Tánc
A világ legtöbb részében a tánc ma már csak társas szórakozás, és csak néhány törzsi népnél őrizte meg rituális jellegét. A tánc extázisában az ember átlép egy másik világba, ahol a félistenek, szellemek és démonok élnek. A transz elszakít a földi kötelékektől, és a táncoló egynek érzi magát az egész világgal. A tánc áldozati szertartás, ima és varázslat lesz.
Az egyes táncokhoz megfelelő öltözék tartozik, pl. az indiai nács táncosnők bő ruhái és a bokacsengettyűik, a japán gésák hosszú ruhaujjai és legyezői, az irokéz maszkok, a brit-kolumbiai viharmadár fejdíszek, a tewa indiánok mágikus rajzai a ruhán, amelyek többnyire az eső, villám, vihar szimbolikus jelei. De még a modern társastáncokhoz is hozzátartoznak a megfelelő ruhák: flamenco ruhában, castagnettel nem táncolunk menüettet.
A brazil Macumba-szertartásokon a táncosok istenségeket személyesítenek meg: a kígyóistent kígyómozgással, a csillagistent a ruhára erősített mécsesekkel jelenítik meg, Iemanjá meztelenül, virágkoszorúkkal táncol. Az istenségek gyakran megszállnak egy résztvevőt, aki elveszti az eszméletét, nem tudja, mit tesz. Az eszméletlenségig táncoltak az ázsiai sámánok is, hogy kapcsolatot létesítsenek a szellemekkel. Azt mondják, hogy ilyenkor a levegőég jó szellemeivel, az ősökkel vagy mitikus állatokkal táncolnak, akik mindenkinek segítenek: megmondják a jövőt, megtalálják az elveszett tárgyakat, és gyógyítanak, vagyis elűzik a gonosz szellemeket. Sri Lanka álarcos táncosai szintén gonosz szellemeket űznek, ugyanígy Indiában a Nalke és a Paraijan kasztbeli férfiak.
Bali híres táncai a Baris, Barong és Ketjak. A Baris a régi harci táncok emléke, csak férfiak adják elő. A Barong táncban a barong, egy sárkányszerű állat győzi le Rangda boszorkányt, hipnotikus zene mellett. A Ketjak szó majmot jelent; a táncosok a Rámájana eposzból játszanak el egy részt, amelyben Hanumán és a vánarák segítettek Rámacsandrának, hogy legyőzhesse a gonosz Rávanát.
A tibeti kolostorokban néha még ma is előadják a nagy misztériumtáncot, amelynek az a szerepe, hogy minden démont megkötözzön, vagy messzire űzzön. Különösen a Nyingmapa, „vörös sapkás” kolostorokban adják elő, és egész nap eltart. A szereplők és fellépésük sorrendje kolostorról kolostorra változik, de a legtöbben szépen faragott és festett álarcokat viselnek. Köztük vannak az égtájak őrei, zászlókkal, kardokkal, lótuszvirágokkal és hurkokkal; a temetők urai, halálfej álarccal, ruhájukra festett fehér bordákkal. Fellép egy szerzetes, akit kínai császárnak öltöztetnek, méltóságának összes jelvényeivel együtt. Vannak holló-szereplők, hősök ódivatú harci felszerelésben; kék és vörös arcú, fenyegető alakok; egy szarvas és egy bika, akik árpamagokat szórnak a nézők közé; különféle istenségek, pl. a sötétkék Mahákála, Lhamo istennő, emberfaló démonok és sámánszellemek a hajdani Bon-hagyományból; oroszlánálarcosok és halálistenségek. Egyesével vagy kisebb csoportokban jelennek meg, és többnyire lassú, rituális mozdulatokkal táncolnak a kolostor előtti téren, de néhányan, pl. az árpamagokat szóró szarvas és bika, akrobatikus ugrásokkal hívják fel magukra a figyelmet. A táncot persze zene kíséri, és a szerzetesek elmondják a megfelelő mantrákat.
A táncok megjelenítik a démon-ellenség üldözését, a harcot, a démonok elfogását vagy elűzését. Végül elégetik az áldozati felajánlásokat. Ekkor már teljesen sötét van, és a táncosok különösen misztikusnak tűnnek lebegő selyemruháikban, fantasztikus álarcaikkal, a lángok izzó, vörös fényében. A máglyába nyilakat és puskagolyókat lőnek, hogy az utolsó démonokat is eltalálják. A nézők együtt mondják a mantrákat a szerzetesekkel, és éjfél felé ér véget a táncos misztériumjáték, amellyel megint biztosították egy évre a jó szerencsét.
