Földrengés
A földrengés egyike azoknak a természeti katasztrófáknak, amelyeket a tudósok még ma sem tudnak biztonságosan előre jelezni. Persze vannak szeizmikusan érzékeny területek, ahol a földrengések gyakoribbak, de még ez is kiszámíthatatlan, és mindig váratlanul éri az embereket.
A föld néhány helyén még ma is azt hiszik, azért van földrengés, mert a földet tartó isteni lény, hős vagy csodálatos állat megmozdul, vagy megváltoztatja a teher helyzetét. Egyes törzsi népek azt mondják, a föld a mélyében élő istenek vagy természetszellemek mozgása miatt rendül meg; áldozatokat végeznek és megkérik őket, hogy járjanak lassabban. Timor szigetén azt tartják, hogy ilyenkor a földet tartó óriás az egyik válláról a másikra csúsztatja a terhet. A régi görögök a földrengés idején keletkezett repedésbe fekete állatok vérét folyatták, a húsukat sötét barlangokban vagy földalatti szentélyekben, éjjel égették el. A fehér színű állatokat fenntartották az olimposzi isteneknek. Homérosz azt mondja, hogy a föld a tengeren úszik, mint egy hatalmas sziget. Amikor Poszeidón, a tenger ura, felkorbácsolja a hullámokat, a föld is megrendül. Homérosz földhordozónak, földrázónak is nevezi Poszeidónt, akinek az egyik neve Aszfaliósz, a biztonság ura; vagyis tőle függ a föld biztonsága.
A görögök a Kr e 6 sz-ban próbálkoztak először azzal, hogy a földrengéseket természetes okokkal magyarázzák. Euripidész azonban még Kr e 423-ban is ezt mondatja az Erechteus című drámájában Athénével: „Poszeidón te, hagyj fel a hév mozgással, és ne remegtesd ezt a földet.” Kr e 373-ban egy földrengés és árhullám elpusztította Poszeidón legnagyobb szentélyét. Ekkor nemcsak a föld rendült meg, hanem a görögök Poszeidónba vetett hite is.
*
Indiában már évezredek óta vizsgálják a földrengések okait és természetét. India nem tartozik a földrengésektől legjobban sújtott országok közé, de a föld itt sem olyan szilárd, mint ahogy szeretnék.
Számos elmélet keletkezett a földrengések eredetéről. Kasjapa Muni azt tanította, hogy a föld szigetként úszik a világóceánon. Ebben az óceánban óriási vízi állatok élnek, és néha nekiütköznek a szigetnek; ilyenkor az emberek azt mondják, hogy földrengés volt.
Egy Garga nevű tudós kijelentette, hogy ez mind régi babona. A föld nem úszik az óceánon, hanem négy hatalmas elefánt tartja, mindegyik égtájon egy (dig-gadzsák). Amikor az elefántok elfáradnak, nagyot sóhajtanak, ezért van az, hogy megmozdul a föld.
Vaszistha, ez alkalommal nem a Rgvédában vagy a történelmi hagyományokban sokszor szereplő bölcs, hanem egy ókori geológus, nagyon tudományosan állt hozzá a kérdéshez. Azt mondta, a földet minden oldalról levegő veszi körül. A levegő vagy atmoszféra azonban állandóan mozgásban van. Amikor a nagy légáramlások egymással párhuzamosan haladnak, addig minden rendben van; de ha összeütköznek, akkor alapjaiban megrendítik a földet.
Vrddha Garga, vagyis az idősebb Garga – talán azonos azzal a csillagásszal, aki kb 5200 évvel ezelőtt élt Mathurában – szintén alaposan tanulmányozta a kérdést. Végül arra a megállapításra jutott, hogy a földrengések okát nem lehet kideríteni. Ilyenkor valószínűleg a félistenek és a démonok harcolnak egymással.
Parásara azt tanította, hogy különféle fajta földrengések vannak. Némelyiket a nap- és holdfogyatkozások okozzák, másokat a bolygók szokatlan mozgásai. Nem lehet kizárni a félistenek beavatkozását sem. Pl hajdanában az elefántoknak szárnyaik voltak. Indra azonban úgy döntött, hogy levágja a szárnyaikat. A nagytestű állatok óriási robajjal zuhantak le a földre, vagyis megrendült a föld.
