Bevezetés
„A gurun, a vaisnavákon és az Úron meditálok. Minden akadály megszűnik, ha rájuk emlékezünk, és a vágyaink gyorsan teljesülnek.” – CC 1.1.20-21
Krsnadásza Kavirádzsa Goszvámi ezekkel a szavakkal kezdi a Csaitanja-csaritámrtáját. Ez az ima az ő mangalácsaranája, az áldásos megszólítás. Krsnadásza nyomdokaiban járva kérjük gurudéva kegyét. Krsnára, „minden jó szerencse” hajlékára emlékezve, bhaktái útmutatásainak megfelelően, könnyen el lehet nyerni az Úr kegyét.
„Krsna bhaktái közül a guru a legjobb, és nem különbözik szeretett Rádháránijától. Ezért ha a guru elégedett, Krsna is elégedett.”
A mahádzsanák következtetése, hogy nem lehet másként örömet szerezni az Úrnak, mint a gurun keresztül. Ezért imádkozunk, hogy szeretett gurudévánk elégedett legyen velünk, és örömmel tekintsenek ránk Krsna bhaktái is, akik mint az Ő kiterjedései, nem különböznek Tőle. Imádkozunk, hogy együttes kegyükből elnyerjük a nagy szerencsét, Krsna elégedettségét. Minden dicsőséget Sri Gurunak, Gaurángának, Gándharvikának és Giridhárinak, adjanak meg nekünk minden áldást.
A Mahábháratában Judhisthíra királynak és a többi Pándavának válaszolnia kellett Jamarádzsa kérdéseire, aki kócsagnak álcázta magát. Az öt fivér közül csak Judhisthíra tudott minden kérdést megválaszolni, kiállta Jamarádzsa próbáját. A hiteles lelki útra vonatkozó kérdésre a legidősebb Pándava azt mondta, csak a mahádzsanák által követett út mentes minden akadálytól, ezért mindenkinek félre kell tennie az intellektuális bírálatot, és azt az utat kell követnie. Aki nem a mahádzsanák útján jár, hamarosan rájön, hogy már nem az isteni hajlék, Goloka felé tart, hanem az ellenkező irányba – a pokoli létezés felé. Ezért meg kell állapítanunk, kik a mahádzsanák, milyen utat hagytak nekünk, és meg kell tanulnunk azt követni. Ez az út „a szádhana művészete,” – így lehet elérni a lelki élet legfelsőbb célját.
Sukadéva Goszvámi elmondja Adzsámila történetét a Srimad Bhágavatam 6. énekében. 12 mahádzsanát nevez meg, akik mind ismerik az Istenhez vezető út belső titkait. Ezek a mahádzsanák Szvájambhú, Nárada, Sambhu, a 4 Kumára, Kapila, Manu, Prahláda, Dzsanaka, Bhísma, Bali, Vaijászaki és Jamarádzsa. Az itt említett Kapila Kardama és Dévahúti fia, és nem a Szánkhja filozófia ateista szerzője. Ezek a nagy személyiségek az odaadás útját követték, és mindannyian megmutatták, a maguk módján, hogy milyen kiváló ez az út.
„Például az Úr Brahmá háromszor áttanulmányozta a védikus irodalmat, és arra a következtetésre jutott, hogy a Legfelsőbb Énhez való ragaszkodás a végcél.” – SB 2.2.34
Ahogyan a munik kétszer-háromszor elolvasnak egy írást, hogy helyesen megértsék, Brahmá is úgy döntött, hogy a kereső szerepét játssza, bár ő mindentudó. Fölvette egy muni jellemét, ahogyan a srutik mondják: „Muni lett, és elkezdett alaposan gondolkodni.” Brahmá gondosan, háromszor tanulmányozta a Védákat, hogy megmutassa, milyen nehéz kivonni a szentírások lényegét, és megtalálni a végső jelentést. Amikor befejezte a tanulmányozást, arra a következtetésre jutott, hogy a tudományos kutatás igazi gyümölcse a ragaszkodás a Legfelsőbb Úr Harihoz, a bhakti-jóga.