A táncnak sokféle gyakorlati célja lehet a gyógyításon, exorcizmuson kívül. Siva a Tándava tánccal tartja fenn az univerzumot, és az indiai Atharva Véda egyik himnusza (IV,38) egy táncoló istennőhöz fordul, adjon neki sikert a kockajátékban:
A sikeres és a győztes, fürgén játszó Apszará,
Kockajátékban ki mindig győzni enged, Apszará,
Téged hívlak, az egekből most a földre szállj alá.
Ki a kockát jól forgatja, és ügyesen ejti le,
Ő hozza a nyereséget, a kockát jól ejti le,
Hívom őt, és szólongatom, társaim megsejtik-e?
Ő a kockák között táncol, elveszi a téteket,
Varázslattal szaporítja, mit nyerünk, a téteket.
Kincset adjon bőségesen, boldogító életet.
A kockáknak örvendező, táncos léptű Apszará,
Néha öröm, néha bánat, amit hoz az Apszará,
Egek ujjongó leánya, most a földre szállj alá.
Az irokézek tánccal próbálják megbékíteni a megölt állatok szellemeit; a japán népi fesztiválokon őz, medve, sárkány, kócsag, kakas és oroszlán álarcokat viselők táncolnak, hogy biztosítsák a termékenységet. Számos európai néptánc is megőrizte a régi vadász- és termékenységi mágia emlékeit, pl. a fonás mozdulatait utánzó spanyol Filada; a szövést idéző német Webertanz; a dánok suszter- és üvegfoltozó táncai; Angliában a Hornpipe dance, a Cobbler’s Jig, a Morris dance, és a mummer-tánc, amelyben a résztvevők valamilyen régi kelta, vagy még korábbi hagyomány emlékére állatbőrökben táncolnak, és a fejükön agancsokat viselnek. A kelták a szid-ektől, vagyis tündérektől tanultak táncolni, akik néha hattyú-alakban jelentek meg, pl. a következő versben:
Éjszaka volt, és egy fényfelhő
Hullt le a fűre, a törpe bozóton
Szétterült, mint egy ezüstös fátyol,
Csillogtak rajta a harmatcseppek.
Hirtelen elszakadt, és tucatnyi
Fényalak lengedezett és táncolt:
Tündérlányok vagy vad hattyúk
Játszanak így a holdtalan éjjel,
Erdei tisztás szellemei,
Hajdani fák sosevolt gyökeréből,
Szárnytöredékei csillagrigóknak.
Eltűnt, csak tünemény volt.
William Butler Yeats (Íroroszág, 1865-1939) írja a tündérekről:
Tündérek dala
(A tündérek éneklik Diarmuid és Garnia felett a nászéjszakájukon, egy cromlech alatt)
Mi, akik oly vének vagyunk, vígan vagyunk,
Annyira vének,
Hogy sok ezerre menne, ha összeadnánk
Mind a sok évet.
Adjunk a körbe újan szökött gyermekeknek!
Szerelem kell nekik, és a csend,
Éjszakai hosszú és harmatos órák,
Csillagnyáj odafent.
Adjunk a körbe újan szökött gyermekeknek
Nyugtot az emberektől távol.
Mondd el nekünk, ha tudsz egy jobbat,
Sokkal jobbat, úgy igazából
Mondd el nekünk, kik vének és vígak vagyunk,
Annyira vének,
Hogy sok ezerre menne, ha összeadnánk
Mind a sok évet.
A keresztény reform mozgalmak résztvevői is táncolnak, pl. a jerkerek, shouterek, holy rollerek, akik a tánc kiváltotta fél-extázisban szeretnének kapcsolatot teremteni a magasabb világokkal.
A Biblia azt mondja, nincs új a nap alatt, és valóban azt olvassuk Sámuel 2. könyvében (II.6), hogy Dávid király ugrált és táncolt a frigyláda előtt. Erre a nevezetes eseményre akkor került sor, amikor megverte a filiszteusokat „a Réfaim völgyében”, és elhatározta, hogy most már a frigyládát is hazahozza Bahalából. Először csak Nákon szérűjéig jutottam a veszedelmes szállítmánnyal. Itt a frigyláda majdnem felborult, de Uzza megtartotta a kezével. Az Úr azonban megharagudott, és Uzzát ott a helyszínen megölte. Dávid megrémült, a frigyládát három hónapra Obed Edom házában hagyta. Csak akkor ment érte vissza, amikor látta, hogy az Úr megáldotta a ház népét.
