Lótuszvirág
A víz fölé emelkedő fehér tavirózsák, rózsaszín és kék lótuszvirágok mindenütt megragadták az emberek képzeletét; ösztönösen érezték, hogy itt valami többről van szó, mint csak egy szép virágról. Különféle fajtái kiemelkedő szerepet játszanak a szent és a profán irodalomban. Gyakori szimbólum a művészetben, különösen Indiában, Egyiptomban és Kínában.
A lótuszvirág a vizek, a teremtés, a világmindenség és a lélek jelképe, az élet születése, a sötét mélyben rejtőző csíra kibontakozása, félistenek születési helye, örök élet, lelki fejlődés. A Himalája hegység, a világ tartó pillére nem más, mint a világlótusz szára és magtokja; az egyes világrészek pedig úgy veszik körül, mint a lótuszvirág szirmai. Magvait és gyökerét megeszik, gyökeréből liszt készül. Csodatevő orvosság és gyógyító erejű étel.
A lótuszvirágnak ezer neve és fajtája van: „Némelyik kék volt, némelyik piros, volt amelyik éjszaka nyílt, a másik nappal, az indívara pedig este.” (SB 4.24.21) A szaugandhika csak a Himalájában él, és annak köszönheti a nevét, hogy különösen illatos. De bármilyen színű vagy illatú, a sárból és iszapból születve is megőrzi tisztaságát. Baktay Ervin írja: „Ahogyan a lótusz a sötét víz mélyén, a fekete iszapban gyökerezik, s onnan növekedik fel, átküzdve magát a homályon, hogy végül a tiszta verőfénybe emelkedjék, ugyanígy ered az emberi élet is a sűrű és sötét anyagból, s ugyanúgy kell felküzdenie magét a homályból a világosságra, a megismerés erejével.” (India művészete, 5. fejezet).
A lótuszvirág legkorábbi ábrázolása az Indus-Szaraszvatí kultúrából került elő: egy istennő viseli a hajában, aki biztosan Laksmí, a gazdaság és a szerencse úrnője. Számos neve van: Padmeszthitá vagyis lótuszvirágon álló, Padmavarná, lótuszvirág-színű, Padmapáni, lótuszvirág kezű, Padmamáliní, aki lótuszvirágokból készült füzért visel, Padmanemí, akit lótuszvirágok vesznek körül. Ábrázolják úgy is, hogy lótuszvirágon ül vagy áll, és két elefánt vizet önt rá a púrnaghatából, a bőség korsójából. Néha nagy piros lótuszvirággal helyettesítik az arcát.
A művészetben sokszor találkozunk ezzel a virággal: Kuverának, a gazdagság urának az egyik kincse; Gájatrí istennő lótuszvirágon ül, lótuszvirágot tart a kezében, elkíséri a jaksa nevű természetszellemeket, ott van Szítalá, Márijamman, Gangá istennők, a vizek és a hold urainak jelvényei között. Négy keze egyikében Visnu is tart egy lótuszvirágot, de talán mégis a teremtés során kapja a legfontosabb szerepet.
