Epilógus
„Ez Gauda ugyanazon városa, áldott a földön,
Ez ugyanannak az óceánnak a partja,
Ez Purusóttama városa (Puri),
És ezek ugyanazok a Szent Nevek, Hare Krsna;
De ó jaj! Sehol sem látom a szeretetnek ugyanazt az ünnepét.
Csaitanja, minden részvét forrása,
Meglátom-e ismét a dicsőségedet?
(Prabódhánanda Szaraszvati: Csaitanja-csandrámrta, 140)
„Nem elég ismételten hirdetni, hogy valaki Maháprabhu tanítványa, mondván, Gauráé vagyok, Gauráé vagyok. Az Úr követője akkor nyeri el az eredményeket, ha folytatja Maháprabhu prédikáló misszióját, és végzi az általa tanított gyakorlatokat.” – Prema-vivarta
Vannak közöttünk, akik meggyőződéssel állítják, mi Sri Csaitanja Maháprabhut követjük, hiszünk Benne, odaadóak vagyunk. Amikor kapcsolatba kerülünk más hagyományok vaisnaváival, akik nem tisztelik úgy Maháprabhut, mint mi, keményen szidjuk őket; bíráljuk őket a cikkeinkben és a beszédeinkben.
Manapság valóban általános felfogás az egyszerű emberek között, hogy Maháprabhut az egész világon elfogadják, és igazából nem utasítja el Őt senki. Ha azonban mélyebbre nézünk, látjuk, hogy közülünk nagyon kevesen követik igazán Maháprabhut. Félünk, hogy ateistáknak neveznek minket, ha nem ajánljuk fel a tiszteletünket a védikus szentírásoknak és a Legfelsőbb Úrnak, vagy az emberek befeketítenek, ezért azt állítjuk, hogy tiszteljük Maháprabhut, de minden, ami igazán érdekel minket, az a saját presztízsünk…
Manapság van az embereknek egy olyan osztálya, akik vakmerő magánéletet élnek, a szmárták részleges tanításait követik, mindent megengednek maguknak, és szeszélyesen cselekszenek, de mégis nyilvánosan bírálni merik Maháprabhu igazi követőit. A tanításait szektásnak mondják, nem törődnek a vaisnava viselkedés szabályaival, és mégis azt hirdetik, hogy jobban ismerik az Urat, mint a bhaktái. Kiadványaikban bírálják a nagy személyiségeket, akik Maháprabhu szolgálatának szentelték az életüket, és Őt tették életük végcéljává.
A becsületes érdeklődő azonban úgy találja, hogy ezeket az embereket az öncsalás, jellemgyengeség, becstelenség betegsége befolyásolja. Az ilyen emberek arroganciájának semmi köze Maháprabhu és az üzenete igazi elfogadásához, csak azt bizonyítja, hogy betegesen ragaszkodnak a személyes presztízshez és az érzékielégítéshez.
Ha megkérdezzük magunkat, igazán követjük-e Maháprabhut, és becsületesen keressük a választ, először nemcsak Maháprabhu saját tanításait és a viselkedését kell megvizsgálnunk, hanem a személyes társaiét is, akiken keresztül az Úr az üzenetét terjeszti. Aztán kérdezzük meg magunkat, milyen szorosan követjük ezeket a tanításokat, különösen személyes nehézség idején, vagy amikor a társadalom nem ért egyet.
Szomorú, de egyesek Maháprabhu tanításaiként csak azokat a részeket fogadják el, amelyek megfelelnek az életmódjuknak vagy a gondolkodásuknak. Az ilyen emberek azt hiszik, hogy Rúpa, Szanátana, Dzsíva, Krsnadásza Kavirádzs Goszvámik, Vrndávana dásza Thákura és az Úr más bizalmas társai olyan tanításokat vallanak, amelyek igazából különböznek Maháprabhuétól. Odáig mennek, hogy azt állítják, Maháprabhu követői szűk látókörű szektások, akik túlzásokat hirdetnek az Úr személyéről és tanításairól. Nem fogadják el hitelesnek azt, amit Maháprabhu társai mondanak. De amikor a vaisnava tanítások hiteles tanítói leleplezik Maháprabhu ilyen ál-követőit, és kimutatják, hogy minden szempontból szemben állnak az Úrral, akkor dühösek lesznek, és verbálisan támadják a bhaktákat.