„Mikor pedig azok, akik az Úr ládáját vitték, hat lépést mentek, áldozék ott egy ökröt és egy hízott borjút.
Dávid pedig teljes erejéből táncol vala az Úr előtt, és gyolcs efódot övezett magára.
Dávid és Izrael háza felvivék az Úr ládáját énekléssel és trombitaszóval.” (II. Sám. 6.13-15)
Nem lehetett szokásos, hogy a királyok táncolnak, és a Biblia is szinte hitetlenkedve mondja el a történetet. Csak Mikál királynő merte kijelenteni, hogy a király esztelenül táncol a nép előtt. Az Úr nem vette el az életét, de haláláig meddővé tette.
Maga a tánc is veszélyes dolog volt, nemcsak a frigyláda. Európában a 13-15 sz-ban hol Aachenben, hol Strassburgban, Liege-ben, Utrechtben, Olaszországban, Skóciában tört ki a Chorea sancti Viti, a magyarul vitustáncnak nevezett mánia. Szent Vitus 300 körül halt meg mártírként Rómában, és a kényszeresen táncoló, ugrándozó, hallucináló férfiak-nők azt hitték, csak akkor gyógyulhatnak meg, ha elzarándokolnak az Ulm melletti Vitus-kápolnához (Veitskapelle).
Szent János táncosainak is nevezték őket, talán azért, mert a kereszténység előtti Európában Midsummer day-en, Szentivánéjkor minden faluban nagy tüzeket gyújtottak, körültáncolták és átugrálták; később pedig ezen a napon ünnepelték Keresztelő Szent Jánost. A Szentivánéj kapcsolta össze a prófétát és az ősrégi népszokásokat.
Olaszországban azt gondolták, hogy az abbahagyhatatlan tánc betegség, amit a tarantula pók csípése okoz, és nincs más gyógyszere, mint táncolni a halálos kimerültségig: aki eszméletlenül a földre roskad, az meggyógyul. A pókok a 18 sz-ban támadtak utoljára.
Nálunk is különös fontosságot szerzett a tánc, mégpedig mint politikai állásfoglalás. Egyetlen más országban sem kapcsolták össze a nemes erényeket, és különösen a hazaszeretetet a tánccal, csak nálunk, különösen a 17-18 sz-ban. Azt állították, a derék ember, és különösen a jó magyar arról ismerszik meg, hogy magyar táncokat rop, egy évszázaddal korábbi népi viseletben. Csokonainak általában nem volt magas véleménye a táncról, gúnyosan írja az Anakreóni dalok előszavában:
„Jubáltól fogva e mái napig, amelyben ezeket írom, minden időben és minden helyen éreznek az emberek, indulatba jönnek, azt kiadni igyekszenek, s ha attól szerfelett izgattatnak, danolásra, táncra, mértékbe szedett hathatós beszédekre fakadnak.”
Az indulatoktól mindenféle tánccal meg lehet szabadulni, Csokonai Dorottyája pl. ezeket a táncokat írja le: minét, angol kontratánc, alla polacca, stájer keringő, galoppáta, strassburger, hanák, valcer, mazúrka, szabács, kozák. A derék magyar ember azonban felháborodva kérdezi:
Miért nem táncol magyart az anglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módija?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával,
pedig csak a magyar tánc nem árt az egészségnek, nem indít hiúságra, sőt „legjobban egyez a szűz szeméremmel.”
Csokonai még hozzáteszi egy lábjegyzetben, hogy az igaz magyar tánc a lassú verbunkos, és nagy buzgalmában eszébe sem jut, hogy a verbunkossal az idegen osztrákok szoktak katonákat fogni és olyan csatákba vezérelni, amelyeknek Magyarországhoz semmi közük. Az is biztos, hogy párducos őseink nem verbunkost táncoltak Etelközben vagy a Meótisz mocsaraiban.
Pálóczi Horváth Ádám egészen más hangokat penget:
Hát Isten néki, kapjunk rá, szokjunk rá a német táncra,
Úgyis már régen megnyertek, rávertek a szolgaláncra,
A muzsikás nem ismeri, nem veri a húrunkat,
S ha stájert húz, mit pengessünk? Jobb, vessük el sarkantyúnkat.
Sokba került ez a négy sor a zalai költőnek: egymást érték nála a házkutatások, pénzbírságok, fenyegetések. Ennyire haragudott volna az osztrák császár, mert a magyarok nem akartak stájert táncolni? A stájer szónak azonban van egy másik jelentése is, Steuer, vagyis adó. Éppen akkoriban vezettek be néhány új adófajtát: ez a stájer nem tetszett a kuruckodó Pálóczi Horváthnak.
