Bhaktivinóda Thákura

Az Úr Dzsagannáth temploma
Dzsagannátha Mandira

Nincs olyan hindu, aki ennek a templomnak a nevét ne hallotta volna. Öregek és fiatalok, férfiak és nők, királyok és parasztok, gyengék és erősek mind felkeresik ezt a templomot vallásos kíváncsiságból. Ez a híres templom a kalkuttai alkirályi palotától 301 mérföldre emelkedik a tengerpart közelében, és távcsővel már messziről megláthatja az, aki Bengál felől hajón érkezik. Egy kis kiemelkedésen áll, amely a tengerszinttől számítva 20 könyök magas (1 könyök = kb. 45 cm). Ez az emelt szint 375 x 400 könyök alapterületű, és nagy kövekből készült, amelyeket mész-homok habarcs tart össze. A templom 92 könyök magas, és teljesen indiai stílusú. A zarándok hét mérföldről pillantja meg a tornyát, és a ravasz Panda rögtön elszed tőle egy rúpiát azért, mert a szent csakrát megmutatta neki. Ezt a templom Ananga Bhimbdeb király vagy 800 évvel ezelőtt építtette egy másiknak a helyén, amely már akkor romokban állt. A régi feljegyzések ezt a templomot Niladrinak vagy kék hegynek nevezik. Ebből úgy tűnik, hogy a korábbi templom, amelyet valószínűleg a kivándorolt Indradjumna király építtetett, kék vagy sötét színű volt. Különben nem tudjuk megmagyarázni a Nilácsala nevet, ha csak el nem fogadjuk, hogy a Nilgiri (Kék hegyek), egy kis hegylánc után nevezték el, amely végigvonul ezen a tartományon.

A Puránákban az Utkalakhanda, a Niladri Mahodadhi és a Matla Panydzsí (a templomi tisztviselők által rendszeresen vezetett feljegyzések) szerint Dzsagannátha nagyon régi intézmény a hinduk között. Bármi legyen is az említett írások értéke, mi hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Purit már akkor szentnek tekintették, amikor a Puránákat írták, mert pl. a Visnu Puránában azt olvassuk, hogy Kanda Rsi visszavonult egy Purusottamának nevezett helyre, hogy ott gyakorolja a meditációt. Mindenesetre a templom megépítését általában Indradjumna királynak tulajdonítják, ő pedig jóval Vikramáditja király, Augustus római császár kortársa előtt élt. Biztosak vagyunk benne, hogy Puri nem olyan régi, mint Benáresz és Gajá, melyeket az összes Purána és a Mahábhárata többször is említenek, de nem is újabb eredetű, nem a keresztény időszámítás kezdete után épült. Nem hihetjük, hogy az intézmény pusztán a vallásos érzelem ostobaságában keletkezett; sőt nagyon nagy bölcsességet látunk abban az emberben, akinek először eszébe jutott a Dzsagannátha-templom megépítése. Nem állítjuk, hogy bármely vallásos szektához tartoznánk, mi abban hiszünk, hogy az abszolút hit ösztönös Istenszereteten alapul, és minden emberi lélekben természetes.

Az egész világon csak két nagy vallási szekta van, ezek harcolnak egymással, és semmi előnyük nem származik belőle. Az egyik azt tartja, abszolút szükséges azt hinni, hogy Isten minden forma nélküli, és a formában hívők pusztán bálványimádók. A másik azt tartja, hogy Isten a maga kegyességében megmutatta formáját a jámboroknak, hogy azok imádhassák Őt. Mindketten tévednek, mert mindketten egy tisztán anyagi dolgon vesztek össze. A legkevésbé szektás felfogás az, hogy Isten se nem forma, se nem forma nélküli, hanem tisztán lelki. A formát egyedül az anyag képes elképzelni; következésképpen minden, erre vonatkozó pozitív és negatív állításnak is természetesen anyaginak kell lennie. A formát imádók és az istent formanélkülinek nevezők egyformán bálványimádók és babonásak, következésképpen soha sem alkotnak képet maguknak a lelki Istenségről. A két osztályba tartozó szektásoktól elvárják, hogy gyűlöljék egymást, de a gyűlöletre nincs okuk azoknak, akiknek semmi közük hozzájuk. Ezért nem tudunk minden formát szentség nélkülinek tekinteni, mint a forma nélkülit vallók fanatikusai, de nem is tartjuk a forma nélküli (térrel vagy örökkévalósággal azonosított) Istenség imádatát Isten természetes imádatának. Odáig megyünk, hogy azt tartjuk, a lelki Istent múrti-formában imádó végtelenül fölötte áll annak, aki csak a forma nélküli létezésben hisz, aki azt gondolja, hogy a formanélküliség a Szellem egyik jellemzője.