Az ilyen emberek ostoba magatartását a fél-tyúk logikájához lehet hasonlítani – Maháprabhut nem lehet elválasztani a kíséretétől. Nem lehet levágni az Úr kezeit és lábait, és aztán tiszteletet ajánlani a fejének. Amikor a bhakták tekintélyeket idéznek a tanítványi láncból, Maháprabhu önkinevezett követői azt a vaisnava szekta fanatizmusának és szűk látókörének nevezik. Példaként idézik a Csaitanja Bhágavata versét, amelyben Vrndávana dásza Thákura elítéli Nitjánanda Prabhu bírálóit:
„Botot ragadok, és elverem a bűnösök fejét, akik nem törődnek azzal, amit mondtam, és tovább káromolják Nitjánanda Prabhut.” – CB 1.9.225; 17.158; 2.11.6; 2.18.223; 2.23.522
Maháprabhu önkinevezett követői Vrndávana dásza Thákura e kijelentéseit erőszakosnak és mértéktelennek tartják, és általában bizonyítéknak a vaisnavák fanatizmusára. Maháprabhu elképzelt elfogadása az Úr társainak elutasításán alapul, amely mélyen a rosszindulatban gyökerezik. Meg vannak győződve arról, hogy az odaadás nem más, mint szentimentalizmus és alaptalan lelkesedés, úgy tartják, hogy Maháprabhu bhaktái nem képesek megérteni az Úr igazi természetét. De magukat, mint független harmadik felet, képesnek tartják erre a megértésre. Csak az arrogancia nyilvánul meg ebben az igényben, mert ezt egyáltalán nem érthetik meg.
Maháprabhu nem hiteles, modern követői látványosságot csinálnak Maháprabhu és a társai elfogadásából, de valójában mindenféle heterodox nézetet vallanak. Mint a farkasok birkabőrben, ezek az ál-vaisnavák orthodox gondolkodókként tetszelegnek, odaadásuk képmutatás, amit beszennyez a kaszt-tudat, monizmus, vagy az úgynevezett szintézis-filozófia. Látványosan elfogadják Maháprabhut és a közeli társait, de nyíltan vagy névtelenül tiltakoznak, amikor Maháprabhu meghódolt bhaktái félelem nélkül hirdetik az Úr üzenetét, úgy, ahogy van.
Ezek a kétszínű csalók elviselik az imperszonalisták vagy a kaszt-bráhmanák mellveregetését, de amikor egy hiteles ácsárja kimondja az igazságot, képtelenek elviselni. A túlzott szentimentalizmus és kéjvágy miatt ezek a szahadzsiják annyira felfuvalkodottá váltak önzésükben, hogy amikor azt mondják nekik, Maháprabhu tanítása és példája arra vezérel, hogy fel kell adni a rossz társulást, kifogásokat támasztanak, nem hajlandók feladni érzékiségüket.
A Csaitanja-csaritámrta elmondja Cshota Haridásza történetét, ez a lecke azoknak, akik le akarnak térni az útról. Cshota Haridásza viselkedésének egyes formái nem tetszettek Maháprabhunak, és ezeket el kell kerülni.
Amikor a Bhattathári nők elcsábították Krsnadásza Viprát Maháprabhu társaságából, ő nem úgy cselekedett, mint az Istenszeretet Csaitanja kívánságteljesítő fájának egy ága. Elhagyta az Úr közvetlen szolgálatát, hogy ezekkel a nőkkel társuljon, nem tartotta meg azt, amit elvárnak az Úr egy örök társától.
Amikor Vradzsában az Úr társa, Balabhadra Bhattácsárja el akarta hagyni Maháprabhu – maga Krsna – szolgálatát, hogy megnézze Krsna állítólagos reinkarnációját a Kálija-tóban, nem viselkedett úgy, mint az Úr egy örök társa.
