Fuvola
Biztosan mindenki ismeri Mozart operáját, a Varázsfuvolát. Tamino herceg az Éj királynőjétől kapja ezt a bűvös hangszert, hogy megtalálja és visszahozza az elrabolt Paminát. Az első felvonásban nem is szólal meg a fuvola. Később háromszor halljuk, mindhárom alkalommal az események forduló pontjain. Először akkor, amikor a herceg erőszakkal akar behatolni a bölcsesség, az értelem és a természet templomaiba. A papok visszautasítják, de azt is megmondják, mit kell tennie, ha be akar lépni. Tamino azt is megtudja, hogy Pamina életben van, és megfújja a fuvolát. Mindenki köréje sereglik, még az állatok is, annyira elbűvöli őket a hang, csak Pamina nincs közöttük.
A herceg súlyos próbatételeket vállal. Hallgatási fogadalmat tesz, és közben a fuvolájával vigasztalódik. A fuvolaszó megerősíti fogadalmában, Pamina azonban kétségbe esik, hiszen nem tudja, Tamino miért nem válaszol a szavaira.
A herceg és Pamina a legsúlyosabb próbatételek előtt állnak: keresztül kell menniük a tűzön és a vízen. Most bizonyítja be a fuvola, hogy milyen misztikus ereje van. Minden akadályon átvezet, egészen az avatásig.
*
A Varázsfuvola egyszerre misztikus és mesés történet. Vannak, akik azt állítják, Mozart túl sokat árult el a szabadkőműves titkokból, és ezért kellett fiatalon meghalnia. Schikaneder, a librettó szerzője azonban mesegyűjteményekből vette a témát. Az egyik forrása A dzsinnek országa, vagy válogatott tündér- és kísértettörténetek. Az egyikből (J. A. Liebeskind: Lulu vagy a Varázsfuvola) az 1. felvonás lett, a másik (C.M. Wieland: Az okos fiúk) a három gyermek-motívumot szolgáltatta. Ugyanezeket a történeteket használta fel Wenzel Müller is a maga operájához: Kaspar, a fagottista. Mozart már korábban is feldolgozta a fény és sötétség harcát a Thamos című operájában. Ebben is szerepel a napisten főpapja, elrabolt leány, avatás és happy end. Valószínűleg egy francia regényből vette az ötletet, amely a maga korában nagyon népszerű volt. Szép, hosszú címe van: Széthosz, az ősi Egyiptom emlékeiből és anekdotáiból vett történet, az egyiptomi misztériumokba való beavatás leírásával együtt, egy görög kézirat fordítása. Ez persze csak misztifikáció, a könyvet egy francia pap írta, Jean Terrasson.
Évezredekkel régebbiek az indo-európai kultúra emlékei, különféle bűvös hangszerekkel. A trák Orfeusz lantjátékával csalogatta maga köré az erdők és a mezők állatait. A kelta legendákban foglyokat szabadítanak ki bűvös zenével: Taliesint, Elfint, Mabont. A sídeknek nevezett tündérek csak akkor játszhattak hárfáikon, ha Dagda felszabadította a hangszerbe zárt dallamokat. Egy tündérasszony timpanon játszott, Angus énekelt, és erre mindenki három napra és három éjszakára mély álomba merült. Faágakra akasztott csengettyűk hangja kísérte az epikus költők előadásait. A hangszerek nem voltak egyenrangúak, és ezt nagyon világosan láthatjuk a görögöknél.
A fuvola őse az egyszerű nádsíp volt. Azt mondják, hogy Pán találta fel. Pán ugyan Zeusz tejtestvére volt, de nagyon csúnya, szőrös, kecskelábú, szarvakkal és farokkal. Nem csoda, hogy Szürinx nimfa rémülten menekült előle, egészen a Ladon folyóig, ahol aztán nádszállá változott. Pán nem is találta meg a sok-sok nádszál között, de bánatában letépett néhány szálat, és minden csalódását belefújta ebbe a „pánsípba”.
Athéné istennő is készített egyszer egy hétágú sípot, és az olümposziak egy lakomáján próbálta ki. Az istennőt azonban kinevették, mert mulatságos volt látni, ahogy felfújt arccal erőlködik. Athéné eldobta a sípot, és azt mondta, ne hozzon szerencsét annak, aki felveszi.
