Víz
„Én vagyok a víz íze… a vízgyűjtők közül az óceán… a vízi istenségek közül Varuna… a folyóvizek közül a Gangesz.” (BG 7.8; 10.24,29,31)
A víz az öt anyagi elem közül az örök mozgást, a változást szimbolizálja. Néhány ókori bölcs az elemekre vezette vissza a világ keletkezését. Azt tanították, hogy ezek nemcsak elemek, hanem ős-elvek, arkhék. Ki a földet, ki a levegőt, a tüzet vagy éppen az étert tette az első helyre; Thalész (kb. 625-545), a hét leghíresebb bölcs egyike, az úgynevezett milétoszi iskola megalapítója azt mondta, hogy minden a vízből keletkezett. A föld is a vízen lebeg, és ez magyarázza a földrengéseket.
Thalész Egyiptomban tanult, de a védikus Indiában is úgy tudták, hogy az anyagi világ az ősvízen, az okozati óceánon lebeg, és a ciklus végén ebbe tér vissza. A Legfelsőbb Úr Mahá-Visnu formájában pusztán a pillantásával teremti meg az őselvet, amelynek szanszkrit neve mahat-tattva. Mahá-Visnu egy további kiterjedése, Nárájana az óceánban úszó kígyón pihenve folytatja a teremtést: létrehozza Brahmát egy lótuszvirágban, amelynek szárában potenciálisan már benne van a 14 bolygórendszer. Brahmának ezeket csak ki kell hoznia a lótuszvirágból.
A Genezis azt mondja, hogy a víz-elem már megvolt a teremtés előtt: minden kietlen és puszta volt, csak „Isten Lelke” lebegett a vizek felett (I.1.2) Isten csak a „mennyezetet” teremtette meg, hogy szétválassza „a vizeket a vizektől”, és a mennyezetet égnek nevezte. Ezután összegyűjtötte az ég alatti vizeket, ez lett a tenger.
„Az Úr összegyűjti a tenger vizeit, mintegy tömlőbe; tárházakba rakja a hullámokat” (Zsolt. 33.7). „Ajtókkal zárta el a tengert” (Jób 38.8). „Kiterjesztette a földet a vizek fölé” (Zsolt. 136.6). A Genezis szó eredeti alakja Gen-Isis, Ízisz tanítása, utalás az egyiptomi forrásokra. A víz képviseli a makro- és mikrokozmoszt, az éltető szellemmel együtt, az özönvíz a végső küzdelem az egymással szembenálló elemek között, mely az élet ciklusait lezárja.
Ptáh vize annyi, mint a világok lelke,
Ptáh, a titáni fény az óceánban.
(Egyiptomi Halottak Könyve, Anu papirusza, 32. lap)
A görögök az indo-európai népcsaládba tartoznak, vagyis ugyanarra a vallási-filozófiai és kulturális alapra építkeztek, mint India. De nem lehetetlen, hogy Thalész közvetlenül is megismerkedett az indiai tanításokkal, bár ez a kapcsolat először csak Püthagorasznál dokumentálható.
Thalész nyomán haladt Anaximandrosz (kb. 610-545), akinél az őselv egyszerre a víz és az „apeirón”, egy végtelen, örök, meghatározhatatlan, nem konkrét anyag; szerinte ebből keletkeztek a hideg és a meleg hatására a többi elemek.
A szicíliai Empedoklész (kb. 490-430) csak négy elemet ismert el, a dolgok keletkezését és megszűnését a tűz, víz, levegő és föld keveredésével és szétválásával magyarázta.