„Nincs áldásosabb út a lelkek számára, akik beléptek az ismételt születés és halál világába, mint az, amely az Úr Vászudéva odaadó szolgálatához vezet.” – SB 2.2.33
Bár sok út vezet a felszabaduláshoz, egy sem ésszerűbb, könnyebben végezhető vagy biztonságosabb, mint az a folyamat, amellyel elégedetté tesszük a Legfelsőbb Urat, és ennek eredményeképpen elérjük az Istenszeretetet. Nem kétséges, hogy a közvetlen odaadó szolgálat jobb, mint más folyamatok, például a karma-jóga, amelyben a tettek eredményeit ajánlják fel az Úrnak.
A Bhagavad-gítá 6. fejezetének záró versei világosan megmondják, hogy az odaadó szolgálat jobb, mint a lelki élet egyéb útjai (6.46-47). A 18. fejezet végén az Úr legbizalmasabb tanítása is világosan megmutatja, hogy a védikus irodalom végcélja a bhakti-jóga.
A történelem folyamán számos ellentmondásos idea alakult ki a vallással kapcsolatban. A Srimad Bhágavatam (1.2.6) szerint azonban minden ember számára a végső vallási cselekvés az odaadás a Legfelsőbb Úr, Sri Krsna iránt, akit nem lehet empirikus módon vizsgálni. Az odaadásnak (amelyet olyan cselekmények jellemeznek, mint hallani és énekelni Krsnáról) indokolatlannak kell lennie; nem lehet önző indíték. Az odaadásnak akadálytalannak is kell lennie; semmi sem zavarhatja meg, függetlennek és spontánnak kell lennie.
A Srimad Bhágavatam 6. éneke azt mondja, hogy a bhaktit, az odaadó szolgálatot elsődlegesen szankirtana formájában végzik:
„Ebben a világban az emberek számára a legmagasabb vallási cselekmény az Úr odaadó szolgálata, például olyan cselekedetek, mint isteni neveinek ismétlése.” – SB 6.3.22
Ezt a kijelentést Sri Csaitanja Maháprabhu is megerősítette a saját szavaival:
„Az odaadó szolgálat végzésének számos módja közül kilencet tartanak a legjobbnak, mert ezek nagyon alkalmasak arra, hogy elhozzák a Krsna iránti szeretetet, és magát Krsnát. E kilenc közül a legfontosabb az Úr szent nevének zengése, mert ha valaki sértések elkövetése nélkül énekel, elnyeri az Istenszeretet kincsét.” – CC 3.4.70-71
A Bhagavad-gítá 12. fejezete azt mondja, hogy az Úrra való emlékezés, kontempláció és meditáció a belső megtisztuláson múlik; erre a közönséges emberek nem könnyen képesek. A szankirtanához viszont a külső érzékekre van szükség, ezt mindenki elérheti, még a Kali-kor zavart emberei is. Ezt tanúsította a nagyon kegyes Sri Csaitanja Maháprabhu, aki azért jelent meg ebben a korban, hogy átadja az Istenszeretet nagy ajándékát, Krsna vradzsai társainak a hangulatában. Érzelmesen átölelte a legbizalmasabb társait, Szvarúpa Dámodarát és Rámánanda Ráját, és így szólt:
„Ebben a Kali-korszakban a szent nevek zengése az üdvözülés legjobb módja.”
Ebből a kijelentésből könnyen megérthetjük, hogy az Úr valami különleges erőt tett le szent nevei zengésébe, Kali e különösen szerencsés korszakában. Ez a különleges erő az a képességük, hogy fel tudják ébreszteni az Úr iránti szerető ragaszkodást vagy rágát. Ez a legjobb folyamat, amely kibontakoztatja a rága-bhaktit, a spontán odaadó szolgálatot.