*
A Puránák és az eposzok is leírnak hasonló eseményeket. A Matszja Puránát Visnu egy hal formájában mondta el Szatjavrata Manunak. Matszja, vagyis a hal-Visnu ezt mondja: „Amikor Táraka démon megszületett, a föld megrendült, és kiszámíthatatlan árhullámok keletkeztek az óceánban. A földön mindenütt heves viharok dúltak. A vadállatok örvendeztek, a bölcseket azonban kirázta a hideg.” Mindenki rettegett Tárakától, aki erősebb volt, mint a félistenek együttvéve, de végül mégsem érte el a céljait, csak még egy földrengést okozott, amikor Szkanda végül megölte.
Nem Táraka az egyetlen démon, aki földrengéseket okozott. Ezt írták a kortársak például Attiláról, a hunok vezéréről is, aki előszeretettel nevezte magát „a világ pörölyének”.
A Siva Purána (2.4.44-63) azt mondja, hogy a földet egy nagy kígyó és egy teknős tartják a hátukon. Derék állatok, panasz nélkül viselik a terhet, és maguktól soha meg nem mozdulnának. Néha azonban Siva olyan hevesen öleli magához a feleségét, hogy abba nemcsak a Kailász-hegy rendül bele, hanem még ez a két megbízható világőr is megrémül. Ijedtükben majdnem elejtik a földet, ez a földrengés oka.
A Mahábhárata is többször beszél erről a természeti katasztrófáról. Itt van pl Vaszistha Rsi története, aki békésen éldegélt egy erdei remetetanyán. Nem volt semmi gondja, mert Nandiní, az égi tehén minden kívánságát fedezte. Egyszer azonban beesett egy mély gödörbe, ami az alvilág lejárata volt. Vaszistha kimentette kedves tehenét, de megkérte Sivát, ugyan tegyen már valamit, hogy az ő tehene nyugodtan legelhessen. Siva megparancsolta az Arbuda nevű kígyónak, hozzon egy hegyet, és tegye rá a hasadékra. A kígyó engedelmeskedett, de nem volt olyan könnyű a hegyet pontosan a hasadék fölött elhelyezni. Tekergőzött és vonaglott, és közben a föld alaposan megrendült. Siva észrevette, hogy baj van, kinyújtotta az egyik lábát, és a nagy lábujjával megállította a földet. Azóta Siva egyik neve Acsalesvara, a hegyek ura.
Az is a Mahábhárata mondja el, hogyan ölt meg Visnu egy Naraka nevű démont (Mbh. Vana, 142.13-28):
„Visnu még azt sem tartotta szükségesnek, hogy elővegye a fegyvereit, a Szudarsana nevű harci korongot, vagy a Kaumódakinak nevezett buzogányát. Puszta kézzel ütötte agyon a démont, ami persze nagyon nagy kegy volt Visnu részéről. Nem sok démon részesül abban a szerencsében, hogy a Legfelsőbb Úr a saját kezével megérinti. A démon testében élő lélek azonnal felszabadult, a test azonban akkora lármával zuhant a földre, mint a mennydörgés. A föld megremegett, és egy kicsit meg is süllyedt a súlya alatt.”
Az eposznak egy egész könyve a hadi előkészületekkel foglalkozik. Részletesen leírja a háborút megelőző egyeztető tárgyalásokat, és különösen Krsna béke-követségét. Durjódhana azonban feltüzeli a Kauravákat, akik minden békéltetési kísérletet visszautasítanak. Durjódhanát annyira elvakítja az irigység és a gyűlölet, hogy elhatározza, fogságba ejti az ellenségei követét, Krsnát. Ez már 5000 évvel ezelőtt is nagyon barátságtalan lépésnek számított. A védikus társadalomban a vendég szent és sérthetetlen volt, nem is beszélve egy szomszédos uralkodóról, aki követségbe érkezett, és egy nappal azelőtt még illően fogadtak. Durjódhana azonban nem törődött a hagyomány által megszentelt szokásokkal, de még a családja jó hírével sem. Kétségkívül végre is hajtotta volna gonosz szándékait; Krsna azonban nemcsak egy szomszédos ország királya volt, nem is csak közeli rokon. Amikor értesült Durjódhana tervéről, hangosan elnevette magát: - Te akarsz elfogni engem? Hiába beszélnek neked az apád, az anyád, a Kuruk tanácsadói, hiába mondják neked, hogy vedd el a piszkos kezeidet, mielőtt nagyon megégeted magad? Most megmutatom neked, ki vagyok: lásd a saját szemeiddel.
