthonunk
Ez a szenvedéssel teli földi birodalom nem hozhat nekünk szerencsét. Ezért mondja a Biblia, hogy ne szeressük ezt a világot, ennek a világnak a dolgait. Minden igazi próféta ezt a hármas üzenetet hozza nekünk, – Jézus, Mohamed, Buddha és sok más nagy tanító. Bár különböző kifejezéseket használnak, mind azt tanítják nekünk, hogy Istent szeressük az egész szívünkből, szeressük a felebarátainkat, mint magunkat, és keressük Isten birodalmát, amely az igazi otthonunk.
Jézus ezt mondta: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.” Amikor ezt mondta, „mi atyánk,” megvilágította, hogy minden egyes embernek éppen olyan kapcsolata van a lelki világgal, mint neki. Közös az eredetünk, közös az otthonunk. De amíg befed minket a kéjvágy, elfelejtjük ezt az igazságot, és úgy élünk, mint a bűnözők, akiket hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Mindig újra és újra születünk, mert rossz helyen keressük a békét és boldogságot.
Eredeti állapotunkban mindannyian Isten szolgái vagyunk. Bármi lett belőlünk, az időleges, a tisztátalanság része, amit életről életre felhalmozunk. Ha az anyagi világgal azonosítjuk magunkat, elfogadtuk a vele kapcsolatos problémákat és hibákat is. Ha nagyon ragaszkodunk e világ tárgyaihoz, nem érezhetünk elegendő szeretetet Isten iránt. Mert nem szolgálhatjuk egyszerre Istent és Mammont. Ha az elménk tele van az anyagi élvezet kéjes gondolataival, kevés hely marad a spiritualitás számára a tudatunkban. Ezért mondják a bölcsek évezredek óta, hogy az „egyszerű élet és magas szintű gondolkodás” legyen a jelmondatunk. Legyen az a fő foglalkozásunk, hogy megtisztítjuk a tudatunkat. Ha ezt nem tesszük meg, nem marad tér a magasabb megvalósítások számára.
Mi magunk vagyunk felelősek
Mindig mi magunk vagyunk felelősek azért, hogy Isten vagy Mammon mellett döntünk. Vádolhatjuk ugyan a külső erőket a bűnös, manipulatív vagy önző cselekedeteinkért, de végső soron nem bújhatunk ki a lelki felelősségünk alól. Az emberek még szélsőséges esetekben is maguk felelősek azért a helyzetért, amibe belekerültek, amikor megszállottak, hangokat hallanak, vagy transzba esnek, miközben a testük tovább mozog, bár szemmel láthatóan a démoni energiák áldozatai. Bár becsületesen mondhatják, hogy nem tudtak uralkodni a viselkedésükön, elfelejtik, hogy eredetileg ők maguk választották az utat, amely egyáltalán ebbe a helyzetbe hozta őket. Az alacsonyabb tudat vonzza a negatív erőket.
Még kevésbé drámai helyzetekben is kifogásokkal élünk, azt mondjuk, „valami ránk jött,” engedtünk a démoni befolyásoknak vagy májá (az illúzió egyik neve) varázsának. Mégis e megjelenési formák ellenére mindig mi magunk vagyunk felelősek a cselekedeteinkért. Megpróbálnánk-e a bíróság előtt is, hogy ilyen magyarázatokkal indokoljuk a viselkedésünket: „Bíró úr, nem az én hibám, meglovagolt az ördög?” Természetesen nem. A bíró sose mondja: „Ja úgy, akkor rendben van. Egyszerűen az ördögöt küldöm helyetted a börtönbe.”
Mi indítja az egyik embert arra, hogy erkölcstelenül cselekedjen, a másik pedig nem úgy tesz? Lehet, hogy mindketten ugyanannak a kísértésnek vannak kitéve, de az egyik enged, és a másik ellenáll. Vagy az egyik ember alkalmilag enged a kísértéseknek, a másik pedig állandóan. Arról ismerjük fel a különbséget, hogy ki mennyire kötelezte el magát a lelki élet mellett, ami aztán megerősíti az ellenállást a negatív befolyásokkal szemben.
Ha megnyílunk az Úrnak, lelki módon cselekszünk. Ha fölemeljük a tudatunkat, szeretetünk és lelki életünk védelmül szolgál a negatív ellen. Ha a bűnnek nyitjuk meg az ajtóinkat, akkor meg fog szállni a bűnös tudat. A bűn sose lehet nagyobb, mint a becsületes élet. Ha azt mondjuk, hogy az „ördög” vitt rá a helytelen cselekvésre, ezt azt jelenti, hogy az ördög hatalmasabb, mint Isten. De ez soha nem igaz. Csak néha úgy látszik, a szennyezett tudatunk miatt.
A fokozatos elfajulás útja
Miért lettünk ennyire szennyezettek? Az Úr megmagyarázza a Bhagavad-gítában (3.37): „Csupán a kéj az, ami a szenvedély kötőerejével való társulásból születik, és később haraggá alakul át: ez a világ mindent felemésztő, bűnös ellensége.” Mivel a kéjvágy elveszi az értelmünket, gyakran olyan módon viselkedünk, ami nem éri el az eredeti természetünk szintjét, és végül a kéjvágyunk haraggal keveredik. Nézzük meg, hogy ez hogyan működik.