*
A teremtés nem egyszeri esemény, hanem világkorszakról világkorszakra megismétlődik. Két nagy korszak között minden visszatér a megnyilvánulatlanba, amelyet ősvizeknek vagy okozati óceánnak neveznek. Ezen az óceánon pihen a Legfelsőbb Úr Nárájana formájában, egy hatalmas kígyón; és amikor eljön a következő teremtés ideje, a köldökében összegyűlt vízből, amely persze akkora, mint egy tó, megjelenik egy csodálatosan szép lótuszvirág. Ezt mondja a Srímad Bhágavatam: „Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki mindennek életet ad és örök, eredetileg a kozmikus megnyilvánulás körén túl létezik. A kellő időben azonban az Úr, aki a természet három kötőerejének a nyugvóhelye és az univerzális lótuszvirág forrása, akiben a kozmikus megnyilvánulás lejátszódik, megosztja anyagi energiáit, és ezért úgy tűnik, mintha számtalan formában nyilvánulna meg, bár mindig egy marad.” (SB 11.12.20) Rúpa Goszvámi ezt írja: „Az univerzum teremtése előtt egy lótusz nőtt Madhuszúdan köldökének tavában, ennek a lótusznak a szárában elfért a tizennégy világ, és Brahmá is e virág örvében született meg.” (Hamsza-dúta 56)
Egy másik helyen ezt olvassuk: „(Nárájana) köldökéből egy lótuszvirág sarjadt, amely olyan ragyogó volt, mint ezer sugárzó nap. Ez a lótuszvirág a tárháza valamennyi feltételekhez kötött léleknek, s az első élőlény, aki előjött a lótuszvirágból, a mindenható Brahmá volt. (SB 3.20.16)
Brahmá mindenhatósága persze csak az anyagi világban érvényes, és még ott sem feltételek nélkül. Bár „nem anyagi forrásból, hanem az Úr köldökéből kihajtott lótuszvirágon született,” (SB 2.8.9), először csak annyit látott, hogy a lótuszvirágon kívül mély sötétség van. Nem tudta, hová került, nem tudta, mi a feladata. Nárájana utasítására mély meditációba merült. Száz év telt el, mire „meglátta a tavat Nárájana-Visnu köldökében, a lótuszvirágot, a pusztító vizet, a szárító levegőt és az eget.” (SB 3.20.16) „Látta, hogy a lótuszt, amelyen ült, és a vizet, amelyből a lótusz kinőtt, vad, viharos szél remegteti meg. A hosszú vezeklés és az önmegvalósítás transzcendentális tudománya megadta neki a felismerést, s így megitta a szelet, a vízzel együtt. Aztán látta, hogy a lótusz, amelyen ül, lassan betölti az egész univerzumot. Azon kezdett meditálni, hogyan teremtse meg újra a bolygókat, amelyek korábban ugyanebbe a lótuszba olvadtak bele… végül behatolt a lótusz örvébe, és az univerzumot előbb három világra, majd tizennégy részre osztotta.” (SB 3.10.5-8) A teremtés tehát nem több, mint megjeleníteni mindent, ami öröktől fogva létezik; így aztán csak látszólag fejeződik be a nagy világkorszakot lezáró megsemmisüléssel, amikor a jelenségek ismét visszatérnek a megnyilvánulatlanba.
Ezt a nagy kozmikus színjátékot vezényli le Brahmá, akit Lótuszban-születettnek is neveznek.
*
Ha egy indiai költő ki szeretné fejezni a szépséget, azt mondja, olyan, mint a telihold fénye, vagy mint a kék lótuszvirág. Persze hogy senki sem tud Krsnáról beszélni anélkül, hogy ne hasonlítaná a lótuszokhoz:
„Tiszteletteljes hódolatom Neked, Uram, akinek hasát egy lótuszvirágra hasonlító jel ékesíti, akit mindig lótuszvirágból készült füzér díszít, akinek pillantása olyan hűsítő, akár a lótusz, s akinek lábán lótuszvirágok lenyomata látható.” (SB 1.8.22, Kuntí királynő Krsnának)
„Krsna arca olyan szép, mint a hold, combjai mint elefántormányok, karjai mint két oszlop, tenyere úgy nyílik ki, akár egy lótusz, mellkasa kapu, csípője barlang, dereka terasz. (Bhakti-raszámrta-szindhu)
„Még a lótuszvirágok is irigykednek Krsna gyönyörű lótuszvirág lábainak rózsás árnyalatára… teste színe éppen olyan, mint a Jamuná vizében virágzó kék lótusz… érintése életet ad, ahogyan a hold is megcirógatja sugaraival, és életre kelti a lótuszt…” (Rúpa Goszvámi: Hamsza-dúta 54,87,92)
Lótuszvirághoz hasonlítják a lelki világot is. Goloka Vrndávana olyan alakú, mint a lótusz virágtakarója. Ha az Úr az anyagi bolygók egyikére alászáll, azt úgy teszi, hogy teljes valójában megnyilvánítja a saját hajlékát. Lába így örökké a lótuszvirág nagy virágtakaróján nyugszik, s éppolyan csodálatos, mint maga a lótuszvirág. Ezért mondják, hogy Krsnának lótuszlábai vannak.