*
Az indiai Upanisádok szintén az elemekből vezetik le az anyagi világ kialakulását: „Kezdetben egyedül Isten volt, Ő teremtette a vizet, a tüzet, a levegőt és a földet.” (Aitaréja Upanisád 1,2). „Először az éter nyilvánult meg, az éterből a levegő, a levegőből a tűz, a tűzből a víz, a vízből a föld, a földből a növények, a növényekből a táplálék, a táplálékból az élőlények teste.” (Taittirija Upanisád 2,1)
A sorrendet más Upanisádok is megerősítik, pl. a Cshándógja: „A levegőből lett a tűz” (6.2.3), a Brhadáranjaka: „A vízen levő hab megszilárdult, ebből lett a föld” (1.2.2), a Mundaka: „A Legfelsőbb Úr nyilvánította ki az életlevegőt, az elmét, az érzékeket, az étert, a levegőt, a tüzet, a vizet és a földet” (2.1.3). A Védánta Szútra megismétli: „A levegő az éterből lett, a tűz a levegőből, a víz a tűzből, a föld a vízből.” (2.3.8-12). A rendszert a Szánkhja filozófia dolgozza ki a legrészletesebben. Megalapítója Kapiladéva, egy korábbi világkorszakban. A filozófiai iskola sorsa nagyon változatosan alakult, néha teljesen eltűnt, mint egy búvópatak, és később másutt bukkant fel. Krsna újból elmondta, Kr e 3105-ben, ezt számunkra a Bhagavad-gítá 2. fejezete őrizte meg. Kr e 1000 körül, amikor a Mahábhárata szerkesztése befejeződött, még intakt volt a rendszer; de Kr u 500 körül Ísvarakrsna teljesen átalakította materialista-ateista tanítássá.
Vjászadéva kb Kr u 900-ban fejezte be a Srímad Bhágavatam leírását, ennek 3. énekében visszatér Kapiladéva eredeti tanításához, és megerősíti, hogy
„A mahat-tattvából nyilvánult meg a hamis ego, az anyagi természet három kötőereje, az öt anyagi elem, a tudat, a 11 érzék és az anyagi test.” (SB 3.32.29)
Hogy témánknál maradjunk, Kapiladéva ezt mondja a vízről:
„A tűz és a látás kölcsönhatása következtében létrejön az íz finom eleme (tanmátra). Az ízből létrejön a víz és a nyelv, ami az ízt érzékeli. Annak következtében, hogy a víz kölcsönhatásba lép az íz érzékelésével, létrejön az illat finom eleme. Aztán megnyilvánul a föld és a szaglóérzék, ami által tapasztalhatjuk a föld sokféle illatát.” (SB 3.26.41,44)
*
Mindezekből talán azt a legnehezebb megérteni, hogyan keletkezik a víz a tűzből. A Mahábhárata egyik története meg is fordítja a sorrendet. Elmondja, hogy Indra megölte a félistenek és az emberek ellenségét, Vrtrát. Mindenki örül, csak Indra nem volt boldog, mert Vrtra bráhmana származású volt. A büntetéstől való félelmében elmenekült egy távoli szigetre, és elrejtőzött egy lótuszvirág szárában.
A félistenek azonban nem maradhattak király nélkül. Brhaszpati, a papjuk utasítást adott a tűz urának, Agninak, hogy keresse meg Indrát. Agni a gondolatnál is sebesebben bejárta világokat, aztán visszatért Brhaszpatihoz.
– Tisztelt uram, nem találtam meg a királyt. Már csak a vizeket kellene átkutatni. Én azonban nem léphetek be a vizekbe. Ha megteszem, azonnal elpusztulok. A tűz a vizekből keletkezett, mindenütt nagyon hatalmas lehet, kivéve a saját szülőhelyét.
Brhaszpati elismeri, hogy Agni a vízből született, mert ő adja az esőt, amelyben megjelennek a villámok; de aztán elmond néhány mantrát. Ezután a tűz már félelem nélkül behatolhat a vízbe, és meg is találja Indrát (Udjoga 15-16).
A tűz és a víz ellentmondásos kapcsolatáról más helyeken is beszél a Mahábhárata (pl. Adi 180-182), amikor elmondja, hogy egy Aurva nevű jógi úgy szabadult meg haragja tüzétől, hogy behajította az óceánba. Ezzel a tűz nemcsak a saját elemébe tért vissza, hanem a thalészi értelemben vett őselvhez, amely szerint „ebben a világban mindennek alapja a víz.” A tűz azonnal kiszárította az egész óceánt. Nem is telt meg a száraz meder vízzel mindaddig, amíg a szent Gangesz folyó le nem ereszkedett ebbe a világba.