Ha nem adunk és kapunk természetes módon szeretetet – ami összhangban van a lelki születésjogunkkal – akkor az kéjvággyá változik, és arra kényszerít, hogy úgy cselekedjünk, amint azt különben nem tennénk. Mivel kényszerítve érezzük magunkat, depressziósok, demoralizáltak és kielégületlenek leszünk, és végül úrrá lesz rajtunk a harag. Mélyen magunkban tudjuk, hogy a kéj soha nem elégíthet ki. De függők vagyunk. Ez az ördögi kör: minél jobban átadjuk magunkat a kéjnek, annál jobban hozzászokunk, és egyre többet követel tőlünk.
Hasonló ez a drogfogyasztáshoz. Először engedünk a kísértésnek, hogy lássuk, mi történik. Talán még kényszerítsük is magunkat, hogy eltűrjünk egy megsemmisítő anyagot, de amikor már megszoktuk, elkezdjük élvezni. Végül egyre több drogra van szükségünk ahhoz, hogy ugyanarra a stimulációs szintre kerüljünk, mint azelőtt. Így van ez a kéjvággyal is. Minél jobban engedünk neki, annál inkább átveszi felettünk az uralmat, és végül nem azért követjük el a bűnt, hogy élvezzünk, hanem hogy elkerüljük a fájdalmat.
Lehetséges pl. hogy aki először szív el egy cigarettát, rosszul érzi magát, vagy nem ízlik neki az alkohol, amikor először megpróbálja. Emlékezzenek csak vissza arra, amikor kipróbálták ezeket az anyagokat, amikor elszívták az első cigarettájukat, valószínűleg prüszköltek, ziháltak és köhögtek, majdnem megfulladtak, és azt hitték, nem kapnak levegőt. Valószínűleg nagyon rosszul ízlett az első alkoholos ital, talán hányingert okozott. De amikor folytatták a dohányzást és az ivást, megkedvelték az ízét, és élvezték a mellékhatásokat. Nagyon gyorsan megszokjuk ezeket a dolgokat, mert társadalmilag elfogható – sőt „cool” – és mert megváltozott tudatállapotot tapasztalunk, fesztelenebbnek érezzünk magunkat, mint máskor. Végül átveszi felettünk az uralmat a kéjvágy, egészen addig a pontig, hogy függővé válunk, és aztán már nem tudunk olyan könnyen lemondani az anyagokról.
Nem látjuk be, a kéjvágy olyan függőségbe hozott, ami végső soron tönkreteszi az egészségünket és a jólétünket. Kezdetben talán csak nehézségeink voltak az életben, vagy meg akartuk teremteni az összetartozás érzését, elfogyasztottunk egy italt vagy egy drogot, hogy elkábítsuk vagy jobban érezzük magunkat, vagy elfogadjon egy csoport. De a kéjvágy hatalma olyan nagy, hogy végül elvesztjük az uralmat, és a függőség lesz az úr. Már nagyon sok embert tönkretett a kéjvágy, akik azt gondolták, majd „megküzdenek” vele. A kéjvágy odáig vitte őket, hogy elvesztették a munkahelyüket, a politikai pozíciójukat, a családjukat, az értelmüket, sőt akár az életüket.
Az emberek természetesen szeretnének hozzáférni a magasabb tudatszintekhez, intenzív tapasztalatokat akarnak szerezni, ami túl van a normálison és a mindennapin. Ki csodálkozik, hogy a modern társadalomban, ahol az igazi szeretet ritkaság, olyan sokan mesterséges izgatószereket keresnek, azzal töltik ki az ürességet? Az igazi szeretet mámorító lehet. Aki szerelmes, az tévedhetetlen, elhatározott, gyakran egy kicsit könnyelmű. Pl. lehetséges, hogy telefonált a szerelmesünk, és máris ugrálni és táncolni látnak minket, vagy ujjongunk, ha valaki, aki szeret, megtett egy szívességet, vagy bókot mondott. De ha a szeretet hiányzik, akkor mindenféle módon kereshetjük ezt a mámort, pl. alkohollal, drogokkal vagy szex-el.
Más módok, hogyan téveszthet meg minket a kéjvágy
Könnyű rászokni az olyan anyagokra, mint a cigaretta vagy alkohol, még akkor is, ha kezdetben kellemetlenek. Más körülmények között lehet, hogy a bűnös cselekedetek kezdettől fogva vonzanak, mi pedig engedünk, anélkül, hogy tudatában lennénk a következményeknek. Pl. látunk egy szép gyémántgyűrűt, amit meg akarunk szeretni, de nem telik rá. A kívánságunk olyan erős lehet, hogy minden egyebet elfelejtünk. Csak azt gondoljuk: „Milyen jó lenne megszerezni azt a gyűrűt! Milyen szép lenne az ujjamon! Hogy irigykednének az emberek!”
Az elménk meggyőz minket, hogy a gyűrű birtoklása nagyon elégedetté fog tenni. És el is lopjuk, anélkül, hogy gondolnánk a következményekre. A körülmények azonban gyorsan megváltoznak. Amikor elhagyjuk az üzletet a gyűrűvel, és örülünk az új szerzeménynek, hirtelen megáll mellettünk egy rendőrautó, mert az ékszerész riasztotta a rendőrséget, és minket minden további nélkül letartóztatnak, már mehetünk is a börtönbe. Aztán, amikor a cellánkban ülünk, lesz elég időnk, hogy elgondolkodjunk: „Elme, hogyan hozhattál engem ilyen nehéz helyzetbe?” És még többet szenvedünk, mint azelőtt.