Egy szatír volt ez a szerencsétlen, Marszüasz nevű. Boldogan játszott a sípon, mindenki azt mondta, maga is elhitte, szebben zenél, mint Apollón. Versenyezni kezdtek, a múzsák voltak a döntőbírók. Apollón már-már vesztésre állt, amikor megfordította a hangszerét, énekelni kezdett, és nem egészen sportszerűen felszólította Marszüaszt, fordítsa meg ő is a sípot, és énekeljen. Ezt nem lehet megtenni egy síppal. Apollón győzött, elevenen megnyúzta Marszüaszt, és a bőrét felakasztotta egy fára.
A görögöknél mindig volt valami feszültség a lant és a fuvola barátai között. Ez a feszültség világnézeti különbséggé alakult az egyszerűséget kedvelő dórok, és a luxust kedvelő jónok számára. A dórok elítélték a fuvolát, bűnös életmóddal, dőzsöléssel asszociálták. Sokáig tartott, amíg a fuvolát megtűrték, még tovább, amíg elfogadták a templomi zenében is.
*
A lant és a fuvola közötti feszültség még sokáig megmaradt Indiában. A fuvolát itt sem fogadták el nagyon könnyen. Egyszerű hangszernek tartották, amely csak a vidéki embereknek tetszik. Krsna azonban a fuvolát választotta, amikor Vrndávanában élt, ezen a békés, idillikus helyen, ahol a sötétvizű Jamuná folyik, partján édesillatú fák virágoznak, pávák táncolnak, csalogányok énekelnek, szurabhi tehenek legelnek a virágos réteken. A fuvola egész Vrndávanban hallatszott, és mindenkit vonzott: embereket, állatokat, de még a fákat és a virágokat is.
„Krsna fuvolája ellenállhatatlan, és úgy nevezik, mindenkit rabul ejtő háló. Krsna vonzóan és fölényesen játszik, a pásztorlányokat varázslatos országba vezeti, ahol nem törődnek többé sem az hibával, sem az erényekkel, nincs idő és nincs kötelesség. Rája Vaszanta ura nagy varázsló; ugyan ki állhat Neki ellent?” (Rája Vaszanta, 16. század)
„Amikor a pásztorlányok meghallották Krsna fuvoláját, rögtön elvesztették az eszüket, és senkit sem láttak maguk előtt, csak Krsnát, fején pávatollal, fülei mögött kék virágokkal, aranysárga selyemruhában, erdei virágokból készült füzérrel. Krsna látványán és fuvolajátékán meditálva el lehet érni a szamádhi tökéletességét. A pásztorlányok azon töprengenek, milyen lemondásokat végezhetett a bambuszfuvola, hogy most Krsna nektári ajkait élvezheti.
A folyók és tavak partjain álló bambuszokat boldoggá tette, hogy az egyik társuk ilyen bizalmasan szolgálja Krsnát. A pávák megbolondulnak a fuvolaszótól, az állatok megállnak, a fák és a bokrok a zene irányába fordulnak. Hódolatukat ajánlják az őzek, a tehenek nem legelnek, csak a füleiket hegyezik, a borjak abbahagyják a szopást, a madarak nem tudnak elmozdulni a faágakról, még a Jamuná is lelassul, és lótuszvirágokat nyújt Krsna felé.” (SB 10. ének, 21. fejezet)
Még magát Krsnát is megbabonázza a transzcendentális fuvolaszó: „Nagyon vakmerő ez a fuvola: egyenesen Krsna ajkairól rabolja el a nektárt. Varázsa nemcsak a mozgó és mozdulatlan élőlényeket, nemcsak Kámadévát, de még Nanda fiát is foglyul ejti. (Szúr dász)
*
Vidjapati (1352-1448): A fuvola hívása
Két szemed hosszú pilla rejti, vagy néha talán egy könnycsepp,
Bársonyos arcodon végiggördül gyémánt vagy égi harmat,
Szép kezed gyakran törli, de látszik a forró könny nyoma így is,
Mint a sok piros lótusz hullott szirma az őszi tavon.
Lányka, ne sírj, akit keresel te, itt a közelben
Táncol, az erdei tisztás bővül, csakhogy jobban örüljön.