*
Indiában számos szent folyó van, pl. Jamuná, Narbadá, Kaverí, Godávarí, Szaraszvatí, Satadru (Szatledzs), Szindhu (Indus), Gandakí; de a legkiválóbb a Gangesz, amely Visnu lótuszlábának kisujjából ered, és még sokáig rózsaszínű az Úr testét díszítő piros kunkuma-portól. A hatalmas erővel a földre lezúduló folyót Siva fogta fel a hajában. A Gangesz nagyon óvatosan haladt a földön. Amikor a Szaptarsinek nevezett helyhez ért, a mai Rsikestől kb. 20 km-re, hét egyszerű kunyhót illetve barlangot látott. Itt élt a hét bölcs: Visvámitra, Dzsamadagni, Bharadvádzsa, Gautama, Átri, Vaszistha, Kasjapa. A Gangesz több ágra szakadt, hogy mindegyiküket megismerhesse, és tisztelettel megérinthesse a lábukat. Sajnos később nem vette észre a Dzsahnu nevű bölcset, és így meg is zavarta a meditációjában. Dzsahnu első mérgében megitta az egész vizet, de amikor megtudta, miért jött le a Gangesz az égből, kiengedte a fülénát. Ezért hívják a Gangeszt Dzsáhnavínak, Dzsahnu lányának.
Az egész folyó szent, de különösen a forrása (Gangotri), a kapuja (Gangádvára, a mai Haridvár), az a hely, ahol a Jamunával és a Szaraszvatíval találkozik (Prajág, a mai Allahabad), öt ghát Benáresznél, valamint ott, ahol az óceánba ömlik. A Gangesz vize tiszta és megtisztító, élő víz. A Biblia általában a forrásokat nevezi így (pl. Gen. 26.19, Lev. 14.5,50), de a Jordánt is, amelynek vizét nemcsak Keresztelő János tisztelte, hanem szellemi utódai, a mandeusok. Ez a gnosztikus iskola élő víznek nevezi a lelket is, amelyet az anyagi világ urai gonoszságból taszítottak be a káosz vizébe:
„Élő vizet hoztak, és beöntötték a zavaros vízbe, ragyogó fényt hoztak, és a sötétségbe hajították… Elhozták a tiszta lelket, és bezárták az értéktelen testbe. Az élő víz hiába panaszkodott.” (János könyve 56, 216)
Az ősvíz más gnosztikusoknál is az anyag vagy a sötétség világa, amelyben az isteni szikra elmerült. Pl. a nasszénusok ezt írták: „A halandók nemzedékei a sötét vízben élnek, ide süllyedt a lélek. A víz mélyéből kiált az Urához.” Egy apokrif könyv (Ezra 4.13) leírja az apokalipszist, amelynek végén az ember kiszabadul a tenger szívéből. Mani ezt mondja a lélek bukásáról: „Leküldtek a sötétségbe, és megitattak valamilyen vízzel… azóta roskadozom a teher alatt, amely nem az enyém.” (Jesus Patibilis)
De ugyanez a himnusz ezt is mondja: „Én vagyok az édes víz az anyag fiainak.” A metafóra előképe megvan a Bibliában, amely elmondja, hogyan változtatta át Mózes Márá keserű vizét édessé (II.15.22-25).
Az élő vagy édes víz a különböző korok vallásaiban és a népi hiedelmekben mindig összekapcsolódott az egészséggel és a fiatalsággal. A görög mitológiában Zeusz felesége, Héra minden évben megfürdött a Kanathoszban, ettől visszanyerte fiatalságát, szépségét, sőt még a szüzességét is. Az északi népek Iduna várában keresték ezt a forrást, a germánok pedig egy örökzöld kőrisfa tövében; ennek vizétől lettek az istenek bölcsek és halhatatlanok. Sokan kersték ezt a forrást: Nagy Sándor Indiában, egy Poncet de Leon nevű spanyol kalandor a mai Florida állam területén, a Carmina Burana Bajorországban.
Az édes vizek forrását, az Ardvisurát dicséri az Aveszta és a későbbi perzsa himnuszköltők. Az édes víz a csillogó, magas Hará hegy csúcsán fakad, ahol nincs sem éjszaka, sem sötétség, sem hideg, sem szél, sem betegségek, de még köd sem. Ez a forrás az aranyhajú, kékszemű, fiatal és bájos Ardvisura, lábainál terül el a Vorukasa („széles víz”), a világtenger. Hullámai magasra csapnak, amikor az Ardvisura vize beleömlik a Hará arany csúcsairól.
Az Aveszta (Jaszt 10) így imádkozik Ardvisurához:
Gyarapodjon Ardvisura, ragyogjon örökre,
Megtisztító hullámait küldje le a földre.