Bár a gyűrű nélkül boldogtalanok lennénk, sokkal rosszabb, ha ellopjuk, és el kell szenvednünk a következményeket. Ugyanez a végeredmény az alkoholistánál is. Aki megszokta az alkohol ízét, ivás közben élvezi a megváltozott tudatállapotot, és elfelejti élete összes problémáját. Kezdetben kellemes a tapasztalat, de végül fájdalmas függőséggé válik. Aztán az alkoholista azért iszik, hogy megőrizze a kiegyensúlyozottságát, elkerülje a rosszullétet, csillapítsa a fájdalmat, vagy megállítsa a reszketést. Akár lopunk, akár iszunk, vagy az érzéki élvezet más formáinak engedünk, a végeredmény gyakran sokkal rosszabb, mint az eredeti állapot, amitől meg akartunk szabadulni.
Így tart minket fogva a kéjvágy. Ha egyszer engedünk, az elme újra meg újra becsap. Ismeri a gyengeségeinket, és csábítóan suttogja: „Itt van az alkalom… tudod, mire van szükséged… Tedd meg!” Ha az elménk nincs összekötve az értelmünkkel – a megkülönböztető képességgel – akkor ismételten engedünk ezeknek a kísértéseknek. Sok ember éveken át próbálkozott azzal, hogy abbahagyja az ivást; minden reggel elhatározták, hogy többé egy kortyot sem isznak, de még mielőtt a nap véget ért volna, visszatértek a régi szokásaikhoz. Mások az életük legnagyobb részét a börtönben töltötték, mert valahányszor kiengedték őket, a szenvedélyük és a kéjvágyuk, minden jó szándék ellenére, megint arra indította őket, hogy bűnöket kövessenek el.
Győzelem a kéjvágy felett
Nagyon kell vigyáznunk, ha ki akarunk szabadulni a kéjvágy karmaiból. Ha fel akarjuk tartóztatni a tudatunk lealacsonyodását, nem engedhetjük meg a kéjvágynak, hogy haraggá váljon, önmagát fenntartó illúzióval tartsuk fenn az életet, mert különben nehezen fogunk ismét kiszabadulni. Hihetetlen dolgokra képesek az emberek, ha a kéjvágyat legyőzték, mert az önuralmuk összeköti őket a szeretet energiájával. Meghatalmazott lelki harcosok lesznek, akiket nehezen lehet legyőzni. Másrészt könnyű manipulálni azokat, akiket a kéjvágy befolyásol. Pl. egy bokszoló szándékosan megkísérelheti, hogy feldühítse az ellenfelét, kihozza a sodrából, úgy, hogy már ne legyen tudatában a következményeknek. Pontosan ez az, amit a harcosok akarnak: nyitott és védtelen ellenségeket, hogy legyőzhessék őket.
Az anyagi energia az ördög vagy májá alakjában szívesen vezeti az embereket, amíg elvesztik az uralmat, és aztán könnyű zsákmányok lesznek. Ezért mindig résen kell lennünk, ne engedjük meg, hogy a kéjvágy bármilyen helyzetben úrrá legyen rajtunk. Mint az említett bokszoló esetében, ha az ellenfél elvesztette az önuralmát, könnyen válik áldozattá. Ha egy katona a csatamezőn dühében elveszti az önuralmát, talán hirtelen kiugrik a lövészárokból, és harci kiáltással ront az ellenségre: „Mindenkit megölök!” Természetesen a katona lesz az, aki hamarosan meghal.
Hogy ne legyünk ilyen esetek áldozatai, és emberként kezdjünk élni, meg kell tanulnunk uralkodni az érzékeinket, kordában tartani a kéjvágyat. A kéjvágy és az érzékek minden kínálkozó alkalomra rávetik magukat, hogy kihasználjanak minket. Miattuk vesztjük el az állhatatosságunkat és minden egyensúlyt, míg végül készek vagyunk a legszörnyűbb tettekre is, elkövetjük a gyilkosságot vagy az öngyilkosságot. Minél jobban engedünk a kéjvágynak, legközelebb annál nehezebb lesz ellenállni, és annál inkább feltételekhez kötött rabszolgák leszünk, végül nem tudunk kiszabadulni a kéjvágy szoros öleléséből.
Az érzékek érdekes módon működnek. Összehasonlíthatjuk őket a lovakkal, akik egy kocsit húznak, de mindegyik más irányba szeretne menni. Mindegyik ló balesetet okoz, ha túl erősen húz egy irányba. Az érzékek olyan erősek, hogy minden rosszul uralt helyzet bűnös cselekedetekre indíthatja az embert.
Ki uralkodik az érzékeink, a lovak felett? Az elme, akit viszont a lélekkel kapcsolatos értelem vezet. Az értelem a mi megkülönböztető képességünk. Az emberi test emelkedő hierarchia szerint működik: érzékek, elme, értelem, és végül a lélek. Ügyes ellenségként rejtőzik a kéjvágy az érzékeinkben, az elmében és az értelemben, várja az alkalmat, hogy uralkodhasson rajtunk, és befedje a lélek tudatát.
Az elme közvetítőként szolgál az értelem és az érzékek között. Fölveszi az ingereket a környezetből, és az értelmünk minőségétől, kapacitásától és erejétől függően azokat megtartja, vagy elutasítja.
A környezetre adott válaszként az érzékek – szem, orr, fül, száj, nemi szervek – üzeneteket közvetítenek az elme felé, és követelik, hogy gondoskodjon a kielégítésükről. Az elme állandóan az igények elfogadásával vagy elutasításával foglalkozik – elfogadni, elutasítani, elfogadni, elutasítani. A gyenge elme ismételten enged az érzékeknek; az erős elme azonban megtagadja, hogy az érzékek rabszolgája legyen.