Bár Csaitanja Maháprabhu azt mondta, hogy a szabályokon és előírásokon alapuló odaadó szolgálattal nem lehet elérni azt a szeretetet, ami Vradzsában található (CC 1.3.15), ha valaki a vidhi-bhakti szinten végez harináma-szankirtanát, Csaitanja Maháprabhu utasításai szerint, akkor könnyen megjelenik benne a spontán szolgálat attitűdje. Maháprabhu elmondta Szvarúpa Dámodarának és Rámánanda Rájának, hogyan kell zengeni a szent nevet, hogy felébressze a Krsna iránti, alvó szeretetet:
„A szent nevet úgy kell zengeni, hogy magunkat egy fűszálnál is alantasabbnak gondoljuk. Türelmesebbnek kell lenni, mint egy fa, nem szabad elfogadni a tiszteletet, de minden tiszteletet meg kell adni másoknak.” – CC 3.20.21
Ha valaki követi Csaitanja Maháprabhu utasítását, és a versben leírt módon zengi a szent nevet, hamar kialakul benne a transzcendentális vágy vagy intenzív sóvárgás. Ez tükrözi Vradzsa lakóinak örök ragaszkodását, ez az ára annak, hogy megvegyük az odaadó érzelmekkel átitatott tudatot. Ezt nevezik rágánugá bhaktinak, és ez Krsna gyönyör-energiájának, a hládini-saktinak a kegyes megnyilvánulása.
Az odaadó szolgálatban való jártasságot azon mérjük le, hogy ki mennyire tudja kielégíteni az Úr érzékeit. Fejlett bhakta, akinek van jártassága, az, aki kizárólag Krsnánál vett menedéket. Nem hajlamos arra, hogy másokat bíráljon, és csak a vradzsai Isteni Pár kedvteléseiben akar elmerülni. Az ilyen bhakta nagyon kedves Krsnának, és bizonyára ritka ebben a világban. Ilyen bhaktát látni, tárulni vele vagy szolgálni őt a jó szerencse megnyilvánulásai, ritkán tapasztalt szinten. Az ilyen társulás áldását csak Krsna kegyéből tapasztalhatjuk. Hogy mindenkit tájékoztassanak a lelki élet e fontos aspektusáról, az olyan mahádzsanák, mint Bhaktivinoda Thákura azért imádkoztak, hogy kapcsolatba kerülhessenek valakivel, aki jártas az odaadó szolgálatban:
„Mikor lesz kegyes hozzám Sri Csaitanja Maháprabhu? Mikor találok menedéket egy vaisnava árnyékában?” – Kaljána-kalpataru, Dainjamaji prárthaná, 1
Az effajta, a Krsna iránti odaadás ízével átitatott tudatot egy nagy lélek kegyéből nyerjük el, aki bejárta a rágánugá-bhakti útját. Millió és millió, jámbor tettekkel teli születés sem hozza meg ugyanezt az eredményt.
Miután menedéket vettünk a lelki tanítómesternél, abszolút odaadással imádjuk a Szent Nevet, a bhakták társaságában és a legmélyebb magányban. Az imádaton keresztül tisztázódik, hogyan érti meg a bhakta az imádat tárgyát, az imádót és az imádat folyamatát. A lelki élet e fejlődése intenzív vágyat vagy sóvárgást kelt, hogy elérjük Krsna vradzsai társainak hangulatát. De még így is emlékezni kell a Katha Upanisád intésére:
„A lelki megvalósítás útja nagyon nehéz; éles, mint a borotva éle. Ez a művelt transzcendentalisták véleménye.” – Katha Upanisád 1.3.14
Aki csak egy kissé letér a lelki tanítómester által kijelölt útról, el fog bukni. Odaadásának növénye nem növekszik tovább, ha haszonra, imádatra vagy presztízsre vágyik, ha politikai intrikákba bonyolódik. Ebben a dologban egyedül a Krsnának kedves bhakta tud megmenteni minket. A szentírások azt mondják, az elért tökéletesség fajtája attól függ, milyen gondolataink voltak a lelki gyakorlat végzése közben. Ha transzcendentális vággyal koncentrálunk arra, hogy elnyerjük egy bhakta társaságát, aki jártas az Úr szolgálata tudományában, akkor biztosan maga Krsna fog megjelenni egy ilyen fejlett lélek formájában.
Másrészt ha valami más célunk van, sok olyan emberrel találkozhatunk, akik vallási vezetőknek vagy szenteknek látszanak, de nem hitelesek. Erejük vagy népszerűségük megtéveszthet, elveszthetjük a tartásunkat, messzebb kerülhetünk a tiszta odaadás valódi céljától. Távol attól, hogy elérnénk Krsna szeretetét Vrndávanban, teljesen megzavarodunk, és elkerülhetetlenül elvesztjük a lelkünket a felejtéshez vezető úton.