Balaráma, a vrndávanai kedvtelésekben Krsna testvére az Ő első kiterjedése. Az egyetlen különbség közöttük, hogy Krsna testszíne fekete, Balarámáé pedig fehér. Balaráma is jó néhány démonnal végzett, és szívesen táncolt a pásztorlányokkal a holdas éjszakákon:
„Csilingelő bokacsengettyűkkel, csillogó arany és ékszer nyaklánccal, karkötőkkel, övvel, koronával, fülbevalókkal és sok-sok lótuszvirággal díszítve, kék ruhába öltözve táncolt, szemei pedig ragyogtak, mint a lótuszvirág szirmai.” (Garga Szamhitá 9.5)
A lótuszvirághoz hasonlítják Krsna és a lélek kapcsolatát is:
„Az Úr Krsna – a Legfelsőbb Lélek – hanginkarnációja (vagyis a Srímad Bhágavatam) behatol az önmegvalósított bhakta szívébe, helyet foglal szeretetteljes kapcsolatuk lótuszvirágán, s így lemossa az anyagi társulás porát, a kéjt, dühöt és vágyakozást.” (SB 2.8.5)
Még a föld is olyan, „mint a levelekkel körbeölelt lótuszvirág, amelyet a vízből kifelé tartó elefánt a magasba emel.” (SB 3.13.40)
Rúpa Goszvámi írja Srimatí Rádháráníról:
„Szépséges arcod tündöklőbb, mint az olvasztott arany, szárid színe olyan, mint a kék lótuszvirágé… Még a teljesen kinyílt lótuszvirágot vagy a felkelő teliholdat sem lehet összehasonlítani arcod lélegzetelállító szépségével… Szépen formált karjaid olyanok, mint a finom és értékes ékkövektől súlyos lótusz-szárak… kezeid szépek és puhák, mint a lótuszvirág… Az ősszel virágzó rózsaszínű lótuszvirágok buzgó imádatukban fejet hajtanak lótuszvirág lábaid szépsége előtt. (Csatuh-puspanydzsalih, a Sztavamálából)
Phanuphan Yukhon (1883-1932), egy thaiföldi herceg így írt a fehér lótuszvirágról:
Csak egy fehér lótusz ragyog
A széles, nagy tavon.
Szirmai tiszták, mint a harmatcseppek,
Körülötte méhraj repked,
Csobban a víz, ezüst halak
Körbe-körbe siklanak.
Nézem őt, s meglágyul a szívem.
Most meg egy tarka lepkecsapat
Kóstolgatja a kelyhe mézét.
De gyors a csónak, és a lótusz
Fénykörében nem marad,
Eltűnik lassan a holdfehér virág,
S a mennyből véle egy darab.
Még az amerikai költők is a lótuszvirágok világába vágyakoznak. F. M. Marshall írja a Nyár-ország című versében:
Mindig a nyár-országba vágyom,
Bíbor színben bukik le a nap,
Lótusz piroslik a tó vizében
Lent, a hatalmas ormok alatt.
Én a sziklafalat csak nézném,
Hófödte csúcsra úgyse jutok,
Megállnék a szurdok szélén,
Ott, hol a vízesés lezuhog.
Lótuszvirágok közt élnék,
Ahol a fák dús lombja bezárul,
Ott is maradnék örökre,
Életem míg elhalványul.
*
Egyiptomban is csupa jelkép a lótuszvirág: szépség, tisztaság, gazdagság. Különösen fontos volt, mint a temetési szertartások kelléke, valamint fogadalmi felajánlás. Főleg az oroszlánfejű Szekhmet istennőnek ajánlottak lótuszvirágot. Épületeiket lótuszvirágokkal díszítették, Oziriszra lótuszkoronát adtak.