Gyakran nehezen tudunk uralkodni az elmén, akkor is, ha sikerül elkerülnünk az illetlen szavakat, vagy nem cselekszünk meggondolatlanul. Az életünkben minden az elme minőségén alapul: kik vagyunk most, kik voltunk azelőtt, kik leszünk, és milyen mértékben vagyunk feltételekhez kötöttek vagy szabadok. Az elme vagy akadály az önmegvalósítás útján, vagy a léleknek szolgál. Lehet a legnagyobb ellenségünk, vagy a legjobb barátunk. Semmi sem rombol jobban, mint az ellenőrzés alól kikerült elme. Mert az elme ismeri az összes titkainkat. Sokat pusztíthat az az ellenség, aki ilyen közel áll hozzánk! De a legyőzött elme éppen ugyanezért lesz a legjobb barátunk: ismer minket. A jó barát segítség és nagy vigasz forrása. Rajtunk múlik, hogyan áll hozzánk az elme.
Hogyan fejleszthetünk ki erős elmét? Úgy, hogy az értelemtől kérünk támogatást. Ez az erkölcsi tényező: lehet, hogy az érzékeknek van egy adott kívánságuk, és megparancsolják az elmének, hogy teljesítse. Az értelem azonban figyelmezteti az elmét: „Ha megteszed, maga után vonja a megfelelő következményeket.” Ha az értelem kapcsolatban van a transzcendentális tudással, elég erős ahhoz, hogy megfékezze a vad elmét. Az elme megnyugszik, és megfelelően vezeti az érzékeket. De ha az értelem gyenge, az elme nem hallgat rá. Ehelyett áldozatul esik az érzékek diktálásának.
Ha az erős elme és erős értelem segítségével uralkodunk az érzékeinken, fölemelhetjük a tudatunkat. Ha azonban nem uralkodunk az érzékeken, olyan útra kerülünk, amely lefelé, az állati viselkedésbe vezet. Az állatokat nagyon lefoglalja a saját területük, és mindenkit megtámadnak, aki a területükre bemerészkedik. Az alacsony tudatszintű emberek hasonló módon cselekszenek. Fontos pontra érkezünk az evolúciónkban, ha meg tudunk szabadulni az állati láncoktól. Ezt úgy érjük el, hogy fejlesztjük az értelmünket, és ugyanakkor megszelídítjük az alázattal. Az alázat erős fegyver. Megnyit minket a nagyobb szeretet, gondoskodás és együttérzés számára, úgyhogy természetes módon jobban érdeklődünk mások java iránt. Alázat nélkül áldozatul esünk saját fontosságunk felfuvalkodott elképzelésének, és szégyentelenül a saját önző kívánságaink teljesülésére törekszünk.
Az érzékek feletti uralom megerősít minket, minden helyzetben nyugodtan cselekszünk, anélkül, hogy elveszítenénk a magasabb tudatot. Minden kihívás alkalom arra, hogy alkalmazzuk a megszerzett uralmat. Ha rendelkezünk ezzel az uralommal, Isten mindig megadja az alkalmat, hogy gyakoroljuk. Ha valóban jobban akarjuk szeretni Istent, akkor Ő sok kihívás elé fog állítani, sokszor próbára tesz, ezek során növekedhetünk. De ha az uralmunk gyenge, vagy az indítékaink tisztázatlanok, akkor nem fogjuk kiállni a próbatételt, és gyorsan visszatérünk a rossz szokásainkhoz.
A lelki erő legyőzi az érzékeket
Végső soron lelki eszközökkel uralkodunk a kéjvágyon. Az értelmet, az elmét és az érzékeket a léleknek kell vezetnie. Ahogyan a Bhagavad-gítá mondja (3.43): „Ha megértette, hogy a lélek transzcendentális az anyagi érzékekhez, az elméhez és az értelemhez képest, az ember felsőbbrendű énjével uralkodjon az alsóbbrendű felett, s így lelki erővel győzze le a kéjként ismert telhetetlen ellenséget.”
Fizikai testeink megannyi börtöncella, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban Istennel. A Biblia, Levél a korinthusbeliekhez, azt mondja, hogy van egy földi és egy mennyei formánk. A földi testben távol vagyunk Istentől. A test – az érzékekkel, az elmével és az értelemmel – szakadatlanul igényeket támaszt, és léleknek el kell viselnie az állandó támadásokat. Ezért intenek minket a szentírások, hogy uralkodjunk az érzékeinken, ne azonosuljunk a közvetlen környezetünkkel. Ha nem uralkodunk az érzékeinken, és inkább az anyagi környezettel azonosulunk, akkor egyidejűleg több irányba rángatnak minket, és elvesztjük az egyensúlyunkat.
Az egyszerűség és a lemondás, amelyek minden lelki rendszer részei, segíthetnek abban, hogy ellenálljunk az ilyen kísértéseknek, és legyőzzük a kéjvágyat. Lehetővé teszik, hogy a lélek cselekedjen, és ne az érzékek.