És Krsna, mintha csak egy fátylat húzott volna el Durjódhana szemei elől, megmutatta az univerzális formáját. Mindenki láthatta a csodálatos megnyilvánulást a Kuruk tanácstermében: a Kauravák, a szövetséges királyok, sőt egy pillanatra még a születésétől fogva vak Dhrtarástra is visszanyerte a látását. Krsna jól ismert, kedves alakja óriásira nőtt, és magában foglalta mind a 14 világot, a bolygókkal, hegyekkel, óceánokkal, félistenekkel, démonokkal, természetszellemekkel, emberekkel, állatokkal, minden mozgó és mozdulatlan dologgal együtt. Az egész föld megrázkódott, az óceán vize felkavarodott. Tüzes jelek száguldottak végig az égen, és a felhők fülsiketítően morajlottak. (Mbh. 5.131ff.)
Durjódhana természetesen nem ejthette fogságba Krsnát, de még ezek a figyelemre méltó események sem térítették észhez. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy a háborúban ő fog győzni.
Mi már tudjuk, hogy ez nem így történt, de addig még jó sokszor nyílt alkalma a földnek arra, hogy megrendüljön.
*
A nyugati értelemben vett tudományos vizsgálódás a Kr e 6 sz-ban kezdőtött Varáha Mihirával, aki elsősorban csillagász volt, és öt különféle asztronómiai rendszert ismert. Az egyik neve Romaka Sziddhánta, vagyis római rendszer, a másiké Paulisa Sziddhánta, amit egy Pál nevű csillagász tanított Alexandriában. Brahmagupta (7 sz) és Ballala Széna (12 sz) sokat kölcsönöztek Varáha Mihirától. Kétségkívül Brahmagupta volt az eredetibb egyéniség, aki még a föld kerületét is meglehetős pontossággal számította ki.
Minket azonban Varáha Mihira érdekel, hiszen ő foglalkozott a földrengésekkel. Az életéről nem sokat tudunk. A neve alapján lehetett vaisnava, hiszen Varáha Visnu egyik neve; Mihira azonban egy védikus napisten, Mitra neve közép-perzsa nyelven. Ő maga azonban nem lehetett perzsa származású, mert ránk maradt az apja neve, Áditjadásza – ami annyit jelent, a nap szolgája – és tudjuk, hogy Avantiban lakott. Termékeny író volt, ma is híres művei a Brhat-Dzsátaka, Brhat-Szamhitá, Laghu-Dzsátaka, Jógajátrá, és mindenekelőtt a Szúrja Sziddhána, szó szerint, a Napra vonatkozó tanítások vagy végkövetkeztetések. Mindegyik könyve azzal kezdődik, hogy egy szép imában megszólítja a Napot, és a segítségét kéri, hogy a munkáját sikeresen befejezhesse. Varáha Mihira azonban nagyon is modern tudós ahhoz, hogy a könyveit megpróbálja feltüntetni valamelyik védikus napisten, Szúrja, Áditja, Szavitar, Mitra vagy akár Visnu kinyilatkoztatásának.