Azt mondják, hogy a vallás útját maga Isten állapította meg. Ha valaki nem érti a lelki életnek ezt az alapelvét, akkor mindegy, hogy intellektuálisan milyen tehetséges, az igazságot nem fogja megérteni, közömbös lesz a lélek igazi, örök, lelki vallásával szemben. Az ilyen emberek világi államot akarnak, ahol senkit nem érdekel a vallás gyakorlása. Az igazi, örök, lelki vallással szemben azonban sohasem szabad közömbösnek lenni. A szekularista téved, amikor azt gondolja, hogy a lelki élet legfelsőbb igazságához ragaszkodót szektás vagy korlátolt szellem befolyásolja.
A Legfelsőbb Úr örök, igaz, állandó és örökkévaló; az élőlénynek is ezek a tulajdonságai. Kapcsolatuk tehát örök és felbonthatatlan. A Legfelsőbb Úr végtelen tudat. Mindenható vágya hozza létre az atomnyi tudatos részecskét (az egyéni élőlényt). A különbség – az Úr végtelen, az élőlény atomnyi – ellenére közös bennük a tudat és a spiritualitás aspektusa. Így az egyén és a Legfelsőbb Úr kapcsolatát egyidejű egységnek és különbözőségnek mondják. Mivel számunkra lehetetlen megérteni, hogyan lehet két dolog egyidejűleg egy és különböző, a Gaudija Mahádzsanák kiegészítették ezt a meghatározást a „felfoghatatlan” jelzővel, és a tanítást acsintja-bhedábhedának nevezik. Ez azt jelenti, hogy ezt a kapcsolatot csak a kinyilatkoztatott szentírásokon keresztül lehet megérteni, el kell hinni.
Ebben a világban az emberek már számos tanítást közöltek a lelki életről és a vallásról, az egyéni lélek és Isten közötti alapvető kapcsolat megértése nélkül. A Bhágavatam mondja: „Eltérő természetük miatt az emberek megértése különböző.” Mivel az emberek az anyagi természet tulajdonságainak – jóság, szenvedély és tudatlanság – befolyása alatt állnak, eltérő módon észlelik a valóságot, ami elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezet. Mivel Maháprabhu szeretet-vallása univerzális, a világi államnak is ezt kellene hirdetnie, mert csak ez a befolyás küszöböli ki a viszályt és a konfliktusokat. Maháprabhu szeretet-vallása az egyetlen út a tartós világbékéhez.
Csak egy valódi, az egyetlen legfelsőbb igazság iránti odaadás vallásában megszilárdult szent képes harmonizálni az ellentétes szempontokat, létrehozni a tartós békét. Krsna minden inkarnáció forrása, teljes egész és mindent átható. Benne minden látszólagos ellentmondás feloldódik. Az Urat kizárólagos odaadással szolgáló bhakta is képes arra, hogy transzcendentális helyzetéből harmonizálja a különféle filozófiai állásfoglalásokat. Ezért ha valaki egy ilyen bhaktát részesít előnyben, ténylegesen olyan politikát követ, amely egyetlen vallási felekezetet sem preferál.
A Srimad Bhágavatam 2. bevezető versében azt mondják a nem irigy szentről, hogy egyedül ő ismeri az igaz, örök vallást, amelyből minden csaló tendenciát kiküszöböltek. Az irigység szó azt jelenti, hogy valaki képtelen elviselni mások jó szerencséjét vagy boldogságát. Az egyének irigysége nem engedi meg a helyes megkülönböztetést a belső én és az anyagi én között. Filozófiai gondolatai a megkülönböztetésen alapulnak, ez az enyém, az másoké. Az irigység a háború és más zavarok forrása. Persze van különféleség az isteni dimenzióban, de a különféleségből származó egységhiány nem jár valódi konfliktussal, mert minden egyén szilárdan kitart a nem-kettős, legfelsőbb igazságban, a lelki harmónia forrásában.
Másrészt a materialista hajlandóságot lehetetlen összhangba hozni a lelkivel. Ezek kölcsönösen ellentmondanak egymásnak, és a harmóniateremtés hasztalan erőfeszítése csak még több nyugtalanságot és diszharmóniát teremt. A nap, amely lehetővé teszi, hogy lássunk, nem köthet kompromisszumot a látást akadályozó sötétséggel. A nem-irigy természetbe sem fér bele a világias ember irigysége; inkább elűzi, és a legyőzését hirdeti, ahogyan a felkelő nap is elűzi a sötétséget, és áldást hoz a világnak. Így fog a legfelsőbb béke uralkodni a világban.