De most térjünk vissza a tánchoz, amely sose volt igazán csak szórakozás. Holbein híres fametszet sorozata óta beszélünk haláltáncról. A halál, többnyire kaszával a kezében, és nagyon vidáman ragadja el az embereket: felkéri őket egy táncra. Senki sem tud nemet mondani: királyok, kardinálisok és gazdag kereskedők ugyanúgy táncolnak, mint a templom egerei.
Katalóniában csontvázakat festettek a táncosok ruháira, kaszát, órát és zászlót adtak a kezükbe. Így táncoltak egyes vallási ünnepeken, de főleg karneválkor. Sok amerikai indiántörzs is ismerte a danse macabre-ot. Néha a tánc a halottak, vagyis a kísértetek elűzésére szolgál. A táncolók utánozzák a halottakat, és végül elégetik a képeiket, pl. a Yuma törzs a Mohave sivatagban. Mexikóban a Tarahumara indiánok minden évben három hétig próbálták tánccal elűzni, vagy kiengesztelni a halált, a halottakat.
A régi Görögországban kétféle táncot ismertek, a lassú és ünnepélyes templomi choreát, valamint Dionüzosz híveinek, a menádoknak az őrült táncát. Mindkettőt Krétától örökölték, ahol az úgynevezett labirintus-táncban a résztvevők nem a labirintus kanyargós útjait, hanem a kígyó mozgását követték; a tánc barlangi szentélyekben ért véget, ahol élő kígyókat tartottak és tiszteltek. A kígyókat meg is fogták, mint a modern amerikai kígyókultuszokban, pl. Pine Mountain Church Kentucky államban, Dolley Pond Church of God, ahol persze semmit sem tudnak krétáról, hanem a Biblia egyik versére támaszkodnak (Márk 16,18):
„Kígyókat vesznek föl, és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik; betegre vetik kezüket, és meggyógyulnak.”
A nagyon rendezett görög társadalom csak a templomi choreákat fogadta el. Róma azonban jobban kedvelte az etruszk ludiókat, akik fuvolaszóra táncoltak. Az unalmasnak talált görög komédiákat is csakhamar átalakították operettekké. Egyre több lett a zenei és a táncbetét. A pantomimekben nők is felléptek, ruhát alig viseltek, és a színház a magas költészet színhelyéből hamarosan vidám látványosság lett.
Erkölcsi hanyatláshoz vezet-e a tánc? A Mevlevi dervisek biztosan más véleményen vannak. Ezt a dervisrendet 1273-ban alapította Maulana Dzseláluddin Rúmi Koniában, a mai Törökországban. A táncoló vagy kerengő dervisek rendje kezdetben nagyon demokratikus volt. Rúmi mindenkit meghívott:
Gyere, gyere, mindegy, hogy ki vagy,
Vándor, bálványozó, tűzimádó,
Piactéren ha lustán heversz el,
Fogadalmad megszegted ezerszer,
Csatlakozz a karavánhoz, és ne félj,
Nem borít el örökre az éj.
Később a Mevlevik arisztokratikus társaság lettek, akik köreibe nehéz volt bejutni. Misztikusok voltak, a tapasztalat meggyőzte őket arról, hogy a tánc és a mantrák ismétlése magasabb tudatállapothoz vezet. A tánc és zene ceremónia arab-perzsa neve szema, ami megemlékezést jelent. A szema misztikus utazás, amelynek során a résztvevő megtisztul, és fölemelkedik az Istenszeretet szintjére. Minél többször fordul az igazság felé, annál tisztábban és érettebben tér vissza, egyre jobban megszilárdul abban a törekvésében, hogy Istent és az egész emberiséget szolgálja, vallásra, nemzetiségre, társadalmi állásra való tekintet nélkül.
Arthur Symons angol költő a 19 sz második felében írta versét, A kerengő dervis.
Fönn az égen a csillagok,
Én itt a földön kerengek,
Nyomdokaikban tanulok
Bölcsességet, békét, rendet.
Úgy él az ember, mint a féreg,
Porból lett és porrá válik,
Görbe úton jár a föld és
Ég közt, egészen a halálig.
Bár Isten, ki Nap és csillag
Égi pályáit kimérte,
Ilyen szerencsétlen sorsra
Egy szülöttjét sem ítélte.
Levontam a tanulságot,
És terveit felismerem,
Azon vagyok, hogy mozgásom
Hozzá méltóvá tegyem.
A hűvös szél hullámain
Forgok, amíg elszédülök,
Eljutok a középpontba,
És boldogan elrévülök.