A Szellem nem pontosan az anyag ellentéte, de biztos, hogy attól nagyon különbözik. Valóban nehéz eldönteni, hogy milyen kapcsolatban áll a Szellem az anyaggal, a térrel és az idővel; és nekünk nem adatott meg az, hogy ezt tudjuk. Biztos, hogy a legnagyobb tévedés lenne úgy felfogni, hogy az anyag, tér és idő összes ellentétes tulajdonsága benne van a Szellemben. Az embernek bölcsnek kell lennie, és szeretnie kell Istent. Ez a lélek vallása. Isten lényegéről (pl. hogy forma nélküli, vagy formája van) csak szektás. Mi azonban megengedjük az embereknek, hogy bölcsen, vagyis lelki módon szeressék Istent, akkor is, amikor egy múrtit látnak, meg akkor is, amikor valami végtelen dolgot, mondjuk a teret szemlélik. Amikor a lélek elfoglalja magát az imádatban, az elme is talál magának dolgot. Az elme azonban sohasem képzelhet el bármit, ami ne anyagi lenne. Ezért olyan nehéz az ember számára, a jelenlegi helyzetében, hogy elkülönüljön a bálványimádástól. Amit az embernek meg kell tennie, az a sorsa, és ezért a bálványimádás értelmezését rá kell hagynunk valamilyen más folyamatra. Ezért az a következtetésünk, hogy aki a múrtit Istenként imádja (legyen az forma nélküli vagy forma), az bálványimádó, de aki a Szellemet imádja bölcs szeretetben (akármilyen közel legyen is egy múrti-formához vagy a forma nélkülihez), az transzcendentalista. Még tovább is megyünk, és mindezeket a felosztásokat toleráljuk, ha őszinték.

Isten mindazoknak az imádatát elfogadja, akik a legmagasabb eszményüket imádják, akár forma az, akár forma nélküli vagy Szellem, és az Isteneszme nem hirtelen fellobbanásokkal, hanem néhány szabályozott folyamat útján válik egyre tisztábbá és tisztábbá minden lélekben. Bálványimádó az az ember, akinek nincs szíve az embertársai és következésképpen Isten iránt sem, aki gúnyosan tekint a mögötte járó legmagasabb eszményére. A bálványimádók elleni, akár szavakban, akár tettekben vívott harc nem keresztes hadjárat, hanem a nagyon kevéssé emberbaráti jellegű, elsietett, szeretet nélküli és ambíciózus fanatizmus feltörése. Mi ugyan mindent megteszünk tévelygő embertársaink lelki megreformálása érdekében, mégis toleráljuk a bálványimádók minden fajtáját, a formanélküliség imádóitól kezdve azokig, akik az embert vagy az anyagot imádják Istenként.

Mi csak az ateistákkal állunk szemben, akik önmagukért élnek és élveznek. Azok, akik Isten áldására sóvárognak, a mi testvéreink a hitben, akármilyen hiba van is az elgondolásaikban és az imádatuk formáiban. Az Istenszeretet saját, természetes erejénél fogva egyre magasabbra emel a lelki haladásban, még akkor is, ha tévútra vezérelt. Egyedül a hiánya az, ami lefokozza a lelket. Azok, akik Istent nem szeretik, a mienkétől éppen ellentétes úton járnak, és mindenfajta teista egyaránt szánja őket. Isten mentse meg őket. Az a vágy indít bennünket ezekre a megjegyzésekre, hogy megmutassuk, őszintén vizsgáljuk Dzsagannátha intézményét, anélkül, hogy gyűlölnénk a bálványimádókat (akik nem képesek megérteni a Purusottama Tattva filozófiáját), amint azt észre lehet venni országuk rövidlátó és kapkodó reformereinél).