A Felsőlélek a szívben
Hogy a lélek felügyel-e vagy az érzékek, mindig attól függ, mennyire vagyunk készek alárendelni magunkat az Úr akaratának. Az Úr soha nem hagy minket cserben. Isten dinamikus, szerető jelenléte meghallgat, lát, átlát és vezet minket belülről – ha készek vagyunk meghallgatni. A kereszténységben Isten e jelenlétét szentléleknek nevezik, és a védikus hagyományban Felsőléleknek. A Felsőlélek minden egyes lélekkel kommunikál, ha megnyílunk előtte. Ez csodálatos állapot. Azt jelenti, Isten elég közel van ahhoz, hogy meghallgasson minket, amikor magányosak vagyunk, és megért minket, amikor úgy tűnik, hogy senki számára nem jelentünk semmit. Igazából a szívünkben lakó Isten az egyetlen vigaszunk. A külső támogatók csalódást okozhatnak, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk, de Isten soha nem fog cserben hagyni minket – bár mi cserben hagyhatjuk Istent, amennyiben nem fogadjuk el a szeretetét és a védelmét.
A saját akaratunkhoz való ragaszkodás az egyik problémát a másik után okozza. Hiszen az Úr előtti meghódolás az út, amely az érzékeinken feletti uralomhoz vezet, és ezáltal megkezdi a kéjvágy szeretetté változtatását. Imádkozunk: „Legyen meg a Te akaratod.” Így leszünk fogékonyak a Felsőlélek vezetésére. Ha elmondjuk a meghódolás imáját, elválunk a saját akaratunktól, és többet adunk Istennek.
Hogyan érhetjük el ezt a meghódolást, amely olyan távolinak tűnik a mostani helyzetünktől? Több lehetőség áll a rendelkezésünkre. Először is késznek kell lennünk arra, hogy a lelki világ törvényeihez tartsuk magunkat. Lelki emberekkel kell társulnunk, akik képesek minket vezetni, és emlékeztetnek a kötelességeinkre. És végül is semminek és senkinek nem engedhetjük meg, hogy zavarja a haladásunkat az Istenszeretet és a szolgálat felé.
Sokszor még a legközelebbi barátaink is akadályoknak bizonyulhatnak. Máskor az akadályok a pénz formáját veszik fel, vagy lehet, hogy a férj, feleség, a gyerek áll útban. Az ellenállásuk olyan intenzív lehet, hogy valahányszor lelki cselekedetekkel foglalkozunk, a családtagok panaszkodnak: „Miért olvasol mindig lelki könyveket, miért meditálsz mindig, miért akarsz minden alkalommal imádkozni, amikor valamit el akarunk kezdeni?”
Tulajdonképpen ezt mondják ezek az emberek: „Miért állandóan Isten van az előtérben, és nem én?” Ha egy férj azt kívánja, hogy a felesége neki adja minden szeretetét, talán megkísérli lebeszélni Istenről. Viselkedhet így a feleség is. De senki sem mérheti magát Istenhez, és mindenkinek számot kell adnia a választásáról. Környezetünk az Úr által megteremtett próbatétel része. Erre mindig visszavezethetjük a viselkedésünket.
Kiállni az Úr próbatételeit
Minden helyzetben Isten van az első helyen? Az Úr próbára fog tenni minket, hogy ezt megtudja. Nem szabad azt gondolnunk, hogy csak a történelem nagy lelki vezetőit vizsgálták meg. Ahogyan Jóbot, a Biblia szerint, szigorú próbatételeknek vetették alá, mi is kihívások előtt állunk, amelyek alkalmat adnak arra, hogy megmutassuk, mennyire kötődünk a lelki élethez. A számos nehézség, amelyet Jóbnak el kellett viselnie, nem valaki más története. Jób történetét nekünk írták. Tanulmányozzuk, gondolkodjunk el rajta, hogy jobban felkészüljünk a saját próbatételeinkre. Ha az átélt nehézségeink ellenére Jób kínszenvedését vizsgáljuk és megértjük, sikeresek leszünk. Ha kihívásokra kerül sor, nevetni tudunk, és felismerjük: „Itt van az én lehetőségem, hogy bebizonyítsam az odaadásomat, és megmutassam, hogy ebben a világban, de nem erről a világról való vagyok.”
Természetesen el is bukhatunk a vizsgákon, ha továbbra is ragaszkodunk a világhoz, ami azt jelenti, hogy még nem tudjuk átadni magunkat Isten akaratának. Ne felejtsék el, az Úr azért tesz próbára, hogy megállapítsa, minden körülmények között készek vagyunk-e Őt tenni az első helyre. Ne aggódjunk, ha nincs pénzünk és ennivalónk, és többnyire nincs senkink, akivel beszélhetünk, nevethetünk, vagy megoszthatjuk az életünket. Mindent az Úr rendez el, és oka van annak, hogy miért vagyunk adott helyzetben; bár néha ez az ok olyan magas, hogy nem tudjuk megérteni. Ha nem lennének magasabb okok, Isten adott esetben hibákat követne el, és azt kellene hinnünk, Isten néha értelmetlenül cselekszik, néha becsap minket. Nem, mi vagyunk azok, akik a hibákat elkövetjük, nem Isten.
Van isteni rend, annak ellenére, hogy látszólag nincs egyensúly az egyik ember nagy gazdagsága és a másik végtelen szüksége között. Az Úr látja, mit csinálunk azokkal a dolgokkal, amelyeket a rendelkezésünkre bocsát. Látni akarja azt is, hogyan viselkedünk, amikor valamit elvesz. Ha látszólag minden jól megy, vigyázzunk, ne essünk bele abba a csapdába, amely önzővé tesz: „Minden dicsőség Neked, Uram! Olyan csodálatos vagy! Most adj nekem még többet!” Ezzel a hozzáállással fejlesztjük ki azt a hajlandóságot, hogy elátkozzuk az Urat, amikor valamit elvesz tőlünk, vagy máris megkérdőjelezzük, egyáltalán van-e Isten.