Pörögve, de mozdulatlan
Iszom azt a tüzes békét,
Mely a mennyekben táplálja
A csillagok érlelését.
Már csak a lélek van ébren
Bejáratlan fényutak helye.
Végtelen nagy szeretet elönti,
Megszűnik, és együtt van Vele.
Kabir indiai szent és költő (15 sz) nem tartozott a Mevlevi rendbe, de sok olyan verset írt, mint a szúfik. Például ezt (II.103, nácso re mero man matta hoj):
Táncolj elmém, őrült vagyok.
A szeretet szép zenével
Megtölt nappalt s éjszakát,
Az egész világ hallgatja
Hol csengő, hol mély szavát.
Örömében megbolondult
Most az élet és halál,
Folyton a zenére táncol,
És nyugalmat nem talál.
Táncol a föld és a tenger,
Táncolnak a nagy hegyek,
Velük táncol minden ember,
Akár sír, akár nevet.
Mit ér, ki sárga lepelben,
A világtól távol él,
Nézd! A szívem elragadja
Ez a prema-szenvedély,
Ráma boldog örömében,
Mosolyog csak, nem beszél.
A mozgás spontán öröme, esetleg állatok, madarak mozdulatainak utánzása mindenütt hamar nagyon szabályozott lett, és nemcsak a templomi vagy rituális célú táncoknál, ahol az Istenséggel való kommúniót veszélyezteti minden szabálytalanság. Indiában az ősi ünnepi táncokat, pl. a Mahárástra-állambeli botos táncot, az odissi-t és a bokacsengettyűkkel kísért Tillanát és hasonlókat hamarosan két, szigorúan kodifikált irányzat váltotta fel: a Bharata Natjam és a Kathak vagy Kathakali.
A Kathak tánc észak-indiai eredetű, és nagyon látványos. Katha azt jelenti, történet; a Kathak tánc egy történetet mond el pantomimszerű gesztusokkal. Technikája egyenlő fontosságot tulajdonított a tiszta táncnak és az arckifejezésnek (abhineja). A tiszta tánc kétféle lehet: a nritja a történet megértetésére koncentrál, a nritta díszítő elemekből áll. Hogy a táncokat meg lehessen érteni, ismerni kell a védikus irodalmat, de különösen az eposzokat, a Mahábháratát és a Rámájanát.
Az idők folyamán a tánc és ének fontossága jelentősen megnőtt. A zenekíséret nagyon egyszerű, csak egy tabla kell, amely a ritmust adja, és még egy hangszer a melódiához, pl szarangi. Néha három perkussziós hangszert használnak: tabla, pakhavai és cshanda.
A kathak fő jellemzői a hirtelen ritmusváltások, váratlan és drámai szünetek, finom és kifejező testtartások, a kezek kecses mozgatása (thaat), szemjáték (gat), lábdobogás és akrobatikus ugrások (nika).
A mogul időszakban a muzulmán uralkodók is megkedvelték. A perzsa kultúra hatására stilizáltabb lett, mégis élő, egyáltalán nem szoborszerű.
A leggyakoribb téma Krsna megjelenése és kedvtelései Vrndávanában; ilyenkor a kathak tánc misztikus extázissá fokozódik. Krsna rasza-táncát sokszor utánozzák, de sohasem érik utol.
A Bhágavata Purána írja le a rasza táncot:
Egy teliholdas őszi éjszakán Krsna feldíszítette magát virágokkal, főleg illatos jázminokkal, és megfújta a fuvoláját. A pásztorlányok elbűvölten hallgatták, mindent abbahagytak, és siettek Krsnához. Ahogy szaladtak, fülbevalóik ide-oda táncoltak. Néhányan éppen tehenet fejtek, de félbehagyták. Egyikük éppen tejet hozott, és egy edényben feltette forralni a tűzhelyre. Az edény a tűzhelyen maradt, a tej kifutott, és a gopi már ott is volt Krsnánál. Mások annyira siettek, hogy csak félig festették ki az arcukat, össze-vissza vették fel a ruhájukat, útközben elvesztették a virágaikat és az ékszereiket.
A gopik nem tudták, hogy Krsna az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Csak azt tudták, hogy gyönyörű, és egyedül Őt szeretik. Teljesen megzavarta őket, amikor Krsna nagyon hivatalosan fogadta őket, és megkérdezte: „Mit tehetek értetek? Miért jöttetek ide az éjszaka közepén?”