Elkövetett bűneimet igen szánom-bánom,
Nem is teszek rosszat többé ezen a világon.
Bár örömet szerezhetnék én Mazdahurának,
Bőség lenne a jutalma a földi világnak-
Áldott legyen Ardvisura, aranyhajú, formás,
Mindenkinél szebb és tisztább, nem apadó forrás.
Hódolj a szent forrás előtt, Mazda maga mondta,
Zarathusztra a tanítást vissza sose vonta.
Nagyságot és erőt adok mindig a víz által,
Bizony mondom, mennybe jut, ki tiszta vízben lábal.
Ki a vízhez imádkozik, teljesül a vágya,
Fényes lesz és dicsőséges, egész föld királya.
Víz nélkül nincs ennivaló, víz nélkül nincs élet,
Ardvisura mindent megad, örök az ígéret.
Áldozok a tiszta víznek, óvom földön-égen,
Ardvisura legyen az én örök segítségem.
Ima a vízhez (Abán Jast 1-30, rövidítve)
Ki jár ott fönn a nagy Hará aranyló ormain?
Szent Zarathusztra az, ki áldozatra készül.
Kőre letette a tiszta italt és fűcsomókat,
Felajánlja a jó vizet, minden földi jókat,
Ardvisura forrásához így szól Zarathusztra:
Végrehajtom a parancsod, másnak is tanítom,
Áldozok a magashegyi, szent forrás vizének.
Öld meg a mágust, a périt, a gonosz barátját,
Ardvisurát szólítsd, ne csak mikor látják,
Ő ad minden gazdagságot, földön, égen, föld alatt.
Adj lovakat, teheneket, kecskéket és birkát,
Győzelmet a démon felett, halhatatlan létet,
Add, hogy a tévelygőket én vezessem,
Fejemen a szárnyas korong korona lehessen,
Mind magasabbra hágjak az égi létrán
Mint Feridun, ki Zoháknak vérét vette,
Mint Kei-kavusz, ki híres király volt,
Mint Khozru, nagy birodalmak hódítója,
Tehmasp, a dévsereg büszke sanyargatója,
Vistaszp, ki a rémületet elűzte Iránból.
Győztes Szaéna-madár, ki minden alvót őriz,
Esőt küld a szárazságtól szenvedő helyekre,
Ardvisura, ha eljön a gyarapító hajnal,
Terjeszd ki a karjaidat, fedezz be hajaddal,
Üldözd el a félelmet, adj örök gazdagságot.
Dzsamasp őre, aki látja, mi lesz a jövőben,
Visztaraspa, akit kegyed emelt fel az égbe,
Mind nemesek, mind jók és igazságot keresők,
Adtál nekik, nekem is adj éltető esőt,
Zöldítsd ki a száraz füvet, eltikkasztott rétet.
Hódolat Ardvisurának, a csillagoknak,
Hódolat a tiszta földnek, az erős bikának,
Napnak-Holdnak, akik fényként mifölénk terülnek,
Nőknek, akik Mazda-hívő gyermekeket szülnek,
Férfiaknak, akik mindig éberek a vártán.
Hódolat az ezerkarú Ardvisura-víznek,
Hódolat a csodálatos, aranyhajú lánynak,
Beérleli a gyümölcsöt, palotában trónol,
Két kezével mindenkinek bőven oszt a jóból,
Tízezer szőnyeg süpped a lába alatt.
Ölj meg minden gonosz királyt, dévek imádóit,
Teljesítse arany vized minden kívánságom,
Adj lovakat, teheneket, kecskét és tevéket,
Barátokért könyörögve borulok elébed,
Add, hogy baráttá váljon az ellenségem.
*
Indiában a vizek ura Varuna, aki eredetileg Adití fia volt, az ég lakója, egyike a Nap 12 formájában. A görögök Uránosznak nevezték, és ők is úgy tudták, hogy mindent látó, rettegést keltő, ragyogó kocsin száguldó király. Egy idő után Indra, illetve Kronosz megelégelték a fennálló világrendet, és ők akartak uralkodni. Legyőzték és félreállították a régi királyokat. Varunának le kellett költöznie az óceán mélyébe, Uránosz az ismeretlenségben szenved soha be nem gyógyuló sebétől.