Dzsagannátha rendszerét kétféleképpen láthatjuk. A babonásak és bálványimádók a bálványimádás rendszerének tekintik, és úgy imádják a múrtikat a templomban, mint a Mindenható Istent, aki egy faragott fadarab formájában jelent meg, hogy Uriást megváltsa. De a száragráhi vaisnavák úgy látják a múrtikat, mint az örök igazság mutatóit, melyet Vjásza magyarázott el a Védánta Szútrában. A templomok között, ahol Bimalá, Siva, Ganesa és Szúrja múrtijait találjuk, a terület közepén emelkedik Dzsagannátha nagy templomtornya. Azok, akik filozófiai szemlélettel vizsgálták a hindu teológia rendszerét, jól tudják, hogy ezek a hit öt különféle formáját rejtik:

1. a hit első formája a saktizmus vagy a természet mint Isten imádata
2. a második Szúrja vagy a nap imádata, akit a hővel, az élettelen anyag egyetlen aktív elemével azonosítanak
3. a harmadik arra tanít, hogy a Szellemet a fejlődés legkevésbé kielégítő formájában, az alacsonyabb állatokban imádjuk. Ebben a formában az elefánt-ember, vagy Ganesa az imádat tárgya.
4. A hinduizmus negyedik szakaszában az ember az imádat tárgya. A lelket, mely az emberben jól kibontakozott, Sivában imádják, és azt mondják, benne figyelhető meg az üdvözülés után az emberi lélek.
5. Csak az ötödik szakaszban észlelik és imádják a Végtelen Istent, mint az emberi lélektől különbözőt. Itt kezdődik a vaisnavizmus.

A hindu teológia, sőt általában az egész teológia története megmutatkozik ebben az öt szakaszban. Benne van az összes hitvallás, amely az ember teremtése óta létrejött. Nevezz meg bármely hitrendszert, amelyet az ember felfedezett, és mi minden nehézség nélkül be tudjuk sorolni a fenti öt – vagyis a materializmus, elementalizmus, fétisizmus, emberimádat és Istenimádat – valamelyikébe. Ez valamennyi hitrendszer filozófiai összefoglalása, és arra tanítja az embereket, hogy az utolsó kivételével egyikben se higyjenek. Dzsagannátha templomának látogatója is meg fogja látni ezeket a rendszereket, mindegyiket a maga helyén. Következésképpen Dzsagannátha templomát az egész területnek a közepén találjuk, és megjegyzéseink kizárólag Dzsagannáthára vonatkoznak.

Sokszor bementünk Dzsagannátha szentélyébe, és az ajtóreteszeket eltolva láttuk a középső helyiségben az emelvényt, ahol négy különböző múrti áll, vagyis Dzsagannáth, Balarám, Szubhadrá és Szudarsan. A Védánta szerint Isten kizárólag csak egy, de végtelenül sok energiája és tulajdonsága van, amelyeket az ember nem ismer teljesen. Sőt csak három energiát észlel Benne, mert nincsenek megfelelő képességei ahhoz, hogy a többi erőt megértse. Az egyik energiából származik az anyag összes különféle formájában és tulajdonságaiban, és ezt az energiát nevezik Isten Májá Saktíjának. A második energiából származik az egész lelki teremtés, valamennyi kapcsolatával és fázisával együtt. Ezt Isten Dzsíva Saktíjának nevezik. A harmadik, ember által észlelhető energia az akarat energiája, a Csit Saktí. Ez alatt a végtelen energia alatt a teremtésben működő Istent értik.