Jézus megkísértése
Emlékeznek a Biblia történetére, amikor Sátán kísértésbe akarja vinni Jézust? Amikor Jézus hosszabb böjtöt tartott, hogy a legnagyobb tettére felkészüljön, Sátán a siker materialista elképzeléseivel akarta kísértésbe vinni, vagyis ezt mondta: „Állítólag Isten fia vagy, mégis éhezel. Ha Isten szeret téged, akkor biztosan étellé tudod változtatni ezt a követ.” Ha Jézus materialista lett volna, biztosan egyetért, és az erőit a saját érzékei kielégítésére használja. Nem olyan régen ugyanígy jártak el a kommunisták, akik ezzel csábították az éhes embereket: „Lelkiek vagytok? Akkor imádkozzatok az Istenetekhez kenyérért.” Aztán kenyeret szereztek a piacon, és azt mondták: „Itt van. Hol a ti Istenetek? Ki az igazi jótevő?”
Ha számunkra az anyagi élet áll az első helyen, akkor könnyen el lehet minket téríteni, mert mindig meg fognak zavarni a kísértések. Jézust azonban sem a sivatagi helyzete, sem az ördög kísértései nem zavarták meg. Nem akart misztikus erőket. Éppen ellenkezőleg, feltételek nélkül feláldozta magát az Úrnak, anélkül, hogy azért jutalmat várt volna. Ezért nem érintették meg Sátán intései.
Lelki tanítómestereket is visznek kísértésbe, és ez példaként szolgál nekünk, hogy felkészüljünk a saját próbatételeinkre, és megtanítsa, az ember hogyan maradhat nyugodt a szerencsében és a szerencsétlenségben. Ha minden körülmények között kiegyensúlyozottak vagyunk, nincs szükség több próbatételre, és az Úr kellemesebb körülmények közé helyez minket. Ha azonban mindig szenvedésnek vagyunk kitéve, pl. hosszas magánynak, akkor meg kell értenünk, hogy bizonyos, mélyen gyökerező negatív szokásokat még nem oldottunk fel.
Normál esetben észrevesszük, mi a baj. Azt gondoljuk: „Uram, böjtöltem; imádkoztam; kisírtam a szemeimet. Mikor veszel észre engem? Láthatod, hogy a szemeim vörösek, a hangom elcsuklik, és fáj a térdem. Meddig tart még, amíg végre megadod azt, amit akarok?” Nem jut azonban eszünkbe, hogy az Úr éppen azt adja meg nekünk, amire szükségünk van, bár az nem az, amit kívánunk. Hálátlanságunk csak meghosszabbítja a szenvedésünket. Próbáljuk meg felfedezni Isten kegyét minden élethelyzetben, mindegy, hogy milyen nehéz. Az Úr alkalmat ad nekünk arra, hogy növekedjünk.
A kéjvágy különböző fokozatai
Minden élőlényt érint a kéjvágy ebben az anyagi világban. Be is sorolhatjuk az élőlényeket aszerint, hogy a kéjvágy mennyire fedi be a tudatukat. A Bhagavad-gítá (3.38) mondja: „Mint tüzet a füst, mint mint tükröt a por, mint magzatot anyja méhe, úgy burkolják be az élőlényt a kéj különböző fokai.”
A fát vagy valamilyen más növényt az embrióval hasonlítják össze, akit az anya teste fed be. Ezek a létformák csaknem teljes fogságban élnek. A második kategória, az állati élet olyan helyzetben van, amely a porlepte tükörhöz hasonlít. Az állatok tudata magasabb, mint egy növényé, úgyhogy az állatokat befedő kéjvágyat könnyebb eltávolítani, mint a növényeknél. Hasonló módon egyszerűbb letörölni a port a tükörről, mint kihozni egy magzatot az anya testéből.
Az utolsó kategória az emberekre vonatkozik. Sokszor a tűz olyan sűrű füstöt okoz, hogy már nem láthatjuk a lángokat. De ha oxigénnel látjuk el a tüzet, akkor a lángok ismét erősebbek lesznek, és a füst eloszlik. Az ember nem olyan fedett, mint a növények vagy az állatok. Ha meggyújtunk egy gyufát, hogy kis tüzet rakjunk, az erős szél elsodorhatja a lángokat, leéghet egy ház, sőt egy nagy erdő. Éppen így változhat az Istentudat is az emberi testben, kis szikrából hatalmas tűzzé. De ha nem használjuk ki a lehetőséget ebben a testben, ha nem „tápláljuk a lángokat,” akkor a szikra nem képes lángra lobbantani a tüzet.
Ha tovább visszük ezt az analógiát, megvan a lehetőségünk arra, hogy a tudatunkat lelki cselekedetek révén fölemeljük, de dönthetünk úgy is, hogy a lelki szikra kialudjon. Néha kipattan egy szikra a tűzből, és kialszik a földön. Ha nagyon eltávolodunk a forrástól – ami a természetes kapcsolatunk Istennel – egyenesen egy katasztrófa felé tartunk.
Az emberi forma fontossága
Bár a földön az anyagi világ fogsága minden létformát befolyásol, az emberi létforma mégis különleges, mert az ember fontos szerepet játszhat. Megerősíti ezt a Biblia, és azt mondja, hogy a földön az emberek uralkodnak minden más élőlényen. Az „uralkodás” szó azonban nem foglalja magában azt a jogot, hogy más létformákat kihasználhatunk vagy bántalmazhatunk; éppen ellenkezőleg, az ember különleges helyzetére mutat.