A csillagászok azt mondják, érdekes mítoszok, azt mutatják, hogy ismerték a Nap precesszióját, vagyis azt a jelenséget, hogy a tavaszpont évről évre eltolódik, kb 50 ívmásodperccel hátrább kerül. 2160 év kell ahhoz, hogy a Nap teljesen végighaladjon a zodiákus egy-egy csillagképén, ezért 2160 évenként nagy változások következnek be, és a világ új uralkodót kap. Azóta már Indrát is felváltotta Visnu, Siva vagy Déví – ebben nem tudnak megegyezni a csillagok búvárai. További probléma, hogy állítólag már 30-40 éve az uránuszi korban élünk; de egyelőre semmi jele annak, hogy Uránosz-Varuna visszakerültek volna az égi trónra. Varuna nagyon is alárendelt helyzetben van, mint a nyugati világtáj őre (lokapála), a makara nevű állaton lovagol, aki halra, delfinre, krokodilra és elefántra hasonlít; a felesége pedig az Indiában mélyen megvetett bor istennője. Varuna egy alkalommal háborúba keveredett Parasurámával, aki azonban csak ráütött a baltájával a tengerpartra, és ezzel máris elhódított tőle egy nagy darab földet.
A kép csak annyival lesz világosabb, hogy Varuna az egyik Upanisádban (Taittirija) lelki tanítómesterként jelenik meg, és a fiát, Bhrgut tanítja.
*
Nézzünk most körül Kínában. A kínai racionális nép, a vallási életet is nagyon tárgyilagosan kezelte. Azt mondták, mindent az Ég Ura hozott léte, mindent az Ég Fia, vagyis a császár tart fenn. Az emberiségnek az a dolga, hogy a munkája gyümölcsét felajánlja a császárnak, és nagyon erkölcsösen éljen. Konfuciuszt leginkább a társadalmi rend és harmónia érdekelte, ezt pedig az ősök, a nemzetség, és a család kultuszában vélte megtalálni.
A jéghideg konfuciánus eszmény azonban csak a felszín. Az emberek továbbra is tele voltak félelmekkel, rokon- és ellenszenvekkel, egyéni vágyakkal és ambíciókkal. Érzelmeiket a természetre, a természeti jelenségekre vetítették ki. Az eget, földet, napot, holdat, csillagokat, esőt, szelet, hegyeket, folyókat mind élőlényeknek gondolták, velük álltak kiegyensúlyozott vagy éppen feszült kapcsolatban. Az államvallásból száműzött érzelmek szent hegyek, folyók, állatok és növények felé fordultak. Lao-ce-t éppen azért szerették, mert a merev formák helyébe az őszinteséget állította, és jobban értékelte a szív igazságait, mint az észét.
Lao-ce kulcsszavai az út és az erény – az út egyszerre az isteni törvény és a misztikus megvalósítás értelmében. Az utat többször is a vízhez hasonlítja: az út és a víz a legnagyobb jótétemény, mindenkinek használnak, de nem viszálykodnak; a víz azokon a helyeken is megnyugszik, amelyeket még a szolgák is megvetnek (8). Az út olyan, mint a tenger felé siető patakok és folyók (32). A tenger azért a vizek királya, mert a medre alacsonyabban fekszik, szelídséggel és alázattal uralkodik (66). És végül Lao-ce egyik híres mondása: „A víz a leglágyabb, mégis kivájja a követ.” Gutta cavat lapidem, non vi sed saepe cavendo – ezt a bölcsességet már a régi rómaiak is felismerték, csak nem éppen eszerint éltek. A római birodalom széthullott, mert nem bölcsek, hanem hadvezérek vezették.
*
A Mahábháratában is van egy nagyon fontos tanítás ezzel kapcsolatban (Sánti 113). Ebben a példázatban a folyók és az óceán beszélgettek egymással. Az óceán, az összes folyamistennő férje megkérdezte: – Ti folyók, amikor megáradtok, hatalmas fákat sodortok magatokkal, leszaggatjátok az ágaikat és kitépitek a gyökereiket; de azt még sohasem láttam, hogy egy nádszál áldozatul esett volna haragos hullámaitoknak. Ennyire megvetitek az alantas nádat?