Dzsagannátha olyannak mutatja Istent, mint akinek nincs egyéb formája, mint szemek és kezek. Ez azt jelenti, hogy Isten lát, tud és teremt. Balaráma Isten Dzsíva Saktíjának a forrása; Szubhadrá a Májá Saktí, és Szudarsana az Akarat energiája. Semmilyen képet nem alkothatunk ezekről az energiákról, és ezért Dzsagannáth imádata azon alapul, hogy ez a múrti ugyanazon az emelvényen áll. Itt azt látjuk, hogy Isten formákban jelent meg azok kedvéért, akik el akarják Őt képzelni. Dzsagannáthát látni ugyanaz, mint tanulmányozni a Védántát, annak valamennyi ágában. Számomra úgy tűnik, a templom és intézménye könyv azok számára, akik el tudják olvasni; és az ostobák számára az intézmény haszontalan, éppen csak emlékezteti őket az Istenségre, aki megteremtette a világot.

Van még egy dolog a templomban, ami megmagyarázza, filozófiai értelemben miért áll Dzsagannáth az összes többi intézmény fölött. A Mahápraszád rendszerre gondolunk. A Dzsagannáthnak felajánlott rizst eladják a bazárban az összes zarándoknak. Bráhmanák, khettrik, vaisnavák, sákták, szannjászik és grhaszthák minden habozás nélkül, mind elfogadják. A templomban nem uralkodik bráhmana arisztokrácia. Ez azt mutatja, hogy az amikor az emberek bölcsekké válnak, nem kell engedelmeskednünk a bráhmanák ostoba parancsainak, amelyek főként azoknak valók, akik képtelenek maguknak kijelölni az utat. Ha az ember elismeri, hogy az Istenszeretet minden egyéb uralkodási és erkölcsi rendszer fölött áll, akkor nem kell többé az alantasabb néposztályoknak előírt sásztrák szerint cselekednie. Manu és Jagjavalkja dharmasásztrái nincsenek befolyással a szabad vaisnavákra, akik Isten saját katonái a gonosz elleni keresztes hadjáratban. A Mahápraszád-rendszer nemcsak a vaisnavák felsőbbrendű életét jelzi, hanem az imádat része, amelyet a közönséges teisták nem tudnak teljesen megérteni. A közönséges emberek nagyon hajlanak arra, hogy többre tartsák az értelmet, mint az ember intuitív, Istenszeretet felé ragadó érzelmeit. Most pedig meg kell indokolnunk, miért van az, hogy intuitív érzelmeink mindent fel akarnak ajánlani a szívünk Urának, mit megeszünk.

Először az ellen-oldal érveit kell megvizsgálnunk. A racionalisták úgy tartják, hogy Isten végtelen és szükségletek nélküli, következésképpen ostobaság ennivalót ajánlani egy ilyen lénynek. Szentségtörés teremtett dolgokat felajánlani a Teremtőnek, és ezáltal emberivé lefokozni Isten isteniségét. Ezek valóban ésszerű érvek, és aki meghallgatta, biztosan indíttatást érez, hogy kijelentse, „Le a Mahápraszáddal.” Bármilyen ésszerűek is ezek a következtetések, mégis szárazak és rombolóak. Megkísérelnek elválasztani bennünket attól, hogy bármilyen kapcsolatban legyünk Istennel az imádat formájában. Amikor azt mondod, hogy a végtelen nem akar semmit, megtiltasz minden elmélyedést és imát; a Végtelen nem akarja hálád kifejezését, vagy más szavakkal, a hízelgést. Szólj csak egyetlen szót a feltételekhez nem kötötthöz, és biztosan feltételekhez kötött lénnyé degradálod. Himnuszok, imák és szentbeszédek, mindennek vége! Csukjátok be a templom kapuit, mert a mi racionalistánk ezt tanácsolta. Higgy egy teremtő elvben, és megtetted a kötelességedet. Ó, milyen szégyen! Milyen szörnyű bukás! Teisták, óvakodjatok ezektől a lealázó gondolatoktól!