Fürtös hajadból mind kihulltak a gonddal tűzött virágok,
Szemfestéked is elkenődött, még bokacsengettyűd is
Elvesztetted a keskeny erdei úton, mégse javaslom
Azt, hogy visszafordulj, és kutakodj a vaksötétben,
Mert Hari megtalálta, ott van most is a lótuszkezében,
Vissza is adja egy táncért, megtetézve maréknyi jázminvirággal.
Lányka, idáig jöttél, most ne akadj el, akiért a
Szíved dobban, megtalálod gyorsan, az árnyas parton.
Kagylóforma kecses füledet se vizsgáld az ujjaiddal,
Megvan még a fülbevalód, az áldást hozó, smaragdos.
Inkább hallgass a vágyakozón hívogató fuvolára.
Újak a dallamok, bár csak ezt az egyetlen szót modulálja:
„Várlak.” Könnyes szemű, és tétova léptű, ifjú leányka,
Kell-e neked több, vagy született-e a földön szerelmes költő,
Szebben ki hívna magához, mint Hari-Sjámaszundar édesen
Csengettyűző, szép fuvolája? Menj, hogy hiába ne hívjon.
*
„A fuvola hirtelen felhangzó szava mozdulatlanná dermesztette a felhőket, behatolt Tumburu és a többi gandharva szívébe, felriasztotta Szanandát és a többi bölcset, akik el akartak merülni a meditációban. Ámulattal töltötte el az Úr Brahmát, és megsokszorozta Bali király örömét. Megzavarta Ananta kígyókirály gondolatait, és a teremtés legtávolabbi bolygóján is éppen olyan hangosan szólt, mint Vrndávanában.” Ezt Rúpa Goszvámi írja az egyik színdarabjában, amelynek címe: Vidagdha-mádhava I.39) A Csaitanja-csaritámrta (Antja-lílá, 1. fejezet) elmondja, hogyan keletkezett ez a színdarab. Rúpa Goszvámi Orisszában tartózkodott, amikor álmában megjelent előtte Krsna egyik királynője, Szatjabhámá, és elmondta neki, miről írjon. Rúpa Goszvámi senkinek nem beszélt erről az álomról, de Maháprabhu előtt nincsenek titkok. Amikor aztán Maháprabhu is megerősítette Szatjabhámá kérését, mit volt mit tenni, meg kellett írni a színdarabot.
A Csaitanja Csaritámrta másutt is beszél Krsna fuvolájáról:
„Krsna testének szépsége olyan, akár egy hullám az örök ifjúság óceánjában. E hatalmas óceánt az extatikus szeretet örvénye kavarja fel. Fuvolájának hangja olyan, mint a forgószél, a gopik csapongó elméje pedig szalmaszálakhoz és száraz levelekhez hasonlít: miután lehullott a forgószélen, soha többé nem emelkedik fel – örökre Krsnánál marad.” (Madhja 21.113)
„Krsna fuvolájának hangja betölti a négy égtájat. Noha Krsna ebben az univerzumban fújja fuvoláját, hangja áthatol az univerzum burkán, a transzcendentális világba kerül, és eljut mindenki fülébe. Leginkább Vrndávanában hallható, ahol magával ragadja a pásztorlányokat, és erőnek erejével Krsnához viszi őket. Krsna fuvolájának hangja nagyon erőszakos, és megtöri minden hűséges asszony fogadalmát. Még a Vaikuntha bolygókon élő szerencseistennőket is elbűvöli, a szegény vrndávanai lányokról nem is beszélve. Fuvolájának hangjára kibomlanak alsó ruháik csomói, még férjük jelenlétében is, így aztán arra kényszerülnek, hogy megtagadják otthoni kötelességeiket, és Krsna elémenjenek. Nem ismernek többé semmilyen társadalmi illemszabályt, szégyent vagy félelmet. Krsna fuvolájának hangja minden nőt táncra késztet. Olyan, akár egy madár, amely fészket rak a gopik fülében. A gopik csakugyan nem hallanak semmi mást, semmi másra nem képesek odafigyelni, és még megfelelő választ sem tudnak adni, ha kérdezik őket. Ez a hatása Krsna fuvolája hangjának.” (Madhja 21.141-144)
*
Balakrsna Száma (20. sz) nepáli költő verse:
''Krsna bűvös fuvolája szól,
Mathurában,
Minden házban
És szobában,
Szívek elrejtett zugában
Ritmusára minden megremeg,
Krsna bűvös fuvolája szól.