Az egyiptomi papíruszok elmondják a teremtés történetét is, ami egyértelműen indo-európai kapcsolatokra mutat. Kezdetben semmi más nem volt, csak az ősvizek. Amikor Ptáh elhatározta, hogy megkezdi a teremtést, előhozott a vízből egy lótuszvirágot, ezen ült Nofertum, Ptáh és Szekhmet istennő fia, akit felkelő napnak és virágbimbónak is neveznek. Ezután Nofertum folytatta a teremtést. Szép ifjúnak ábrázolják, fején lótuszvirággal.
Egy másik teremtéstörténet szerint Uatcset kígyó volt az első lény, aki körültekergőzött az ősvizekből felbukkant lótuszvirágon.
Lótuszvirágból születettnek nevezik Hóruszt is, ezért díszítették lótuszfejes oszlopokkal a templomait. A lótusz-oszlopon sziszegő kígyó Uatcset, Hórusz egyik segítőtársa, vagy maga Hórusz.
Az egyiptomi Halottak könyvében több fejezet is van, amelynek címe: Lótusszá válás. Persze nem akármilyen lótuszról van itt szó, hanem Nofertumról; az elhúnyt a teremtő isten képességeit és a neki kijáró tiszteletet kívánja magának. Mut-hetep pl. ezt mondja magáról:
„Fölkelek, mint Nofertum, a lótuszvirágban született, ott állok Re orrlyukai mellett…” (Mut-hetep papírusza, British Museum 10,010, 8. lap)
Nebszeni, az írnok, ebben reménykedik:
„Re utat nyit az írnok Nebszeninek, hadd kövesse Nofertumot, a lótuszt Re orrlyukainál.” (Nebszeni papírusza, British Museum 9900, 19. lap)
Nu papíruszát egy bordás oszlopra helyezett lótuszvirág-oszlopfő díszít, és az elhunyt ezt mondja magáról:
„Én vagyok a tiszta lótusz, amely a Re orrlyukaiból előtörő isteni ragyogásból fakad. Utat törtem, előre megyek, megkeresem Hóruszt. Tiszta vagyok, végigmegyek az alvilági mezőn.” (Nu papírusza, British Museum 10,477, 11. lap)
*
A régi görögök főleg dekoratív célból ábrázolták a lótuszvirágot, különösen Ióniában. Úgy tudták, hogy a túlvilágon, az elüszioni mezőkön mindenféle színű aszfodélosz, vagyis lótusz nyílik. Talán még emlékeztek arra, hogy testvérnépük, az indiai vagy védikus árják milyen magasra értékelték ezt a virágot, csakhogy a közvetlen kapcsolat megszakadt, az emlékezés elhalványult, és a szépség már csak valahol nagyon messze ködlött fel – a túlvilágon.
A lótusz a vízben szegény görög szigeteken is megtermett, gyökerét és magvát a görögök is megették; sőt azt is mondják, hogy ez volt a fő táplálékuk a gabonafélék meghonosodása előtt. Később már csak a szegényeket nevezték így: lotofági, lótuszevők. Rejtélyes, hogy a lótusz miért vált a felejtés szimbólumává.
*
A korai buddhizmusban nem volt szükség a lótuszra, mint a vizek, megújuló élet és termékenység jelképére, hiszen az egész anyagi világot illúziónak tartották, úgy, ahogy van. A sokezer éves irodalmi és művészeti konvenciókat azonban a buddhisták sem kerülhették ki, így már a Buddha életrajta a Lalitavisztara is megemlíti, hogy amikor Buddha megszületett, hét lépést tett, és azonnal lótuszvirágok fakadtak a lépéseiből. Igen hamar lótusztrónra ültették, és a kíséretét alkotó természetszellemeket elborították a lótusz-szimbólumok.