Most a racionalista más formában jelenik meg, és elfogadja az imákat, a szentbeszédeket, zsoltárokat és a templomba járást, mondván, minderre szükség van a lélek fejlődése érdekében, de ezeket nem Isten akarja. Örülünk, hogy a racionalisták egyáltalán felénk léptek, és idővel még közelebb fognak kerülni.

Igen, a haladó racionalisták nagyon átfogó teológiai elvet fogadtak el, mégpedig azt, hogy bármit teszünk, ami Isten felé visz, az a mi saját javunkat és nem Istent szolgálja, akinek ilyesmire nincs szüksége. De a racionalista még mindig racionalista, és mindaddig az marad, amíg az önérdek mozgatja. Mi biztosan tudjuk, hogy a vallás azt ígéri, örök boldogságot ad az embernek, és lehetetlen elgondolni egy olyan vallás, amelynek az alján nincs ott az önérdek. Ez a felfogás azonban haszonelvűnek tűnik, és sohasem állíthatja magáról, hogy teista lenne. Istent magáért Istenért kell szeretnünk, bármilyen ésszerűtlen legyen is a cselekvésünk. Ne legyen semmi a szeretetünkbe, ami magunkkal törődik. Természetes, hogy így kell éreznünk Isten iránt, minden befolyás vagy tapasztalat nélkül. Akármilyen kedves is az üdvözülés, még az sem lehet ennek a szeretetnek a célja; mit mondjunk akkor a boldogság egyéb formáiról?

Az „Istenszeretet” önmagának a jutalma. Az üdvözülés ezzel együtt járó következmény, a szeretet szolgálóleánya kell legyen, és nem szabad fő célkitűzésnek látnunk. Ha egy racionalista kész arra, hogy ebben higgyen, akkor vaisnava teistává válik; de nem ér semmit, ha pusztán csak a nevet viseli. Bár teljesen tudatában vagyunk annak, hogy a feltételekhez nem kötöttnek egyáltalán nincsenek feltételei, mégis a szeretetről alkotott, édes és szent felfogásunk egészen másként látja ezt a dolgot.

Az értelem valamit javasol, de a szeretet éppen annak az ellenkezőjét írja elő. Az értelem azt mondja nekem, hogy Isten nem bánkódik, a szeretet azonban úgy látja Istent, mint aki könnyeket ont rossz útra tért fiaiért. Az értelem azt mondja, hogy Isten szigorú törvényei hidegen jutalmaznak és büntetnek, a szeretet azonban feltárja, hogy Isten megszánja a bűnbánó lelket, és enged a törvényeiből. Az értelem azt mondja, hogy bármennyit fejlődjön is az ember, sohasem érintheti meg az Abszolút Istent; a szeretet azonban azt hirdeti, hogy amint a lélek női formát ölt, Isten bármennyire feltételekhez nem kötött is, mégis örök házasságra lép a feltételekhez kötött lélekkel. Az értelem azt mondja, hogy Isten térben és időben végtelen, de a szeretet úgy tartja, hogy a mindenkinél szépségesebb Isten itt ül közöttünk, mint egy tisztelt rokon, és élvezi a társaság összes örömeit.

Mint az apa, amikor a kisgyermekeivel játszik, Isten mindenféle finom ételt terít szét a földön, és elvárja, hogy a fiai a szétszórt áldásokat összegyűjtsék, az értelem használata nélkül, és pusztán nagy szeretetükben minden áldást felajánljanak az Atyának, akit jobban szeretnek az életüknél. Az Atya is viszonozza szerető érzelmeiket, visszaadja az áldásokat a gyermekeinek, és ilyen kegyesen szól hozzájuk: „Ó gyermekeim! Ezeket az áldásokat nektek szántam. Természetes szeretetből idehoztátok nekem, hogy Én élvezzem; persze Nekem nincsenek kielégíteni való szükségleteim. Elfogadom azonban a felajánlásotoknak azt a részét, amely összhangban áll Velem; elfogadom a tiszta szeretetet és az önzetlen vonzalmat, mert egyedül erre vágyom. Vegyétek vissza ezeket az édességeket, és élvezzétek.” A száraz értelem sohasem tűrheti meg ezt az önzetlen szeretetet, mégis ez szenteli meg az ételt, amelyet magunkhoz veszünk, ez teszi lehetővé az ártalmatlan élvezetet természetes életünk minden egyes napján. Ez az őszinte imádat rendszere, és csak a magasabb osztály teistái cselekedhetnek eszerint. Ki sem tudjuk fejezni, hogy gyakran milyen örömet éreztünk, amikor magunkhoz vettük a szent Mahápraszádot a templomban. A neki tulajdonított szentség annak édessége, és gyakran imádkozunk azért, hogy minden ember élvezhesse.