A lányok nem tudták, mit válaszoljanak, Krsna pedig folytatta a játékot: „Tudnotok kell, hogy éjszaka van, és ilyenkor nagyon veszélyes az erdő. A vadállatok mind zsákmány után járnak. Jobb lesz, ha mindjárt hazamentek.”
A gopik meg sem mozdultak, ezért most Krsna így szólt: „Nem helyes, ha fiatal lányok és fiúk egyik töltik az éjszakát. Szüleitek biztosan izgatottan keresnek. Menjetek haza, és nyugtassátok meg őket.”
A gopik elszomorodtak, hiszen őket nem érdekelték sem az erkölcsi kötelességek, sem a vallási szabályok, de még a családjuk sem. Ők csak Krsnával akartak együtt lenni. Lehajtották a fejüket, és a könnyeik csendesen potyogtak a földre.
Végre Krsna megelégelte a játékot. Hiszen Ő is szívből szerette Vradzsa istennőit, és megkezdte a rasza táncot. És hogy egyik lánynak se okozzon csalódást, Krsna, a legnagyobb misztikus, megsokszorozta önmagát, és megjelent mindegyik gopi mellett. Két karjával átfogta a vállukat, és táncolni kezdett köztük. A gopik nem vették észre, hogy Krsna misztikus erejével megsokszorozódott. Mindegyikük azt gondolta, Krsna egyedül vele táncol.
A tisztás fölött egyszer csak megjelentek repülőiken a mennyi bolygók lakói, hogy ők is láthassák a csodálatos táncot. A gandharvák és a kinnarák énekelni kezdtek, virágesőt szórtak a táncolókra.
Miközben a gopik és Krsna táncoltak, hallatszott bokacsengettyűik, karkötőik és ékszereik csilingelő muzsikája. Krsna csillogó kék zafírnak tűnt egy drágakövekkel kirakott nyakék közepén. A lányok arcát pirosra festette a vágy, hogy mind közelebb kerülhessenek Krsnához, aki tapsolni és énekelni kezdett.
A gopik a sok énekléstől és tánctól hamarosan kimerültek. Krsna még mindig ott táncolt mellettük, és hogy fáradtságukat elűzze, a mellükre tette a kezét. A gopik olyan boldogok voltak, hogy minden másról megfelejtkeztek. Füleikbe lótuszvirágot tűztek, karpereceik és bokacsengettyűik édesen csilingeltek, hajukból a virágok lehulltak Krsna lábai elé.
Később a gopik és Krsna a Jamuná vizébe merültek. A virágfüzérek szirmaikra hullottak, méhek zümmögtek körülöttük, önfeledten játszadoztak a vízben, és mosolyogva lelocsolták egymást.
Végül kijöttek a vízből, és a Jamuná partján sétálgattak a kellemes szellőben, amely csodálatos virágillatot hordozott a folyó és a mezők fölött.
A rasza-tánc idején Krsna még csak 8 éves volt, a lányok még fiatalabbak. De senki sem kifogásolhatja, hogy Krsna fiatal lányokkal táncol, akár az éjszaka kellős közepén, hiszen mindenki az Ő tulajdona. Krsna az egyetlen, aki soha nem szegheti meg a vallás szabályait. Minden úgy van jól, ahogy Ő akarja, és az Ő kapcsolatai soha nem hétköznapiak.