Borjú elfelejt legelni,
Partra jönnek a halak,
Tollaik a porba ejtik
Elvarázsolt madarak,
Kakukkok és csalogányok
Elveszítik az eszük,
És a saját karmaikkal
Felszaggatják a begyük.
A fák lombos ágairól
Lezuhannak réveteg,
Krsna bűvös fuvolája szól.
Túláradó örömükben
Pásztorlányok könnye hull,
Állnak, mint az arany szobrok,
Mozdulatlanul,
Odaadásuk folyója
Megárad, a gát szakad,
Néma lesz az univerzum,
Ég a földnek csókot ad,
Szél virágzó fák alól
Fürtös hajukat zilálja,
Krsna bűvös fuvolája szól.''
*
„A liliomok barátja, a hold teljes ragyogásában áll az égen, piros, mint Laksmi arca, vagy mint a friss sáfrány, elárasztja és befesti a ligetet szelíd fényével. Krsna megszólaltatta a fuvoláját, mintha rabul akarta volna ejteni a lányok szívét.
Amikor Vradzsa lányai meghallották ezt a hangot, vágy és sóvárgás ébredt a szívükben. Anélkül, hogy tudtak volna Krsna szándékairól, csak siettek arra a helyre, ahol a szerelmesüket tudták. Fülbevalóik csilingeltek, annyira siettek! Néhány leány éppen a teheneket fejte, de otthagyta őket anélkül, hogy befejezte volna a fejést. Mások azonnal futni kezdtek, bár a tejeslábos ott volt a tűzhelyen, és nem várták meg, amíg a tej felforr. Voltak, akik úgy siettek Krsnához, hogy nem vették ki a sütőből a tésztát, és az szénné égett. Néhányan éppen ételt osztottak a családjuknak, mások a gyermeküket szoptatták, arcukat festették, mosakodtak, vagy a szemüket díszítették fekete szemfestékkel. A gopik mind annyira siettek Krsnához, hogy elvesztették a ruháikat és az ékszereiket.” (SB 10.29.3-7)
Hallod-e, Madhuszúdana megbolondít
Mindenkit fuvolája hangjaival.
Táncol a szélben, és a szabad
Lányokat bűverejével megkötözi. (Dzsajadéva: Gítá Góvinda 11.20.3)
*
Nem mindenki szereti Krsna fuvoláját. Vannak, akik félnek tőle, vagy bírálják. Azt mondják, nem törődik ezzel a világgal, a társadalmi és az erkölcsi törvényekkel, és anarchiát kelt. Az embereknek a Védák utasításai szerint kell élniük, és a jógát kell gyakorolniuk. Nem helyes, ha elhagyják az otthonukat, csak mert valamilyen fuvolaszót hallanak az erdőből. Felháborító, hogy az asszonyok otthagyják a házukat, a férjüket, a gyermekeiket, és az erdőbe szaladnak egy idegen fiúhoz, aki szépséges kék bőrével, nektári szavaival és zenével csábítgatja őket. Ezek a bráhmanák azt gondolják, hogy Krsna valóban nem más, csak egy idegen fiú. Azt hiszik, közönséges ember az, akinek az apszarák sem tudnak ellent állni (SB 10.21.12), a félistenek elvesztik az eszüket, és lehajtott fejjel koncentrálnak a szívükben, hogy egyetlen hangot se mulasszanak el (SB 10.35.24), a folyók megállnak, még a porból is lótuszvirágok nőnek (SB 10.21.15), az őzek szoborrá dermednek az erdőben” (SB 10.35.4). Nem tudják, hogy a fuvolaszó nem más, mint az első transzcendentális hangrezgés, amiből minden létező keletkezett; Krsna saját beszéde, amely Bhagavad Gítáként ismerünk.
*
Csandidásza, bengáli költő írja: „Rádhá éppen öltözködött, amikor a fuvola megszólalt, és szünet nélkül zengett. Rádhá szíve megtelt szerelemmel, és egyáltalán nem tudott uralkodni a cselekedetei felett. Befonta a haját, majd újra megfésülte, bokáján kötötte meg a virágkoszorút, azt sem tudta, hogy mit csinál. Talpára szemfestéket kent, szeme köré pedig piros lakkot. Fülkagylóiba nága-latát dugott, az övet a nyakába tette, nyakpántját a csípőjére, bokacsengettyűit a csuklójára, és a karpereceit a bokájára. Olyan volt, mint aki lerészegedett az édes bortól. Miért ilyen hosszú ez a kegyetlen út? Vrádzsa-kisora szól: Véget ért az út, és Rádhá ujjongó örömmel érkezett meg Nidhuvanába.”