Mi olyan rendkívüli az emberi létformán? A Védák szerint 8,400,000 különféle létforma van, amelyeket a lélek felölthet. Ezek között az emberi forma az egyetlen, amely „mentőcsónakként” szolgál. Ez azt jelenti, hogy a lelkek a születés és halál körforgásából csak emberi testben szabadulhatnak ki. Ha egy lélek elhagyja az állati vagy növényi testet, automatikusan belép a lelki evolúció következő, magasabb formájába. A tanítások szerint az emberi létforma az egyetlen, amely elegendő képességgel rendelkezik ahhoz, hogy tudakozódjon az önmegvalósításról, és megtanulja, hogyan lehet megszabadulni a szenvedéstől, betegségtől, öregségtől és haláltól.
Isten segítsége mindig rendelkezésre áll
Nekünk, mint embereknek, értelmes módon kell élnünk ezzel az értékes alkalommal. Jól tesszük, ha nem felejtjük el, hogy az Úr a szívünkben, mint szentlélek vagy Felsőlélek, szerető vezetést ad. Az Úr tudja, mikor vagyunk önzetlenek. De tudja azt is, mikor viselkedünk helytelenül, ezért felelősségre is vonhat. Ha magányosnak, depressziósnak, elfelejtettnek vagy túlterheltnek érezzük magunkat, gondoljunk arra, hogy egy próbatételt kaptunk, látni akarják, hogyan reagálunk.
Ha letettük a vizsgákat, nagy örömet és boldogságot érzünk. Még nagyobb az öröm, ha minden öröm forrásával, a Legfelsőbb Úrral kerültünk kapcsolatba. Hogy megfelelően felkészüljünk az Úr házába vezető útra, már itt az anyagi világban rá kell hangolódnunk a lelki világra. Ez a ráhangolódás azt jelenti, hogy megtanulunk önzetlen, és nem önző lenni, irgalmas és nem kegyetlen, ki kell szabadulnunk a kapzsiság, kéjvágy és harag karmaiból is.
A kéjvágy sose elégíthet ki minket. Láttuk, hogyan működik. A kéj haraggá válik, és a harag illúzióvá; az illúzió még jobban megzavar, végül elválunk Istentől. Ezt a végtelen kört csak akkor fejezhetjük be, ha elhatározzuk, hogy a kéjvágyat visszaváltoztatjuk az eredeti formájává, szeretetté.
Kérdések és válaszok
Kérdés: A kéjvágy szeretet, és a szeretet Istentől jön. Ha tehát kéjesnek érzem magam, és úgy cselekszem, azt jelenti ez, hogy a tulajdonképpeni célom Isten?
Válasz: Igen. Azt jelenti, hogy lelke mélyén még a legnagyobb csaló, gyilkos, manipuláló, alkoholista vagy drogfüggő is tulajdonképpen Istent akarja. Csak rossz helyen keresi. Mindenki szeretne a legszebb környezetben élni a barátaival. Mindenki a tökéletes kapcsolatra, teljes szeretetre és boldogságra vágyik. De végső soron fel kell ismernünk, hogy mindezeket a tökéletességeket csak Istennel kapcsolatban találjuk meg.
Bár mind ugyanazt keressük, a kéjvágy rossz irányba vezeti az energiáinkat, és eltorzítja a magatartásunkat. Mivel a kéjvágy nem más, mint megtévedt szeretet, ebben az anyagi teremtésben tulajdonképpen nincs is más, csak szeretet, csak különféle tévutakra került. Ezért érezzük magunkat egy kissé üresnek: Mindenki arra vágyik, hogy jobban szeressék. Ha valaki azt mondja, „Szeretlek, szeretlek, szeretlek,” azt válaszoljuk: „Mondd ezt még egyszer; mondd lassabban; mondd romantikusabban, több érzelemmel, mondd, hogy én vagyok a legnagyobb szerelmed, ígérd meg, hogy mindig én leszek a legfontosabb az életedben, és állandóan emlékeztess erre.”
Mindig a szeretetet keressük, mert egyedül a szeretet hiányzik az életünkből. Sajnos a kéjtől fedetten magunkon kívül próbáljuk megtalálni ezt a szeretetet: drogokban, alkoholban, presztízsben, gazdagságban, hatalomban, vagy számtalan más tévúton. De ezek a pótszerek soha nem tesznek boldoggá. Csak akkor érezzük a beteljesülést, ha felfedezzük a hamisítatlan szeretetet, amely mindig elérhető, ha tudjuk, hol kell keresnünk.
Kérdés: Mindig konkurenciaharcot látok magam körül, mindenki a legjobb akar lenni. Látom ezt magamon is. Most, hogy Önt hallgatom, felmerül bennem a kérdés: nem vagyunk-e ostobák, hogy így viselkedünk, ha mind ilyen elesett szinten vagyunk?
Válasz: Igen. Más világok fejlettebb lényei perspektívájából mindannyian fogyatékosak vagyunk, az evolúció primitív szintjén. Durva anyagi testünk nem finomodott meg. És a magunk önző módján mégis rendkívül büszkék vagyunk a testünkre. Képzeljék el: a fizikai testünk tele van széklettel, vizelettel, gennyel, vérrel és parazitákkal. Mi van itt, amire büszkék legyünk? Idióta dolog hiúnak lenni egy adott fajhoz tartozásra, a kinézetre, a szemek színére vagy a haj hosszúságára. Tekintettel arra, hogy mindannyian rabok vagyunk, miért lennénk büszkék a rabruhánkra, csak mert talán világosabb, sötétebb, nagyobb vagy rövidebb, mint másoké? Az mégis rabruha marad.