Krsna és a gopik táncáról ír a Brahma-vaivarta Purána is:
Krsna nemcsak táncolt a lányokkal, hanem alaposan meg is tréfálta őket. Egyszer elcsente a ruhájukat, amikor a lányok a Jamuná hűvös vizében fürödtek. Nem is adta nekik vissza, amíg egyenként érte nem jöttek (IV.27) A lányok is minden alkalmat megragadtak, hogy visszavágjanak: „Néhány gópí… tréfából elrabolta Krsna fuvoláját, aztán lehúzták Róla a sárga ruhát. Néhány szenvedélyes lány teljesen levetkőztette, tréfából ellopták a fuvoláját, és csak nagy sokára adták vissza. Néhányan szándékosan megmutatták neki mosolygó, holdhoz hasonló arcukat, telt keblüket és ringó csípőjüket… Néhányan megszorították a karját, pávatollakkal díszítették a haját, mások virágfüzéreket ajánlottak fel Neki, vagy fehér csaurikkal legyezték életük urát… Néhányan táncoltak és énekeltek, mások a kör közepébe lökdösték Krsnát, és nem nyugodtak, amíg Ő is el nem kezdett táncolni. Időnként Krsna is tréfából teljesen meztelenre vetkőztetett egy gópít, aztán kegyesen visszaadta neki a ruháit.” (IV.28-84-93)
A felhevült lányok megint a Jamuná vizében kerestek enyhülést. „Krsna alaposan lefröcskölte Rádhá testét. Rádhá is lelocsolta a szenvedélyes Krsnát. Krsna elrabolta a ruháit… Aztán elszakította a virágfüzérét, és kibontotta a hajfonatait. Miután Krsna megmutatta a meztelen, szégyentől vörös Krsnát a gópíknak, nagy ívben behajította őt a vízbe. Rádhá gyorsan összeszedte magát. Teljes erejéből megragadta Krsnát, elkapta a fuvoláját és messzire dobta, sárga ruháját rángatta, elszakította az erdei virágfüzért, és addig fröcskölte Krsnát, amíg csuromvizes nem lett… Így játszott az Úr nagyon boldogan a gópíkkal a Jamuná partján és a hűvös vízben. Amikor vége lett a játéknak, Krsna és Rádhá visszakövetelték egymástól a ruháikat.” (IV.28.128-141)
„Vaszu szíve megtelt boldogsággal, amikor megpillantotta Krsnát. Sárga ruhát viselt. Arcának színe sötét volt, mint egy nagy zafír, hajába pávatollat tűzött. Olyannak tűnt, mint aki nem több, mint 10-14 éves. Nyakláncok, bokaperecek, karkötők és kardíszek ékesítették. Rendkívül szép volt. Gyönyörű szemöldökei, orra, ragyogó arca megszégyenítették a teliholdat. Fogai egyenletesek voltak, ajkai pirosak, mint két bimba-gyümölcs. Karcsú volt, józan, erős és hősies. A szemei mosolyogtak… Vaszu botként dőlt el a földön, és nagy odaadással ajánlotta hódolatát az Úr Dzsanárdanának. Minden haja szála az égnek meredt az extázistól, amikor azon igyekezett, hogy megszólítsa Krsnát.” (IV.29)
A Brahma-szamhitá (5.56) a transzcendentális világról ír, amely nem különbözik Vrndávantól:
„Svetadvípát imádom, azt az isteni hajlékot, ahol a szerencse istennői tiszta lelki mivoltukban, szeretőként szolgálják Krsnát. Ott minden fa transzcendentális kívánságfa, a föld lelki csodakövekből van, a víz valóságos nektár. Minden szó egy dal, mint lépés táncmozdulat, és a fuvola a legkedvesebb társ. Az ottani világosság lelki gyönyört áraszt, és mindaz, ami ott létezik, isteni örömöt nyújt.”
Indiában minden valamirevaló költő Krsnáról ír. Különleges kiváltságnak tekintik, hogy írhatnak Róla és a kedvteléseiről. Vidjápati írja a 15 sz-ban:
Rádhá nyugtalan, erre meg arra pillant,
Portól súlyos a teste, és a ruhája,
Megriadva eltakarja az arcát,
Fény tükröz vissza csillogó mosolyára.
Hol megtorpan, hol fürgén tovalépked:
Kámadéva útjain első léptek.
Kebleit néha rejti, máskor felejti,
Szíve és szeme sokszor felderülnek,
Gyermek még, de már ifjú leányka,
Régi és új mind feledésbe merülnek.
Vidjápati szól:
Mondd, hova tetted most szemeid?
Nem láttad még az ifjúság jeleit?
Ezt a verset is Vidjápati írta: Őszi hold
Szép a virág, de szebb, ha a kertet ékesíti,
Melynek az útjai őrzik Krsna lába nyomát,
Elkanyarodnak, végül a célhoz visszavezetnek.
Őz szökell, méh döng, édes méz folyik minden odúból,
Kámavilászini játszik az erdők dús lugasában,
Ujja az ajkán; nem tudod, csendre int vagy csókra.
Szíved reménye az, hogy enged. Ő megígéri,
Eltűnik mégis, és csak a sárga virágok füzére
Jelzi, hogy ott volt, hívogatott, és táncot lejtett.
Mondd, ki vihetne még gyorsabban hírt a szerelemes
Lánynak, mondd, ki reméli, hogy visszatér ma éjjel?
Vrndávan ligetének ősi ékessége,
Hold, te eredj a nyomába, fond be a fénykoszorúdba,
Mondd neki: Szép lány, Sjámaszundar vár a ligetben.
Vidjápati szól:
Nincs a leányok közt, ki az édes, hívó szóra
Otthon maradna, ha Krsna érte küldi a holdat.