*
Mírá Bái 16 sz-i rádzsput hercegnő, szent és költő írja (Karilun pratigjá):
Krsna, az éjszaka csendes, meg ne zavard fuvoláddal,
Mélyen alszik a gráma, és a hold se világít.
Tigrisek settenkednek az alvó bambuszligetben,
Kígyó surran a foltos kövön.
Még a virágok is nagy legyezőkként mind becsukódnak,
Egy füzérre valót se szedhetnék le ilyenkor.
Boldog a bambusz, hogy választottad őt fuvoládnak,
Még sose mondta, hogy ajkad mézeit megelégli.
Boldog a fül, hogy hallja az édes hívogatásod,
Várakozást ne zavarj meg teljesüléssel.
Annyi leány lakik Vradzsa számtalan ligetében,
Menjenek ők, ha kedvük tartja, az éj idején.
Krsna, ne hidd, hogy a legszebb szárim felveszem, és még
Meg se kötöm, csak elfutok, hívsz fuvoláddal.
Fülbevalóm se kapcsolom be, és a virágok
Földre lehullva árulkodnak, merre siettem.
Percig se hidd, te csaló, hogy annyira vágyom utánad,
Szép lányok raja jár körülötted, érd be velük.
Mírá remeg, mint karcsú ágon jázmin a szélben:
’Persze hogy én leszek ott legelőször!’
*
Kána bína gítá hína. Krsna nélkül nincs ének. Indiában minden valamirevaló költő ír Krsnáról, a fuvola gyönyörű hangjáról, amely mindenkit magához vonz. Szúr dász (1478-1582) az indiai középkor híres vak költője énekli:
„Amikor az én kékszínű Uram az ajkaihoz illesztette a fuvoláját, megzavarta extázisukban a bölcseket, a félistenek kocsijai megálltak az égen, feleségeik szobrokká merevedtek. A bolygók megtorpantak a pályájukon – megállította őket ez a hang. Ujjongott a világ, a mozdulatlan lények elindultak, hogy közelebbről hallják a venu hangját. Források fakadtak a kövekből, és az édes dalok elbűvölték még a gandharvákat is. Az állatok és a madarak elcsitultak, elfelejtettek enni, és nem tudták, mi történik velük. A fák és kúszónövények új leveleket és bimbókat hajtottak; a virágok könnyeket ontottak örömükben. Az örökké csapongó szél megpihent, és a folyó hullámai megdermedtek.” (Szúrszágar 60).
*
Most pedig hallgassunk meg két radzsasztáni népdalt.
Bará natkhat hai re Krsna-Kanhaijá
Nyugtalanul ver a szíve,
Jasodá mama
Mindenfelé azt kutatja,
Hová bújt a kisfia.
Messze száll a keleti szél,
Vajon mikor ér haza?
Mikor fonja át a nyakam,
Kit szívemben hordok én?
Semmi ahhoz a nap fénye,
Ahogy őt szeretem én.
Az életem a Te álmod,
Majd megérted, ha meglátod,
Majd megérted, ha meghallod,
Ha csendül a fuvola,
Tudja ezt már
Jasodá mama.
Bhakti ká márag dzshiná re
Krsnát várja az összes gopi,
Mint az esőt esengő rózsák nyári napon.
Felhő cikázó villámokra, én meg utána vágyom,
És csak a fájdalomról szól a dalom.
Minden hiába, mert az isteni flóta
Rádhát hívja csak, és a kadamba-fákon
Végigfutnak a hangok remegve:
„Merre van? Rádhát hol találom?
Rádhiká nélkül senkise táncol,
Ennyire nem lehet mégse kegyetlen!”
Végül is megtalálja Sjáma
Lenn, a magányos berekben.
„Nélküled semmit sem ér ez a körtánc,
Szívem szerelme, fel nem cseréllek.
Sőt, ki beszél itt egy rasza-táncról?
Még Vradzsában is csak temiattad élek.”