Márkandeja látja az univerzális formát
(Mbh., Vana Parva, Márkandeja Szamaszja 188. fejezet)
A bölcs Márkandeja egyszer azt az adományt kapta az Úr Sivától, hogy örökké élhet ezen a földön – végignézheti, túlélheti még a pralajáknak és mahá-pralajáknak nevezett nagy világégéseket is. Egy alkalommal elmondta a Pándaváknak és a száműzetést velük megosztó bráhmanáknak, hogy mit tapasztalt a legutolsó világpusztulás alatt.
„A Szamvartaka tűz hamuvá égette ezt az univerzumot a félistenekkel, a démonokkal, a gandharvákkal, a jaksákkal, a nágákkal és a ráksaszákkal együtt. Hatalmas, villám-hasogatta felhők gyülekeztek az égen, mint az elefántcsordák Némelyiknek olyan volt a színe, mint a kék lótuszé, másoké mint a lótusz rostjai. Voltak vörös, sáfránysárga és varjútojás-színű felhők, megint mások élénk pirosak voltak, mint a cinóber. Az elefánt-, gyík-, krokodil- és cápa-formájú felhőkből félelmetes mennydörgés hallatszott. Megeredt az eső, és hamarosan elárasztotta a földet, egészen az égig. Paramesti parancsára tizenkét éven át zuhogott az eső, a hegyek szétestek, minden elmerült a vízáradatban. Hirtelen egyetlen szélfuvallat elzavarta az összes felhőt. Amerre néztem, nem volt más, csak a hatalmas óceán. Az Úr Siva kegyéből nyugodtan járhattam a vízen, és semmilyen veszély nem fenyegetett, azonban egészen egyedül voltam. Eltűntek az emberek, a vadállatok és a fák, még maga a mennybolt is. Nagyon nagy bánat töltötte el a szívemet. Aztán meg el is fáradtam, de sehol sem találtam nyugvóhelyet.
Nem tudtam, hogy merre induljak el, hiszen mind a tíz égtáj teljesen egyforma volt, még a fölfelé és a lefelé irányai sem különböztek egymástól.
Egyszer csak váratlanul megpillantottam egy hatalmas banjanfát. Rögtön arrafelé indultam, és álmélkodva láttam, hogy a fa egyik kinyúló ágára függőágyat akasztottak, amelyben egy fiúgyermek pihent pompás, mennyei takarók között. Arca nagyon szépséges volt, a szemei akkorák, mint a teljesen kinyílt lótuszvirágok, a testét pedig a Srívatsza jele ékesítette, és ragyogott, mint az ataszi virág. Arra gondoltam, hogyan fekhet itt ez a gyermek, amikor köröskörül elpusztult az egész világ? Azt hittem, hogy ismerem az egész múltat, jelent és jövőt, segítségül hívtam a jóga-meditációt is, de még mindig nem tudtam erről a gyermekről semmit.
Ő pedig megszólított, és azt mondta, tudom, hogy elfáradtál, szeretnél megpihenni. Kedves Márkandeja, Bhrgu fia, lépj be a testembe, és pihenj meg ott, ameddig csak neked tetszik. Elégedett vagyok veled.
A gyermek kinyitotta a száját, mintha a végzet mozgatta volna, én pedig minden félelem nélkül beléptem a testébe, és ámultan láttam benne az egész világot, a földet, a városokkal és a falvakkal együtt. Fel és alá járkáltam a gyermek testében, ahol mindent együtt láttam: a Gangeszt és a többi szent folyókat, az ékszerek bányáját, az alligátorok- és cápák-lakta óceánt, a napot és a holdat, az erdőket. Láttam a bráhmanákat, amint éppen áldozatokat végeztek; a ksatriják a többi rendeket védelmezték, a vaisják földet műveltek és teheneket tereltek, a súdrák pedig szolgálták a bráhmanákat. Láttam az egész Himálaját a havas csúcsokkal együtt, a Meru, Vindhja és a többi szent hegyet, még a dicsőséges Svetát is, amely teljes egészében tömör ezüstből van. Ott volt az összes vadállat, oroszlánok, tigrisek és medvék, minden egyes állat, aki valaha a földön élt. Láttam a félisteneket és Indrát, a királyukat, a Szádhjákat, a Rudrákat, az Áditjákat, a Guhjakákat, az ősatyákat, a kígyókat, a madarakat, a Vaszukat, a démonokat, a gandharvákat, a bölcseket, Szinghiká fiait és a félistenek összes többi ellenségeit. Ami mozgó és mozdulatlan lényt valaha ismertem a földön, az mind benne volt a csodálatos gyermek testében. Száz meg száz évet éltem ebben a testben, de nem jutottam el a végére, nem ismertem meg ennek a belső világnak a határait. Végül egyre nagyobb rettegés fogott el, és gondolatban könyörögni kezdtem ehhez a lótusz-szemű Istenséghez, hogy engedjen el.
Mintha hirtelen szélvihar támadt volna, egy heves fuvallat ismét kisodort a száján, és ott álltam előtte, összetett kezekkel.
Ez a ragyogó gyermek, aki sárga ruhát viselt, és a mellén a Srívatsza jel tündökölt, rám mosolygott, és rögtön eloszlatta minden félelmemet.
Egyszerre mindent másképpen láttam: mint aki végre elnyerte az igazi tudást, és megszabadult minden illúziótól. Leborultam előtte, nagy tisztelettel a fejemre helyeztem a lábait, és összetett kezekkel szóltam hozzá: Uram, nagyon szeretnélek megismerni Téged is, meg ezt a csodálatos máját. Ki vagy Te, miért vagy itt egyedül, és miért nyelted el ezt az egész világot? Hogyan van az, hogy gyermeknek látszol, mégis az egész univerzum elfér a testedben? Meddig maradsz itt? Uram, arra kérlek, ha méltó vagyok arra, hogy megtudjam az igazságot, mondj el nekem mindent részletesen. Hiszen teljesen felfoghatatlan mindaz, amit a Te kegyedből eddig láttam.
A gyermek, aki persze nem volt más, mint Krsna-Nárájana, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, továbbra is mosolygott, és sorban megválaszolta Márkandeja kérdéseit.