A folyamistennők hosszasan hallgattak, végül a Gangesz megfelelt az óceánnak: – Látod, a fák mind egyhelyben állnak, egészen mozdulatlanul, mint akiket megigéztek, nagyon keményen ellenállnak a megáradt folyónak, ezért vesztik el a helyüket. A nád azonban egyáltalán nem ilyen. Ha észreveszi, hogy a víz emelkedik, azonnal meghajlik előtte. Türelmesen megvárja, amíg levonul az ár, és akkor megint felegyenesedik a maga helyén. Mindig alázatos, nem kevély, nem ellenszegül, nem merev. Sohasem szenvednek vereséget azok a növények, fák és bokrok, amelyek a vihar és a víz féktelen ereje alatt meghajolnak.
*
Végül hallgassuk meg Rúpa Goszvámi versét, amellyel a Jamuná folyót dicséri:
Jamuná-deví a napisten lánya, és Jamarádzsának, a halál urának a húga. Aki csak megérinti, máris megszabadulhat a kárhozat sötét világaiból, puszta látása legnagyobb bűnöst is végtelenül sok bűnös visszahatástól menti meg. Gyönyörűen táncoló hullámai és gyors sodrása mindenki szívét rabul ejtik. Bárcsak mindig megtisztítana engem Jamuná-deví.
Jamuná-deví elbűvölő, felfrissítő vizeivel veszi körül Indra erdejét. Mosolygó, fehér lótuszvirágok díszítik kanyargós útját, és vidáman táncolnak benne az édes vízimadarak. Mit mondjunk azokról, akik kristálytiszta vizében megfürdenek? A Jamuná a legelvetemültebb gazembereket is megszabadítja összes bűneiktől, már akkor is, ha a fürdés csak az eszükbe jut. Bárcsak továbbra is megtisztítana engem Jamuná-deví, Szúrjadeva lánya.
Jamuná-deví olyan kegyes, hogy még a legsúlyosabb bűnét is megbocsátják annak, akit vizének egyetlen cseppje ért. Fokozza a spontán Istenszeretet áradását a szívben, megáldja azokat, akik csak a partjain kívánnak élni. Bárcsak mindig itt lenne a napisten lánya, hogy megtisztítsa a szívem.
Jamuná-deví olyan hatalmas, hogy végigfolyik a föld hét óriási szigetét körülvevő hét óceánon, és mégsem vegyül el azokban, mint a többi folyók. Krsna összes csodálatos kedvtelésének bizalmas tanúja, csillogó szépsége az értékes kék zafír tündöklését is elhomályosítja. Bárcsak mindig megtisztítaná a tudatomat Jamuná-deví, a napisten lánya.
Mathurá transzcendentális földje, Vrndávana koronázza Jamuná-devít, aki spontán odaadást és vonzalmat ébreszt Krsna iránt azok szívében, akik megfürdenek a vizében. Bárcsak mindig megtisztítanak engem Jamuná-deví, a napisten lánya.
Jamuná-deví szépségét még csak fokozzák a szépséges partjain legelésző tehenek. A partjain sorakozó virágzó fák felvidítják, megittasítják nehéz illatukkal, ő azonban akkor érzi a legnagyobb boldogságot, amikor Krsna hívei gyülekeznek a partján. Bárcsak mindig megtisztítana engem Jamuná-deví, a napisten lánya.
Száz meg száz, ezer meg ezer kecses, fehér hattyú siklik végig a Jamuná vizén, hangos kiáltásaik minden kanyarban visszaverődnek, és megtöltik a levegőt ünnepélyes hangulattal. Nagy szeretettel imádják Jamuná-devít a félistenek, gandharvák, és Hari odaadó bhaktái. Akit enyhe szellője megérint, azonnal megszabadul a születés és halál körforgásából. Bárcsak örökre megtisztítana engem Szúrja leánya, Jamuná-deví.
Jamuná-deví transzcendentális tudást osztogat Krsna és örök társa, Rádhiká szent kedvteléseiről mind a három világban, amikor végighalad rajtuk. Minden bűnétől azonnal megszabadul, aki a dicsőségét zengi, legyen bár a legrosszabb énekes. Vize leoldotta Krsna testéről a szantálpépet és a kunkumát; a Legfelsőbb Úr vízi kedvtelései illatossá tették. Bárcsak örökre távol tartana minden szennyeződést a szívemtől ez az isteni hölgy, Jamuná-deví.