Mirá Bhái verse a 16 sz-ból: Táncolok Srí Giridhar előtt
Táncolok Srí Giridhar előtt, míg fényre derül,
Táncolok, míg csak boldog nem lesz végtelenül,
Tiszteletem, ha érte lángol, bárki is az.
Felkötözöm bokámra a szív és részvét núpuráit,
Táncolok, hordom az emlék édes ruháit,
Bánom is én, ha másnak fontos a jó hír és a család.
Bűvöli Ő a testet, a szívet, az elmét,
Ágyamon fekszem, élvezem Srí Hari vad szerelmét.
Krsna csak az én szerelmesem,
Bánatomban elhagy az eszem.
Hogy lehetne békém, nyugodalmam?
Nem jön Krsna, rajta nincs hatalmam.
Míra, a szolga, szól szilajul:
Krsna szerelmem, Krsna az Úr.
Egy másik vers a 16. sz-ból, az Úr Nitjánandáról, aki nem más, mint Krsna első kiterjedése, Balaráma:
Nitjánanda olyan kegyes,
A szívekben táncol,
Amerre megy, minden szívet
Örökre leláncol.
Szívem, ő csak a hívó szókat várja,
Légy neki táncban a méltó párja.
Mádhavendra felismeri,
És magához hívja,
Ajkáról az édes nektárt,
Mint a poszméh, szívja.
Szívem, ő csak a hívó szókat várja,
Légy neki táncban a méltó párja.
Két nagy bűnös megtámadja,
Mosdatlan a szájuk,
Nitjánanda megöleli,
Nem haragszik rájuk.
Szívem, ő csak a hívó szókat várja,
Légy neki táncban a méltó párja.
Puffasztott rizst és joghurtot
Koldult Raghunáth-tól,
Mindent adott, de nem sokat
Kapott a világtól.
Szívem, ő csak a hívó szókat várja,
Légy neki táncban a méltó párja.
Kavirádzsát Vrndávanba
Hívta egy szavával,
Kérleld te is, hogy elvigyen
Útjára magával.
Szívem, ő csak a hívó szókat várja,
Légy neki táncban a méltó párja.
Szúr dász a 16 sz-ban:
Ősz van, és a szellő hűvös,
Holdvilágos, bűvös éj,
Krsna édes hívására
Fellángol a szenvedély.
Ifjú lányok és asszonyok
Elhagyják az otthonuk,
Jamuná-part füzesébe
Elvezet a lábnyomuk.
Lángra gyúlva, sóvárogva,
Lebecsülve a veszélyt,
Mind az erdőbe siettek,
Titkáról egy sem regélt.
Azt mondják, az őszi hold az,
Ennyi szívet elrabolt,
Értik egy szemvillanásból,
Krsna az az őszi hold.
Bokrok között botladoznak,
Mert sötét van ott belül,
Sóvár vágyuk Nanda fiát
Láttatja meg egyedül.
Szúr dász szól: Sjám fuvolája
Nagy szerelemről beszél,
Ritmusára jár a fák közt
Halkan lengő esti szél.
Bihari Lál Cshaube verse: (16 sz)
Bármilyen sűrű lenne a lomb, sötét a felhő,
Bár feketébb az éj a szuroknál, Sjáma, Te várj csak.
Rádhiká jön már, nem marad rejtve Előled sokáig.
Árulója lesz a sugárzó szépség, mint a
Láng lobogása is megmutatja, hol van a mécs.
Bhaktivinoda Thákur verse a 19 sz-ból:
Jasodá-nandana, kamsza-niszúdana,
Nikunydzsa-rásza-vilászi,
Kadamba-kánana, rásza-parájana,
Vrnda-vipina-nivászi.
Jasodá anya fia, Kamsza végzete, aki Vrndávana ligeteiben a rasza-lílát élvezi, Ő a kadamba-virágos ligetben játszadozó, aki Vrndávana erdejében lakik.
Végül egy ismeretlen szerző verse, hindí fordításból:
Sri Rádhá
Indra a félistenekkel őt szolgálja,
Őt szemléli Brahmá az elme képeiben.
Rádhiká nem kér semmit sem, soha tőlük,
Ő mosolyog csak rájuk, szépen és szelíden.
Himnuszok zengenek hozzá, mind könyörögnek,
Űzzön el minden szenvedést és gondot,
Szóljon a Brahmanról, meg a bölcsességről –
Rádhá legyint csak: „Bölcsek, de mégis bolondok.
Tépjetek inkább erdei, tarka virágot,
Abból a gopik majd koszorúkat kötnek,
És felajánlják azt a Szívek Urának.
Nem tudok én sem ennél jobbat-többet.