A Mahájana-buddhizmus egyik Bódhiszattvája Padmapáni, lótuszkezű vagy aki lótuszvirágot tart a kezében. A művészek valószínűleg az indiai Krsna-Visnu ábrázolásokat vették mintául, mert Padmapáni nemcsak lótuszt tart, de lótuszon áll a tribhanga, a három ívben meghajlott tartásban, ami megfelel az indiai szépségideálnak. A lótusz a tisztaság, a teremtő erő, és a tanítások terjesztésének a szimbóluma. De kapcsolatos a lótusszal a csakra vagy kerék is, amelyet a küllők mintegy szirmokra osztanak; a jógában csakráknak nevezett erőközpontokat is lótuszvirágoknak ábrázolják.
Egyes Bódhiszattvák és szentek lótuszban születtek, köztük is a leghíresebb Padmaszambhava, aki először hirdette a buddhizmust Tibetben.
Tibet zord hegyei között nem él meg az indiai lótusz, még a híres mantra, az Om mani padme hum is Indiából származik. Mani nem más, mint Csintámani, a minden kívánságot teljesítő drágakő, padmá pedig a lótuszvirág, amely magát a Buddhát, a megtisztult elmét és a kibontakozó lelki látásmódot jelenti. Egy régi indiai istennő, Mahápadmá is eljutott Tibetbe, mint dákiní vagy varázslónő.
Egy tibeti leánynak, Delog Dava Dölmának misztikus látomása volt 1924-ben: látta a felső és az alsó világokat. Látomásait versekben írta le, innen valók a következő sorok:
Lótuszvirág lábad elé borulok a porba,
Kegyesen tekintesz minden élőlényre,
Magasztallak, hogy nagyok sok érdemet szerezzek,
Kijussak a sötét világból a fényre.
Hódolatom neked, Tárá, lótuszokkal ékes,
Kezed minden földi égi-szépre színez,
Egyik neved Csintámani, drágakövek anyja,
Mert te minden vágyat gyorsan teljesítesz.
Pillantásod hűsít, mint az enyhet adó holdfény,
Nagy örömmel siet mindenki elébed,
És a hitük kivirágzó, nagy lótuszvirága
Ad nekik örökre tiszta menedéket.
*
Látogassunk el még Kínába és Japánba is. Kínában Hüj-jüan vezette be Amitábha tiszteletét a 7. sz-ban. Amitábha az úgynevezett nyugati paradicsomban, a Szukhávatiban uralkodik. Itt minden élőlénynek van egy lótuszvirága, amely aszerint nyílik ki vagy csukódik össze, hogy az élőlény közeledik a megvilágosuláshoz, vagy távolodik tőle. Amitábha azonban végtelenül kegyes, és mindenki megszülethet Szukhávati lótuszvirágában, aki benne hisz, és állandóan a nevét ismétli. Ezért is, meg mert filozófiájukat a Szaddharma pundarika szútrára, a Jó törvény lótusza tanítására alapozták, Amitábha híveit elnevezték Lótusz-szektának. Gyakorlatilag az első helyen áll a kínai buddhista irányzatok között.
De volt Kínának saját lótuszvirág-istennője is, Nü-kua, akit ősanyjukként tisztelték, azt mondták, hogy egy lótuszvirágban lakik, ő hozza el, vagy ő tartja vissza az esőt. Ő teremtette az embereket is olyan módon, hogy agyagból figurákat formált, életet lehelt beléjük, majd lótuszvirágokra helyezte őket, hogy „megszilárduljanak.” Ma már nem sokan tudnak Nü-kuáról, de a lótusz változatlanul népszerű, és sok kínai lányt neveznek el erről a világról.
Japánba a buddhizmussal együtt kerültek el a lótuszvirág-ábrázolások. Japánban idegen virág maradt, bár számos versben a szépség szimbóluma:
Hol kezdődik a szépség?
Hol ér véget?
Vízi liliomban,
Őszi este. (Jakuren)
Alamizsnás szilkémben
Lótuszvirágok,
Piros és fehér.