A száragráhi vaisnava számára a templom olyan lenyűgözően varázslatos, hogy azt a közönséges racionalista sohasem értheti meg. Ezzel nem azt mondjuk, hogy az értelem ostoba dolog. Éppen ellenkezőleg, senki sem csodálja jobban az értelmet, mint csekélységünk. Azt tartjuk, az ember éppen azért áll az összes többi teremtett lény fölött, mert az értelem nemes ajándékával rendelkezik.

Ezzel azt állítjuk, hogy e nemes princípiumon kívül van az emberben egy másik, még magasabb adomány is, amit szeretetnek neveznek. Az értelem segít a szeretetnek abba, hogy megtartsa a megfelelő határait a lelki világban. A szeretet gyakran hajlamos arra, hogy lealázza magát, és inkább tárgyakhoz ragaszkodjon, mintsem Istenhez; ilyenkor nők, bor, hús és arany utáni vággyá alakul át. Itt az értelem tanácsolja, hogy emelkedjen egyre magasabbra, míg el nem éri odafönt a neki megfelelő világot. Vagyis úgy látjuk, az értelem feladata nem az, hogy megteremtse a szeretetet, hanem hogy segítse.

Az értelmet valójában úgy lehet tanulmányozni, mint a szeretet leányát, és mindig őt kell szolgálnia minden reményében, törekvésében és szent cselekedetében. A racionalista azonban úgy tartja, hogy az értelem a minden. Ez degradálja az emberiséget. A haladó racionalista hisz a szeretet igazságában, de azon van, hogy az értelem szolgálóleányává tegye. Ez a másik hiba. Néha rabként tartja a lelki szeretetet az értelem börtönében. A szeretet magasra akar szállani lelki szárnyain, egy olyan birodalomba, ahová a börtönőr (az értelem) nem juthat el, ez persze biztosan megkötözi a szárnyait, mert attól fél, hogy esetleg méltatlan helyre megy. A szeretet a saját lelki szavaival beszél, az értelemnek azonban erről nincs semmi tapasztalata, betegségnek véli, és orvosságot ad neki, hogy meggyógyítsa. Így történik, hogy lelkünk természetes erejének királynőjét a száraz értelem adagolása megbénítja, és úgy pihen bennünk, mint a kalitkába ejtett madár.

Ó. Mekkora zavart okoz az értelem, amikor visszaél a hatalmával. Ó. Szégyelje magát a racionalista. Istenem, segíts az embernek. A teisták csak azokkal törődnek, akik csak felveszik a teista nevet és úgy vegyülnek el közöttetek, valójában azonban nagyon is száraz racionalisták. Két osztályba sorolhatók, éspedig vagy tervezők, vagy ostobák. A tervező teista a valóságban racionalista, és csak azért mondja magát teistának, hogy káros befolyásával lerántsa az őszintéket. Az ostoba csak azért mondja magát teistának, hogy megszabadulhasson a racionalista névtől, de a szeretetet még mindig alárendeli az értelemnek, és nem képes megtalálni a saját helyét.