Szárvabhauma Bhattácsárja a szmárta és Májáváda filozófiák híve volt, és nem akarta elfogadni Maháprabhut, mint Krsna inkarnációját. Ő is példát ad az Istenszeretet Csaitanja-fája ágaira nem jellemző viselkedésre. Sok ilyen példát találni az Úr kedvteléseiben. Ott van például Dzsagái és Mádhái bűnös élete, erőszakos fellépésük Nitjánandával és Haridásza Thákurral szemben, és a Szent Név éneklésének ellenzése. Ott van Gópinátha Pattanájaka, aki a királyi kincstárból lopott. Kamalákánta Visvásza, Advaita Prabhu tanítványa látta, hogy Advaita eladósodott. Brahmánanda Bhárati, az Istenszeretet kívánságokat teljesítő fájának egyik gyökere őzbőrt viselt, ami a Májávádi szannjászi ruhája; Maháprabhu ezt nem helyeselte, és megnevelte őt. Vallabhácsárja, akit a Gura-ganoddesa-dipiká Sukadéva inkarnációjával azonosít, a Bhágavatamhoz írt kommentárját jobbnak hirdette, mint Sridhara Szvámiét – az efféle arrogancia nem jellemző Sukadévára.
Dévánanda Panditát is a Csaitanja-fa ágai közé számítják. Eltűrte, hogy megsértsék Maháprabhu kedves társát, Srivásza Panditát, a felszabaduláson elmélkedett, és olyan módon értelmezte a Srimad Bhágavatamot, ami szemben állt a Krsna iránti odaadás igazi mondanivalójával. Ez bizonyára nem illik az Úr örök társához.
A szentimentális prákrta-szahadzsiják számára fájdalmas hallani, hogy bírálnak egy olyan magatartást, amit Maháprabhu sem helyeselt. De ahogyan a jó orvos sem hallgatja el a diagnózist csak azért, hogy kedvében járjon a betegének, az Úr bhaktái sem rejtik el azt a tényt, hogy a lelki életben a haladás a rossz társulás, érzékkielégítés és közvetlen örömök elhagyásán múlik. A bhakta nem tartja vissza a jó tanácsot azért, hogy megtévesszen és hízelegjen. Ha az egyenes és becsületes bhakta azt mondja, hogy a törvényellenes szex árt a lelki életnek, és azt javasolja, hogy hagyják abba, vagy ha a feleséghez és gyerekekhez túlzottan ragaszkodónak azt mondja, hagyjon fel ezzel a ragaszkodással, ezek hasznos utasítások. A kimondott igazság fájhat, de a bhakta inkább igazat mond, mintsem hogy még több rőzsét rakjon az emberek anyagi ragaszkodásainak a tüzére.
Lehet, hogy szóban követjük Maháprabhut, de amikor kijelenti, a vaisnava viselkedés lényege felhagyni a rossz társasággal, kerülni a szoknyavadászokat és az abhaktákat, akkor Őt kegyetlennek, nem jónak nevezzük? Maháprabhu Cshota Haridászát „majom-lemondottnak” nevezte, akit látszólag nem érdekel az érzéki élet, de aztán nőkkel flörtöl és más, a vaisnava viselkedés szabályaival ellentétes dolgokat tesz. Maháprabhu azt mondta Cshota Haridászáról, az egyetlen vezeklés az, ha megfojtja magát. Nevezzük Maháprabhut kegyetlennek? Tagadjuk, hogy valaha is mondott ilyet? Próbáljuk megalapozni, hogy Maháprabhu helyesli a világias viselkedésünket? Ha nyilvánosan ilyen beszédeket tartunk, ez nemcsak a saját becstelenségünk bizonyítéka?