Ez lesz a felajánlásom
A három világ Buddháinak. (Rjókan)
A lótuszvirág szépséget áraszt maga körül, és még a gésákat is az idealizált tisztaság világába emeli:
Ono-no Komacsi mindenkit boldoggá tett,
Szépsége akár a virágé,
Lótusz a fodros, hajnali vízen.
Amikor mámorában elaludt, bő ruhaujjára fektetett arca úgy világított,
Mint a hold a csillagos égen. (No-dráma részlete)
*
Már említettük, hogy a jógában a csakráknak nevezett erőközpontokat lótuszvirágoknak ábrázolják, pl. a muládhára négy szirmú, piros lótusz, a szvádhisthána hatszirmú és narancsvörös, a manipúra tízszirmú és kék, a piros anáhatának 12 aranyszínű szirma van, a visuddhának tizenhat hamuszínbe játszó vörös, az ágjának csak kettő, de vakítóan fehér, a szahaszrára meg, ahogyan a neve is mutatja, ezer szirmú, mindenféle színű, de főként arany. Nem ez az egyetlen leírás a csakrákról. A Jóga-Kundaliní Upanisád még nem ismeri ezt a szimbolizmust, a Dhjánabindu felsorolja ugyan a csakrákat, de csak a szív-központról beszél részletesen:
„A szíven egy nagy, nyolcszirmú lótuszvirág van, ebben él a szellemi lélek fény formájában, és egészen kicsi, kisebb, mint az atom. Amikor a délkeleti, piros szirmon pihen meg, akkor alvásra és lustaságra hajlamos. A déli, fekete szirom gyűlöletre és haragra készteti, a délnyugati, kék sziromra érkezve bűnös és káros dolgokra vágyik. Amikor a nyugati sziromra ér, amely olyan, mint a kristály, akkor szerelmes lesz, az északnyugati, rubinvörös szirom kóborlóvá és közömbössé teszi. Észak sárga szirmán boldognak és szeretetteljesnek érzi magát, az északkeleti, lapis lazuli szirmon pénzt szerez és adományoz. Ha elakad két szirom között, akkor a test harmóniája megbomlik, zavarok és betegségek keletkeznek. De a szellemi lélek igazán csak akkor boldog, amikor a lótuszvirág közepén marad, ilyenkor mindent tud, mindenhez ért, extázisában énekel és táncol.” (DU 94)
Végül hallgassunk meg egy indiai verset, Venugítá (17 sz):
A fuvola hívása
Két szemed hosszú pilla rejti, vagy néha talán egy könnycsepp,
Bársonyos arcodon végiggördül gyémánt vagy égi harmat,
Szép kezed gyakran törli, de látszik a forró könny nyoma így is,
Mint a sok piros lótusz hullott szirma a tó tiszta tükrén.
Lányka, ne sírj, akit keresel te, itt a közelben
Táncol, az erdei tisztás bővül, csakhogy jobban örüljön.
Fürtös hajadból mind kihulltak a gonddal tűzött virágok,
Szemfestéked is elkenődött, és bokacsengettyűd is
Elvesztetted a keskeny, erdei úton, mégse javaslom
Azt, hogy visszafordulj, és kutakodj a vaksötétben,
Mert Hari megtalálta, ott van most is a lótuszkezében,
Vissza is adja egy táncért, megtetézve maréknyi lótuszvirággal.
Lányka, idáig jöttél, most ne akadj el, azt, akiért a
Szíved dobban, megtalálod gyorsan az árnyas parton.
Kagylóforma, kecses füledet se vizsgáld az ujjaiddal,
Megvan még a fülbevalód, az áldást hozó smaragdos,
Inkább hallgass a vágyakozón hívogató fuvolára.
Újak a dallamok, bár csak ezt az egyetlen szót modulálja:
„Várlak!” Könnyes szemű és tétova léptű, ifjú leányka,
kell-e neked több, vagy született-e a földön szerelmes költő,
szebben ki hívna magához, mint Hari-Sjámaszundar édesen
csengettyűző, szép fuvolája? Menj, hogy hiába ne hívjon.