Először úgy tűnik, a Bhágavata elítéli az olyan lelki gyakorlatokat, mint lemondott szellemben való cselekvés, tudásszerzés. Elfogadja azonban, hogy a munkát a Legfelsőbb Úr megelégedésére kell végezni, és a tudást is elfogadja Krsnával kapcsolatban, a szambandha, abhidéja és prajódzsana kategóriákban. A Krsna iránti odaadás keretei között a lelki gyakorlat eltérő látásmódjai harmonizálódnak. Maháprabhu számára a Srimad Bhágavatam az egyetlen hiteles forrás; megmondja, mi a vaisnava tanítás, hogyan kell viselkedniük a vaisnaváknak. Ez a könyv, A szádhana művészete, különféle vaisnava írásokat – Srimad Bhágavatam, Hari-bhakti-vilásza és Csaitanja-csaritámrta – idéz, hogy megvilágítsa az odaadás útjának különböző aspektusait.
Lényegében minden élőlény az egyetlen, nem-kettős Legfelsőbb Igazság része. Ha valaki menedéket vesz ennél a Legfelsőbb Igazságnál, és elmélyíti az örök kapcsolat (szambandha) ismeretét, világosan megérti a folyamatot (abhidéja), amellyel eléri az élet végső tökéletességét (prajódzsana). E fejlődés során valósággá válik az élőlények egyenlőségének és barátságának meglátása.
Amikor a Bhágavatáról beszélünk, ez alatt két különböző dolgot értünk. Az első a szentírás, Srimad Bhágavatam. A második a bhágavata-bhakta, aki kapcsolatban van Bhagavánnal, a Legfelsőbb Úrral. Szvarúpa Dámodara azt az utasítást adta a kelet-bengáli bráhmanának, hogy menjen el, és hallgassa meg a Bhágavatamot egy vaisnavától.
„Menj, és tanuld meg a Bhágavatamot egy vaisnavától. Végy kizárólagos menedéket Csaitanja Maháprabhunál. Mindig az Ő bhaktáival társulj. Ha mindezt megteszed, el tudsz merülni isteni tanításainak óceánjában.” – CC 3.5.131-132
„Ne hanyagold el lustaságból a meditációt a szentírások következtetésein. A sziddhánta ismeretéből koncentrál az elme Krsnára.” – CC 1.2.117
Az Úr legbizalmasabb tanításaiba lépett be a szent, aki mentes az irigységtől, aki tanulmányozta a szádhana művészetét, ahogyan Sri Csaitanja tanította. Ha ilyen személytől hallgatjuk a Bhágavatát, megtanulhatjuk valódi értelmét, elnyerhetjük a legvégső áldást. Sri Csaitanja szádhana-művészete kegyéből megérthetjük Krsna Csaitanja Maháprabhu testének transzcendentális természetét. Ebből a tudásból megérthetjük, hogy Navadvipa kilenc szigete közepén a drágakő, Isodjána1 isteni kertje is transzcendentális, mint Maháprabhu egész hajléka.
Az Úr mondja: „Az isteni hang és az isteni forma az Én örök testeim.” A Legfelsőbb Urat jelentő hangrezgés az isteni hang vagy sabda brahma. Csaitanja Maháprabhu evangéliuma ilyen isteni hang. Gondos figyelemmel bárki megértheti Param Brahman formáját, az isteniség legmagasabb, személyes aspektusában. Ez vezet örökké friss és gyönyörködtető neve, formája, tulajdonságai és kedvtelései élvezetéhez – ez olyan szerencse, amely eltöröl minden maradék ragaszkodást az anyagi, érzéki örömökhöz. Amikor valaki megtapasztalja az örök birodalom örömét, közvetlenül észleli Sri Csaitanja Maháprabhu transzcendentális formáját, amely olyannak fog tűnni, mint a fölkelő hold. Legyen mindig győztes ez a könyv, A szádhana művészete, amely az Úr és a nagy bhakták tanításain alapul.