Nem leszünk igazán lelkiek, amíg fel nem ismerjük az igazi helyzetünket. Amíg nehezen fogjuk fel, hogy a anyagi élet rabság, addig különböző minőségű rabruhákat kell viselnünk, amíg meg nem unjuk. Sok lélek pontosan ezt teszi: ázsiai testből európai, afrikai, indiai, aztán megint ázsiai testbe mennek. Azért jelennek meg a nagy próféták a világban, hogy kihozzanak minket innen.
Hogy tovább fejlődjünk, előbb vagy utóbb a saját testünkön kell tapasztalnunk mindazt, amit elutasítunk vagy elítélünk. Ha nem tiszteljük eléggé a másik nemet, akkor abban a nemben kell megjelennünk, hogy az ellentétességet jobban megismerjük. A legnagyobb rasszisták talán azokban a fajokban születnek meg, amelyeket megvetettek. Sok rabszolgatartónak, vagy olyan embernek, akinek köze volt a rabszolgakereskedelemhez, fekete testekben kellett újraszületniük, hogy semlegesítsék a cselekedeteiket, éppen ennyi náci tért vissza, mint zsidó, vagy korábbi indiai telepes, mint indián.
Anyagi szempontból nem minden ember egyenlő. Mindenki más – még az ikrek sem egyformák. Minden léleknek egyéni azonossága van, azonban mint Isten egy kis része, minőségileg egyenlő a többi lélekkel, akármilyen legyen is a burkolata – gyerek, felnőtt, férfi, nő teste, fekete vagy fehér. Ha a lelki fejlődésünket komolyan vesszük, a lélekre kell koncentrálnunk. Amíg a test áll az első helyen, addig rabok maradunk, amíg ki nem fogytak a szenvedéseink, és készek nem vagyunk arra, hogy megtanuljunk, hogyan él az ember, mint szabad férfi és nő.
Szabadnak lenni, azt jelenti, lelki lényként élni. A lelki lények nem a szenvedés foglyai, amit a többieknek a fejlődésük érdekében kell tapasztalniuk. Ehelyett tanulnak belőle. Ha nem akarunk növekedni, nyugodtan elismerhetjük, hogy jól berendezkedtünk a börtönben. Ez rendben van; csak nincs semmi köze a lelki élethez.
Kérdés: Ön és más lelki tanítók hogyan segíthetnek abban, hogy a kéjvágyat legyőzzük?
Válasz: Számtalan módon. Ne felejtsék el, nem érdekünk azt tanítani, hogyan maradhat valaki rabszolga vagy fogoly. Sokkal jobban szeretjük Önöket, mint hogy együtt játsszuk az illúzió játékát. Nem veregetjük meg a vállukat aszerint, hogyan élvezik a fogságukat. Rossz helyen járnak, ha azt akarják, hogy valaki hízelegjen, mert csodaszép kék szemük, szép afro-hajuk, erős külsejük, vagy szépen formált testük van.
Az Ön teste máris széthullik; nézzen csak a tükörbe. Mit gondol, mi történik húsz, harminc vagy negyven év múlva? Lehet, hogy nehezen tud járni, aludni vagy enni. Akárhogy ápolja a fizikai testet, az előbb-utóbb elpusztul. Miért túlóráznánk, hogy fenntartsuk az időlegeshez való ragaszkodást? A lélek az, ami megmarad, és ami összeköt Istennel.
Ha nem lelkileg akar szép lenni, akkor ne fáradjon azzal, hogy részt vesz ezeken a beszélgetéseken. Nekünk, mint lelki tanácsadóknak, az a megbízatásunk, az a felelősségünk, hogy megadjuk a tudást, hogyan lehet visszajutni a lelki világba. Ha nem sikerül, minket vonnak felelősségre. Ha látjuk a problémákat, de nem mondjuk meg Önöknek, akkor nem teljesítjük a missziónkat, és színlelők leszünk. Ha papok, próféták vagy más lelki vezetők megtűrik a színlelést, akkor maguk is színlelők lesznek.
Mi nem átkozódunk; nem gyakorolunk nyomást. De állandó tükörként szolgálunk, hogy Önök belenézhessenek, emlékeztetjük Önöket, hogy Önök nem ezek a testek, hanem lelki lények, örök kapcsolatban Istennel. Nem használunk, ha csak megerősítjük Önöket abban a hitben, hogy Önök egy időleges test. Tulajdonképpen senki sem időleges; mindannyian örök lények vagyunk, akik csak egy időleges csomagot hordoznak magukkal.
Ha az időleges csomagé az elsőbbség, akkor olyan embereket keressenek fel, akik támogatják ezt a mentalitást. Talán azt mondják, Ön nagyon különleges a kék szeme, szőke haja, afro-amerikai eredete vagy a vagyona miatt. Butaság. Mindenki különleges, mert kapcsolatban van Istennel; mert az Ő szolgája; mindenki az Úr gyermeke, és mindenki része az Úr családjának.
Gondoljon arra, semmit sem állíthatunk Isten elé. Ez a lelki emberekkel való társulás kincse: kölcsönösen ösztönzik egymást, hogy elmélyítsék a szeretetüket, semmit ne állítsanak Isten elé, és felismerjék, a tulajdonképpeni személy a lélek, nem a test. Mindannyian szépek és örökkévalók vagyunk.