Visnu kiemeli a Földet
(Mbh., Vana Parva, Tírthajátrá 142. fejezet)
Hajdanában, a Krita Jugában vagyis az aranykorban egyáltalán nem volt halál. Minden nagyon szép és tökéletes volt, az élőlények boldogan éltek, és számtalan utódot neveltek, akik szintén számtalan utódnak adtak életet. Az emberek, a madarak, a vadállatok, tehenek, birkák, őzek, de még a növények is tízezrével szaporodtak, és a számuk olyan gyorsan emelkedett, mint az áradó folyó.
Egy ideig még csak elviselte a Föld ezt az egyre növekvő terhet, aztán már nem bírta tovább, és szép lassan süllyedni kezdett. Egyre mélyebbre és mélyebbre merült az ősvizek nagy óceánjában, egészen nyolcszáz jódzsana mélyre. Ott aztán megállapodott, és egész testében nagy fájdalmakkal, a rá nehezedő tehertől csaknem eszét vesztve a Legfelsőbb Úrhoz, Visnu-Nárájanához fordult védelemért.
– Magasztos Visnu, – mondta a Földanya, – gyenge asszony vagyok, és eddig is csak a Te kegyedből maradhattam meg a helyzetemben. Most azonban már akkora súly nehezedik rám, hogy nem tudom megtartani. Kedves Uram, ha neked is úgy tetszik, akkor itt maradok a sötét mélységben. Úgy fogok élni, mint a lótuszvirág gyökere, abban a reményben, hogy a sarjak, akiket táplálok, egy napon talán feljutnak a fényre, és megpillantják ragyogásod árnyékát, a Napot.
– Nem való az, hogy az óceán mélyén élj, – mondta Visnu rosszallóan. – Nem ez a sors rendelése.
– Akkor vedd el rólam ezt a nagy terhet, – könyörgött a Földanya, – és ments ki innen engem. Mert bizonyos, hogy a saját erőmből annyival sem tudok feljebb emelkedni, amennyi a lótusz legfinomabb rostja.
Az örök Istenség megnyugtatta a Földanyát: – Kedves Föld, kincsek őre, ne félj. Meg foglak szabadítani a nagy tehertől, és kiemellek az óceánból.
Ekkor Visnu hatalmas, vörös szemű vadkanná változott, a teste akkora volt, mint egy hegy, és sűrű füstöt fújt az orrából. Minden leheletével egyre nagyobb és nagyobb lett, nagyobb, mint a föld összes hegyei együttvéve. Agyarára szúrta a földet, és minden nehézség nélkül kiemelte az iszapból. Ez azonban még nem volt elég: az óriási vadkan félelmetes alvilági istenséggé változott, aki magára vállalta Jamarádzsa összes feladatát, és könyörtelenül tizedelte az élőlényeket. Megkönnyebbült a Földanya, és hálásan megköszönte Visnunak a segítséget.
Nem úgy a félistenek, akik szokás szerint csak akkor figyelnek oda a földi eseményekre, amikor nagyon nagy baj van. Ők csak azt vették észre, hogy a három világ megrendült, az ősvizek tengere felkavarodott, és a levegő tele van fekete füsttel. Azt hitték, hogy királyságukat megint démonok támadták meg, és rémülten futottak Brahmához: – Kedves Brahmá, mi történt? Mi ez a nyugtalanság, ami nemcsak a mozgó lényeket kerítette hatalmába, de megbolondította még a mozdulatlanokat is? Mi ez a hatalmas vihar, ami felkavarta az ősvizek óceánját? Melyik démon támadt rá a királyságunkra, ki akarja elrabolni boldogságunk minden forrását, a halhatatlanság nektárját?
Brahmá azonban teljesen nyugodt maradt, és ezzel végképpen összezavarta a félisteneket.
– Kedves félistenek, – mondta végül, – most az egyszer semmi ok az aggodalomra. Egyetlen démon sem támadta meg a királyságotokat. Pusztán annyi történt, hogy a Legfelsőbb Úr, Visnu, visszatette a helyére a földet.
Ettől persze nem lettek sokkal okosabbak a félistenek, akik észre sem vették, hogy a föld elsüllyedt. Brahmának nagyon részletesen el kellett mondania mindent, ami történt.
A félistenek megkérdezték: – Hol van most az a magasztos Úr, aki ilyen könnyedén kiemeli a földet? Láthatjuk őt mi is?
– Nandana kertjében van, – felelte Brahmá, – és ha olyan nagyon akarjátok, most az egyszer kivételesen meg is láthatjátok az Urat.
A félistenek azonnal odasiettek, de bizony nagy csalódás érte őket. Mert Visnu addigra már nem viselte a félelmetes és csodálatos vadkan formáját. Ragyogó kékszínű királyként trónolt Nandana kertjében, akit talán fel sem ismertek volna, ha nem tartja négy kezében a jelvényeit, a kagylókürtöt, a lótuszvirágot, a korongot és a buzogányt; ha nem viseli a mellén a Srívatsza jelt és a tündöklő Kaustubha ékszert.