*
Varáha Mihira korában a nappalt és az éjszakát 2-2 részre osztották. A nappal uralkodó istenségei Váju és Agni, az éjszakáé Indra és Varuna voltak. A Bhavisja Puránából tudjuk, hogy ez milyen fontos, hiszen bármi történt, a megfelelő dévata segítségét kellett kérni. Varáha Mihira nemcsak egyszerűen összegyűjtötte és osztályozta azokat az ismereteket, amelyek az ő korában a földrengésekkel kapcsolatosan közkézen forogtak, hanem az eseményeket aszerint csoportosította, hogy melyik napszakban következtek be, vagyis melyik félisten uralkodó befolyása alatt. A következő kritériumokat tartotta fontosnak: melyik napszakban következett be a földrengés, ki az uralkodó félisten, melyek a neki megfelelő csillagképek, milyenek a külső jelenségek, milyen kihatással jár a lakosságra, milyen országokat érint, milyen hosszú időn át, és földrajzilag mekkora területre terjed. Ilyen módon a földrengéseknek négy alaptípusát különböztette meg:
- A Váju-típusú, vagyis a legsúlyosabb földrengésnél úgy tűnik, mintha mind a négy égtájat sűrű füst borítaná. Heves szelek, porviharok dúlnak, kidőlnek a fák, és elhomályosodik a Nap. A földrengés elpusztítja a termést, a növényeket, az erdőket, beszennyezi a vizeket, járványos betegségek törnek ki. Ezek természetesen leginkább azokat érintik, akik foglalkozásuknál fogva sokat utaznak, sok emberrel vannak kapcsolatban: kereskedők, katonák, orvosok, művészek, kurtizánok. A kihatások nagyon sokáig, akár két hónapig is eltarthatnak. A leginkább érintett országok: Szaurástra, Kuru, Magadha, Daszarana (Kelet-Malva), Matszja (Dzsaipur körül, a mai Radzsaszthánban). A Váju-típusú földrengés 200 jódzsanára is kiterjedhet, ami igen sok, ha meggondoljuk, hogy a föld kerületét 5000 jódzsanában adták meg. Ez már igazi világméretű kataklizma Elő-India szívében.
- Az Agni- vagy tűz-típusú földrengés is nagyon komoly következményekkel jár, bár a hatása csak hat hétig tart, és 110 jódzsanára terjed. Ismertetőjegyei, hogy az égen hullócsillagok, meteorok jelennek meg, a láthatár vörösen izzik, mintha a közelben tűzvész lenne, sőt sokszor titokzatos tüzek gyulladnak ki, amelyeket az ilyenkor felerősödő szél még tovább szít. A forró szél kiszárítja a tavakat és a víztartályokat. Agni-típusú földrengéseknél is megfigyelhetők a járványos betegségek, de még inkább a politikai zavargások. Ez nem egészen érthetetlen, hiszen az akkori királyok szinte isteni hatalmat vindikáltak maguknak, elvárták az egyébként csak félisteneknek kijáró tiszteletet. Így aztán természetes, hogy a népnek is elvárásaik voltak, legalább annyi, hogy a királyik éljenek jó barátságban a félistenekkel, a föld uraival. Az ő dolguk, hogy elhárítsák a katasztrófákat. A Mahábhárata (Udjoga 134) egyenesen azt mondja, nem a világkorszakok gyakorolnak hatást a királyokra, hanem a királyok magatartásán múlik, hogy milyen az a világkorszak, amelyben élünk. Különösen a következő országokat érintik: Aszmaka (Mahárástra), Anga (Bhagalpur), Bahlika (a Beász és Szatledzs folyók között), Tangana (Rámaganga és a Szaraju felső folyása között), Vanga (a mai Bengál) és a dravida országok, a félsziget déli részén.
- Az Indra-típusú földrengés kihatásai már csak szerény hét napig tartanak, de még mindig 108 jódzsana területen. Jellemzői a tornyosuló felhők, eső, vihar, villámlás, mennydörgés. Méhek és kígyók hullanak alá az égből. Erről eszünkbe juthatnak az egyiptomi csapások, ahol szintén mindenféle undok állatok, békák, bögölyök, sáskák jelentek meg. A középkori Európa feljegyzései különösen gyakran említik az égből aláhulló halakat, bár azt nem teszik hozzá, hogy ezek a szokatlan események a földrengések előjelei, okai, vagy csak egyszerű kísérő jelenségei. Az Indra-típusú földrengés különösen a híres emberekre, királyokra, államfőkre, általában a magasabb kasztok tagjaira veszélyes. Itt sem maradnak el a járványos betegségek. Az érintett országok: Benaresz vidéke, Jugandhara (a Kuruksetra közelében), Paurava (a Dzsélam keleti partja, valamint a mai Gudzserát), a kiráta és ábhíra törzsek területei, Madra (a Ravi és a Csenab folyók között), Arbuda (az Abu-hegy és környéke), Szaurástra és Malva.
