Bevezető
Az utóbbi 23 esztendőben a lelki közösségi élettel foglalkoztam. Miután különféle kommunákban és egy jóga asramban laktam, 1971-ben a németországi, düsseldorfi Hare Krsna asramba költöztem.
1972-ben, Párizsban találkoztam lelki tanítómesteremmel – Sríla A.Cs. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupáddal – ez meggyőzött arról, hogy amit kerestem, azt meg is találtam. Tizennyolc évesen még nem sok elképzelésem volt arról, hogy mi történik velem ezután. Először arra gondoltam, ha elfogadom a lelki tanítómesteremet, ezzel életem minden problémája végetér. De néhány éves Hare Krsna szerzetesként kezdtem megérteni, hogy ez a mozgalom többet kíván, mint lelkes utcai prédikálókat. Egyre többet foglalkoztam lelki tanítómestereim mozgalmának olyan oldalaival, mint az új tagok képzése, a kiadványok gondozása, az asramok könyvelése, vidéki közösségek alapítása, a főiskolai prédikáció, a vasfüggöny mögötti titkos misszió, asramok vezetése és sok más szolgálat.
Így sokszor kértem tanácsot, hogy hogyan cselekedjek helyesen. Egy hittestvérem a következőt mondta: „ Tőled, mint a bhakták megbízott vezetőjétől elvárják, hogy mindenben élenjárj. Első osztályú vezetőnek kell lenned, aki ért az emberek nyelvén. Olyannak, aki jól ápolja a közösségi kapcsolatokat, és sohasem lesz mérges. Mindig vannak jó tervei, hogy hogyan tartsa fenn az asramot s élete példás a lelki gyakorlatokban, mint a kora reggeli kelés, az éneklés, a leckeadás és könyvosztás. S ha házas, akkor jó férj és apa, stb., stb.”
Néha, különösen miután mesterem elhagyta e világot, szembesültünk olyan problémákkal amikre nem is számítottunk és megoszlott a véleményünk arról, hogy hogyan is oldjuk meg azokat. De ez hosszú történet, és most nem is annyira fontos. Ami viszont fontos, az az, hogy megpróbáljuk hittel szolgálni a mesterünket, a saját lelki eszményeinket, megpróbálni meghódolni minden nap jobban, mint azelőtt. A mester fizikai eltávozása után minden tanítványnak kötelessége növelni lelki tanítómestere szerető családját. Például segíthet egy fejlett vaisnavát vagy hittestvért. Ha szívében égető szükségét érzi annak, hogy teljes felelősséget vállaljon az új bhakták életében, akiket ő maga hívott az odaadó szolgálatba, akkor tovább kell növelnie az Úr Csaitanja fáját, ahogyan azt minden guru, és maga Krsna is kérte. Ezt nevezik guru-paramparának.
1984-ben a személyes felelősséget vállalva több asramot nyitottam. Sríla Prabhupáda Dél-Amerikába küldött. Az ISEV (Védikus Tanulmányok Főiskolája) és a VRINDA (Vrndávani Intézet a Vaisnava Kultúráért és Tanulmányokért) – melyet Sríla Prabhupád és szannjász-gurum, Sríla Srídhar Maharádzs inspirációjára alapítottam, fokozatosan egyre több országban elterjedt.
Szerencsére kedves hittestvéreim a segítségemre voltak. Asramról-asramra utazva, az egyes vezetőkkel és a vaisnava testületükkel tanácskozva, kellő betekintést nyerhettem abba, hogy milyen főbb problémákkal szembesültek, és hogyan oldották meg azokat. Kétségtelen, hogy minden siker kulcsa az alázat. Ez a könyv lassan készült el, mert sokat utaztam, de ezt a szolgálatot szerettem volna felajánlani azoknak a bátor prédikálóknak, akik a Kali kor előrehaladt volta ellenére is szeretnének segíteni másoknak azzal, hogy lelki oázisokat teremtenek. Lehet, hogy nincs elég tapasztalatotok, és hibákat követtek el, mégis arra kérlek benneteket, hogy napról-napra jobban őrizzétek az Igazságot. Ez tesz majd boldoggá benneteket, és azokat is, akik kapcsolatba kerülnek veletek.
Röviddel azelőtt, hogy Sríla Prabhupád elhagyta ezt a világot a következő tanácsot adta nekünk: „Ha nem folytatjátok a prédikálást, ismét hippikké váltok.”
Kérlek áldjatok meg azzal, hogy sikeressé váljak lelki tanító-mestereim szolgálatában, s hogy elérhessem Srí Hari Náma Prabhu tiszta dicsőítésének síkját.
Kelt, Mexikó, 1995. febr. 22-én
Szvámí B.A. Paramadvaiti