Manimán sértése
(Mbh., Vana Parva, Jaksa Juddha, 160-161. fejezetek)
A Jaksák nemzetségébe tartozó Manimán nagyon vitéz harcos volt, akit a Mahábhárata különösen erős karúnak, széles testűnek, óriási testűnek és férfiasnak ír le. Mindegyféle fegyverrel egyformán kiválóan harcolt, különösen a buzogánnyal, amelyet olyan gyorsan forgatott, hogy a rálőtt nyilak egyáltalán nem találták el. A Himálaja hegységben élt, Alaká városában, és azonfelül még a király barátja is volt. A Jaksák királya pedig nem más, mint Kuvera, a gazdagság ura.
Nem is közönséges emberi lények a Jaksák, hanem a szellemvilág lakói, jártasak a varázslás művészetében, különféle illúziókat teremtenek, mintha az anyagi világ illuzórikus ereje már önmagában véve is nem lenne elég erős ahhoz, hogy ezernyi láncot rakjon a feltételekhez kötött lelkekre. Maguk is nagyon gazdagok voltak, csodálatos ékszereket viseltek, a közönséges fegyverek pedig egyáltalán nem ártottak nekik. Egy alkalommal Dhruva Mahárádzsa már alaposan megtizedelte és megfutamította a Jaksák 130,000 katonáját, akik hirtelen hatalmas porfelhőt varázsoltak. Egy pillanat alatt az egész eget sűrű felhők lepték el, és rettentő mennydörgés hallatszott. Villámok cikáztak, szakadt az eső. Vér, váladék, genny, ürülék, vizelet és velő sűrű zápora, valamint szétdarabolt emberi testek hullottak az égből Dhruva Mahárádzsára. Aztán egy óriási hegy jelent meg az égen, majd minden irányból jégdarabok hullottak alá, lándzsák, buzogányok, kardok, vasdorongok és hatalmas sziklák kíséretében. Dühös, tüzet okádó kígyókat is elővarázsoltak, őrült elefántok, oroszlánok és tigrisek falkáival együtt. Szerencsére Dhruva Mahárádzsának volt egy isteni fegyvere, a nárájanástra nyíl, amely azonnal eloszlatta a Jaksák által megteremtett illúziót.
A Jaksák természetüknél fogva gyalázatosak, démonikus, szemfényvesztő hatalmukat csak arra használják, hogy megtévesszék és elpusztítsák az embereket, kincseket szerezzenek, és azokat fukar módra őrizgessék. Ilyen Jaksa volt Manimán, ráadásul még a király barátja. Nem csoda, hogy rendkívül gőgös lett, azt gondolta, hogy neki valahogy mindent szabad.
Egy alkalommal ez a király, Kuvera a félistenek gyűlésére sietett, a Kusavatí folyó partjára. 300 borzalmas Jaksa vette körül, egyik félelmetesebb külsejű, mint a másik. Állig fel voltak fegyverkezve, és ez a Manimán volt a tábornokuk.
Útközben elhaladtak a Jamuná folyó fölött – mert azt talán mondani sem kell, hogy a gazdagság félistenének mindene van, még olyan kocsijai is, amelyek önmaguktól, pusztán a gondolat erejénél fogva röpködnek a levegőben. A felhők közül figyelték a szépséges Jamunát, hogyan kanyarog a virágzó, illatos fák erdejében. A folyó maga is csaknem eltűnt a pompás lótuszvirágok között, amelyek egészen elborították a felületét. Kacsák, hattyúk és mindenféle vízimadarak úszkáltak a lótuszvirágok és a vízililiomok között, és a virágszárak zsenge részeit csipegették.
Egyszer csak észrevették Agasztját, a nagyon híres bölcset, aki éppen a jógát gyakorolta a Jamuná folyó partján. Szentsége fényében, a Nappal szemközt állt, kiterjesztett karokkal, és mantrákat zengett. Az elbizakodott Manimán hangosan felnevetett, amikor meglátta Agasztját a folyó partján, és előbb csak tiszteletlen megjegyzéseket tett, aztán azt gondolta, ő bizony megmutatja, hogy milyen nagy legény. Mit neki egy jógi, akinek összes vagyona az a nyomorúságos rongy, amit a testén visel? Mit neki egy aszkéta, aki maga lakozik a kietlen barlangban, ahelyett, hogy azt megtöltené arannyal-ezüsttel és mindenféle drágakövekkel? Mit neki a bölcsesség, amelyért a piacon nem adnak egy lyukas garast sem? Manimán elfintorította az orrát, majd egy nagyot, hegyeset köpött – egyenesen a tiszta életű, nagy bölcs és jógi, Agasztja fejére.
Ezt bizony nem lett volna szabad megtennie.
Agasztja különben is hirtelen haragú volt, most azonban olyan vörösek lettek a szemei, mintha mind a tíz égtájat egyetlen pillanat alatt lángra akarta volna lobbantani a tekintetével. Nem is Manimánt szólította meg, hanem egyenesen Kuverát, a Jaksák királyát:
– Ó gazdagság ura, alávaló szolgád a te jelenlétedben sértett meg engem, neked pedig nincsen egy szavad sem. Olyan szolgád van, amilyet megérdemelsz. De én majd gondoskodom róla, hogy megbánd azt a napot, amikor a bizalmadba fogadtad ezt a megátalkodott gazembert. Mostantól fogva nem lesz egy boldog órád, és minél több vagyont gyűjtesz magadnak, annál szerencsétlenebb leszel. A tetejébe még az egész hadseregedet is el fogod veszíteni: egyetlen ember végez majd az összes katonáddal. Te magad pedig csak akkor szabadulsz meg ettől az átoktól, ha megpillantod ezt az embert.
A sors rendeléséből Bhíma, a Mahábhárata egyik hőse valóban háborúba keveredett a Jaksákkal a Gandhamádana hegyen, és le is vágta őket egytől-egyig. Mivel Bhímának isteni fegyverei voltak, Manimán sem menekült meg a pusztulásból. Így szabadult meg az átoktól Kuvera, Manimánról, azonban nem beszélnek többé az írások, egyetlen szót sem.