Az őszinte teistának azonban mindkettővel törődnie kell, és meg kell őriznie a szeretet fennhatóságát az értelem és társai fölött. Most pedig rá fogunk mutatni arra, milyen durva bálványimádásba és babonákba estek azok, akik nem irányították a szeretetüket, nem törődtek az értelem helyes útmutatásaival. Dzsagannátha temploma Puri helyi királyának felügyelete alatt áll, akit az ostoba emberek isteni inkarnációként imádnak. A szolgák 36 osztályát felügyeli a templomban, akik neve Csatrisa Nijoga. 600 szuar (szupakár) vagy szakács-család él a templomban. Nem kell itt felsorolnom a szolgák összes osztályait. Számos Panda, parihari, Pasupat és Szuar küldi el a saját szolgáit India különböző részeibe, hogy összegyűjtsék a templomi zarándokokat. Ezek az ügynökök vagy gomaszthák (ahogyan nevezik őket) mindenütt meglátogatják az úriembereket, ahova csak elmennek, adnak egy kis Mahápraszád édességet, és közlik, hogy szívesen a gondjaikba veszik a zarándokokat, és elviszik őket Puriba. Ilyen módon az ügynökök nagyon sok lelket szednek össze (akik között az idősebb hölgyek vannak a legtöbben), és a Haribol hangjaira vonulnak velük. El kell ismernünk, hogy a Pandák és gomasztháik (általában kájasztha osztálybeliek) nagyon sokat megtesznek a zarándokaikért, néha pénzt is előlegeznek nekik útiköltségre. A bengáli játrik általában a Sznána Játra és a Ratha Játra ünnepségeken keresik fel Purit, de az ország felső részéből állandóan érkeznek látogatók. Amikor a zarándokok megérkeznek Puriba, a Panda, kinek ügynöke elhozta őket, egy kis Mahápraszádot ad nekik a Narendra tónál, a város közelében. A zarándokok már azon a napon látják Dzsagannáthát, amelyen megérkeznek, és a Panycsa Tírthát a második vagy harmadik napon végzik. Panycsa Tírtha azt jelenti, hogy megfürdenek Márkandeja és Indradjumna tavaiban, a tengerben, majd miután elvégezték ezen a három helyen a Sráddhát, megnézik Dzsgannátha és Balaráma múrtijait a templomban.

A Panda az egész idő alatt csendben marad, de az utolsó napon biztos, hogy mindent elszed a zarándoktól, amije csak van, néha még adóslevelet is, a zarándok körülményeinek megfelelő összegre. Ezen a napon a Panda a tőle megszokott komorsággal felviszi a zarándokot a Koili Vaikunthának nevezett magas tetőre, a templom északi részében, és ott mondja el a Mahávákját és a Szuphalát, hogy a zarándokot meggyőzze, adja oda az összes pénzét, amennyi csak nála van. Amikor a zarándok hazatér, semmije sincs, csak egy kis Mahápraszád édesség és Dzsagannáth néhány durva vonásokkal festett képe.

A valóságban a templomszolgák egyike sem jobb, mint azok a bráhmana papok, akik nyereségszerzés céljából foglalkoznak a túlvilággal. Rendkívül durvák, egyáltalán nem ismerik a hindu teológiát. Sohasem próbálnak tanítani vagy tanulni, de nagyon gyakran járnak pénz után. A legtöbben nagyon szívesen megisszák a bhangból készült italt, és ezért (csaknem mindegyiküknek) dagadt a lába, néha annyira, mintha az elefantiázis nevű betegségben szenvednének. A templomszolgák azonban hiába keresnek akármennyit, sohasem halmoznak fel vagyont, mert nagyon gondatlanok. A templomon kívül általában fenntartanak egy Akhra nevű helyet, ahol összejönnek, bhangot isznak, és női ruhába öltözött, fiatal fiúk táncát nézik.

Legközelebb megpróbáljuk leírni Puri összes Akhráját, és mivel ez a cikk máris sokkal hosszabb lett, mint ahogy gondoltuk, most el is búcsúzunk.

Adatlap

Fordította:

Rohini Prijá d.d. (Szilágyi Márta), 2002. december

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Bhaktivinoda Thakura: The Temple of Jaganntha at Puri
(1871-ben jelent meg először)
www.harekrsna.com/

Bhaktipédia felelős:

B.A. Késava szvámí