Mondhatjuk, „elfogadom és követem Maháprabhut,” de a tanításai ellenére nem fogadjuk el, Istent csak a Szent Nevek zengésével jellemzett odaadás útján lehet elérni. Azt sem fogadjuk el, hogy a karma, gjána és jóga közvetett és vesződséges utat, tele darazsakkal, kísértetekkel és mérges kígyókkal. Maháprabhu és a követői a többi lelki utat néha méregkelyheknek nevezték, azt mondták, rosszabbak a pokolnál, de mi ragaszkodunk ahhoz, hogy ezeket a kijelentéseket nem szabad szó szerint venni, és Maháprabhu azért túlzott, hogy a saját tanítását reklámozza. Ez Maháprabhu elfogadása? Be akarjuk illeszteni a tanításait a saját szubjektivitásunk öntőformájába. Nem fektetünk nagyobb súlyt a saját képzelgéseinknek vagy a jelenlegi közvéleménynek, mint Maháprabhunak? Amikor a bhaktit egy szintre helyezzük a karmával és a gjánával, valójában nem utasítjuk el a bhaktit?
Maháprabhu a szatítva, a feleség erényessége szóval írta le annak a bhaktának a hozzáállását, aki nem keveri bele az odaadó szolgálatába a karmát és a gjánát, nem homályosítja el az odaadását az érzéki élvezet vágyaival, amelyeket házastársi hűtlenséghez hasonlít. Amikor azt mondjuk, a bhakti csak az egyik út, amelyen el lehet érni a Legfelsőbbet, igazából azt mondjuk, hogy a férjét megcsaló nő felér a hűségessel. Nem kétséges, hogy a törvényellenes szexet támogató szekták örömmel hallanák ezt a hírt, mert ez a liberális attitűd törvényessé teszi a kihágásaikat. De a tiszteletreméltó ember általában ellenzi azt az ötletet, hogy az erényes anya ugyanazon a szinten van, mint egy prostituált. Persze egy gonosz embernek vagy egy prostituáltnak nem probléma, ha egy rendes embert vagy erényes nőt így gúnyolnak. Csak azt gondolják, „Üdvözlünk a klubban.”
Tehát így „tiszteljük” Maháprabhut. Tanításai ellenzéséről azt mondjuk, „megtiszteljük” Őt, hogy megőrizzük a nyilvános imázsunkat.
Egyesek tényleg azt hiszik, ha látványosan elfogadják Maháprabhut, Neki teszünk szolgálatot, és nem magunknak: „Én bráhmana vagyok, és tisztelem Maháprabhut. Nagyon sokat tanultam, és elfogadom Maháprabhut. Nagy, fontos állásom van, és Maháprabhut követem. Gazdag ember vagyok, és elfogadom Maháprabhut. Maháprabhu kedves nekem.”
Mások azt mondják, hogy bojkottálni fogják Maháprabhut, ha ellenzi azt, amit ők elképzelnek az igaz vallásról, igazságról, szolgálatról vagy emberbaráti munkáról, bár a bhakták ki tudják mutatni a szentírásokból, hogy Maháprabhu álláspontja orthodox. Hogy is állíthatja bárki, hogy Maháprabhu úgynevezett elfogadása hiteles? Nem inkább a saját szeszélyeinket és preferenciáinkat fogadjuk el tekintélynek? Maháprabhu tanításait nem lehet megváltoztatni, hogy egybevágjanak a szeszélyes elgondolásainkkal.
A Csaitanja-csaritámrtában mondja Maháprabhu:
„A viszály és képmutatás korában a megszabadulás egyetlen módja az Úr szent neveinek zengése. Nincs más út, nincs más út, nincs más út.” – Brhan-náradíja Purána, CC 1.7.76
Szmárták és pancsopászakák
A Csaitanja-csaritámrta egy másik versében mondja Maháprabhu:
„Egyedül az Úr Krsna az irányító, mindenki más a szolgája. Az emberek úgy táncolnak, ahogyan Ő táncoltatja őket.” – CC 1.5.142
És hozzáteszi: „Gangá és Durgá istennők a szolgáim. Siva a szolgám.” Ezt egy nagyon hiteles szöveg mondja, a Brahma-szamhitá.