- A leggyengébb a Varuna-típusú földrengés, amely nem jár hosszas kihatásokkal. Kísérő jelenségei: kékszínű felhők, könnyű zivatarok. Leginkább a tengerészeket veszélyezteti. Az érintett országok: Gonarda (Pandzsáb), Csédi (Bundelkhand), Kukkura (Radzsaszthánnak az a résznek, amelynek korábban Balmer volt a fővárosa), Vidisa és a kiráta hegyi törzsek területei. Valamennyi országnév ismerős a Mahábháratából, és persze a Puránák is számos Indián kívüli országot ismernek: Ázsiát és Európát nagy biztonsággal, más világrészeket vitatható alapossággal. Mindenesetre sajnálatos, hogy Varáha Mihira nem terjesztette ki a kutatásait legalább a megbízhatóan ismert ázsiai és európai országokra. Nehéz megállapítani, hogy az általa felsorolt országok valóban sokkal érzékenyebbek voltak a szeizmikus mozgásokra, hiszen azóta megváltozott az éghajlat, és egyes geológiai feltételek, és Indiára nem igazán jellemzőek a törésvonalak vagy a vulkáni tevékenység.
2000 évvel ezelőtt Jeruzsálemben valószínűleg egy Varuna-típusú földrengés következett be, amelyről ezt írja a Máté-evangélium (27.51, 54).
„És imé a templom kárpitja fölétől aljáig ketté hasada; és a föld megindula, és a kősziklák megrepedezének.
A százados pedig, és akik ővele őrizték vala Jézust, látván a földindulást, és amik történtek vala, igen megrémülének, mondván: Bizony, Istennek fia vala ez.”
*
A Varáha Mihira utáni csillagászok azt mondják, hogy egyes földrengéseket a Ketu nevű árnyékbolygó okoz, amelyet Európában Coda Draconis-nak, Sárkányfaroknak neveznek. A hold leszálló vagy déli csomópontjában tartózkodik, és bár eredetileg nem volt külön élőlény, hanem csak a Ráhu nevű sárkány fejetlen teste, egy idő után ragyogó királynak képzelték el, aki palotában lakik, nyolc vörös ló húzza a kocsiját, a szabad idejében pedig üstökösökkel és meteorokkal játszik.
Lehet, hogy Varáha Mihira a Ketu-típusú földrengéseket is Agninak tulajdonította, a tüzes kísérőjelenségek és a földi tűzvészek miatt. Ketu persze egy démon, de Indiában mégis számíthatott valamiféle tiszteletre, hiszen Brahmá, a teremtő félisten valóságos bolygónak fogadta el. Muthuszvámi Diksitar dél-indiai költő a 20. század végén a következő himnuszt intézte Ketuhoz (Navagraha 8):
Hódolatom, Ketu démon, szörnyű bolygó,
Árny-uraságok közt a legelső, vaskoronás,
Súlyos selyembe burkolt, embereken taposó,
Szimhiká fia, Dzsaimini őse,
Kincse a folyton lángot okádó harag.
Rossz kedvében karddal, vasbuzogánnyal
Támad az égi urakra, a holdra, a napra.
Föld reng, tenger reng, ha a hátukon lépked,
Hegybe furakszik, sok nagy sziklát szétvet,
Vadvizek csapnak a gátaknál magasabbra.
Körbejárja a többi nagy bolygót, de látod:
Hátrafelé megy, mint a karkata-rákok.
Robert Taylor, 18 sz-i angol költő pedig ezt írja a Sárkányról:
Sokféle formát ölthet a sárkány, de mind rejtélyes.
Néha a teste több fejet is hord, néha csak egyet,
Kígyót formáz vagy viperát, de tűz a nyelve,
Lángja vagy mérges gőze elpusztítja a földet.
Néha tavasszal szárnyat bont, és fölmegy az égbe,
Ősszel a vízbe merül, hogy kissé megpihenjen,
Föld reng, kő hull, ház dől, ha mozdul a sárkány.
Néha, de sajnos mennyire ritkán, kincseket őriz,
Könnyű préda a lándzsás hősnek, ha tényleg bátor.
Jobb, ha a barlangoktól a gyávák távol maradnak,
És megelégszenek egypár kihullott sárkányfoggal,
Melyet zsinórra fűzve és a nyakba akasztva
Lesznek előbb vakok, csak aztán vakmerőek.
Így, ha a sárkány széthagyogatja fogát,
Önmaga sírját ássa, kincset veszt, belepusztul.
Nem csoda, hogy megfogytak: a sárkány és az arany.