„Máját, a külső energiát, akinek természete az, hogy a csit-energia árnyéka, mindenki úgy imádja, mint Durgát, a világ teremtő, fenntartó és elpusztító úrnőjét. Én az első Urat, Góvindát imádom, akinek akarata szerint Durgá viselkedik.” – BS 5.44
„Ahogyan a savak hatására a tej túróvá válik, de a túró se nem ugyanaz, mint a forrása, a tej, se nem különbözik tőle, úgy imádom én az első Urat, Góvindát, akinek átalakulása Sambhu (Siva), aki elvégzi a pusztítás munkáját.” – BS 5.45
„Az első Urat, Góvindát imádom, akinek lábait Ganesa mindig elefántfeje agyarain tartja, hogy erőt kapjon a feladatához – elhárítsa az akadályokat a haladás útjáról a 3 világban.” – BS 5.50
„A végtelenül ragyogó nap, a bolygók királya, a jó lélek képe olyan, mint ennek a világnak a szeme. Az első Urat, Góvindát imádom, akinek parancsára a nap felszáll az idő kerekére, és útjára indul.” – BS 5.52
Ezek a versek mind azt mondják, amit Maháprabhu, aki elutasítja a Pancsopászakák szmárta-tanítását, az öt istenség imádatát – Siva, Durgá, Ganesa, Szúrja és Visnu. De a Brahma-szamhitá Maháprabhu tanításaiban idézett világos bizonysága ellenére a Pancsopászakák ragaszkodnak a tanításukhoz, azzal érvelnek, hogy a Védák engedélyezik ezt a politeista imádatot. Azt mondják, maga Maháprabhu is meglátogatta az ezekkel az istenségekkel kapcsolatos templomokat és szent helyeket, imádkozott hozzájuk, és táncolt előttük. Továbbá azzal érvelnek, ha Maháprabhu nem fogadta el a Védákban engedélyezett imádat formáját, akkor a vaisnava vallást úgy kell tekinteni, mint ami nem követi a Védákat. Sőt egyes buta deviánsok kijelentik, hogy Maháprabhu vallása nem védikus.
A közvélemény hatására forgatjuk ezeket a heterodox gondolatokat a fejünkben. Valóban sok istent neveznek meg a védikus írásokban, de csak Visnut nevezik a legfelsőbb Istenségnek, az összes többi felett, és tőlük függetlenül. A legrégebbi Véda, a Rgvéda-szamhitá világosan kijelenti, hogy Visnu minden isten fölött áll.
„Agni a legkisebb isten; Visnu a legfelsőbb. Az összes többi isten valahol e kettő között van.”
A Bhagavad-gítá és más védikus írások világosan kijelentik, ha bármely más istent imádnak, és nem a Legfelsőbb Urat, az helytelen, és szemben áll a védikus elvekkel. Lehet, hogy Gauraszundara felkeresett sok istennek és istennőnek szentelt templomot, és felajánlotta nekik a tiszteletét, de sose tekintette őket függetlennek vagy legfelsőbbnek. Inkább úgy tartotta, hogy valamennyi isten és istennő Visnu szolgája, és ezért bhakták vagy vaisnavák. Csak ebben az értelemben tekintette őket imádandónak. Egyébként a Pancsopászaná megértés szerint az öt istent csak funkcionálisan és az időleges világban imádják. A Pancsopászaná célja az, hogy meghaladja ezeket az istenségeket, és beleolvadjon a személytelen Brahmanba. A púdzsá végén az öt múrtit végül elhagyják, a viszardzsana ceremóniában.
Maháprabhu azt tartotta, hogy Visnunak és a vaisnaváknak öröklét-boldogság-tudás transzcendentális formáik vannak. Sivát, Durgát és Ganesát úgy imádja Maháprabhu, mint akik a Legfelsőbb Úr Visnu parancsait szállítják az Ő Goloka-Vaikuntha hajlékában. Ott ezek az istenségek az Ő örök társai, ezért soha nem tisztán funkcionálisak, és soha nem utasítják el őket. Akkor kik a Véda igaz követői, a vaisnavák vagy a májávádik és pancsopászakák? És ki tiszteli jobban az isteneket, a vaisnava vagy a májávádi és pancsopászaka, aki ezeket a formákat csak elképzeltnek tekinti, az imádat kényelmes tárgyainak, amelyeket később el kell vetni? Ki tisztelte jobban Sivát, Rávanát vagy a Pracsetákat? Ezért ez a kérdés: Igazán követjük Maháprabhut? Vagy a saját kedvünk, ízlésünk és elképzelésünk szerint követjük?