Meghódolás
A Bhagavad-gítá végső instrukciója az anyagi vallásosság föladására, és Isten fenntartás nélküli követésére buzdít. A Bhagavad-gítá elején Krsna kijelenti, a vallástalanság túlsúlyba kerülésekor alászáll a Földre, hogy megoltalmazza híveit, eltörölje a gonoszokat, s visszaállítsa a vallási elveket.
Krsna két állítása ellentmondásosnak tűnik. Az Istenség Személyisége a vallás megoltalmazására száll alá a Földre, mégis arra buzdítja Ardzsunát, adja föl a vallási elveket. Ennek ellenére egyértelmű a magyarázat. A vallásosság igazi alapelve a feltétel nélküli, teljes meghódolás Isten akarata előtt. Ha másképp cselekszik az ember, szolgálja bár felebarátait, az mégsem számít vallásosságnak, mert tettei a világi kéjsóvárságnak a vallás köntösében pompázó változatai csupán.
A Bhagavad-gítá tanácsait akkor követi igazán az ember, ha lelki meggyőződéssel Isten örök szolgájának érzi magát, és ennek szellemében cselekszik. Ám ha saját magát hiszi tettei élvezőjének, az a világi kéjsóvárság jele.
Aki teljesen átadja magát Srí Krsna édes akaratának, nem válik erőtlen, élettelen géppé. Ha az ember Srí Krsna örök szolgálatába szegődik, az új lelki hajtóerőt szabadít föl benne az Úr akaratának megvalósítására a lelki tanítómester isteni médiumán keresztül, aki szándékában egy Ővele. Mindez csak abban az esetben lehetséges, ha az embert a tiszta istenszeretet motiválja, ami nem más, mint a lelki élet sikerét garantáló természetfölötti értelem (vjavaszájátmiká-buddhi).
A világias szakhíbhékík és gauránga-nágarík természetellenes módon a gópík ruhájában ékeskednek, ám e hajlamukat nem a természetfölötti értelem irányítja. Az ilyen mesterkélt testi cicoma nem boldogítja Srí Krsna transzcendentális érzékeit, s romlásba taszítja az embert. Sríla Dzsíva Gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhu kommentárjában határozottan elítéli a világi emberek szakhíkat imitáló törekvéseit. Figyelmeztetés ez az igaz bhaktáknak is, hogy a szakhík öltözékének viselését ne tekintsék az imádat, a bhadzsana részének. Az ilyesmi a csekély értelemmel megáldott álbhakták világi vágyait tükrözi, így nem érhet föl a Vradzsa-béli pásztorlánykák tiszta lelki odaadásával. Az efféle próbálkozás tehát vétkes és szigorúan tilos.
Már részletesen kifejtettük, hogy Srímatí Rádhárání és társnői, a szakhík isteni szubsztanciából valók, és minden cselekedetükkel egyesegyedül Srí Krsnát szolgálják. Tetteik nem hasonlíthatók a felszínes világi aktivitáshoz. Srí Krsna a mindenkit vonzó személyes Isten, aki elbűvöli az egész univerzumot, Őt azonban Srímatí Rádhárání bűvöli el.
A Srímad-Bhágavatam a következőképpen említi a gópík lelki vonzalmát:
jat té szudzsáta-csaranámburuham sztanésu
bhítáh sanaih prija dadhímahi karkasésu
ténátavím atasi tad vjathaté na kim szvit
kúrpádibhir bhramati dhír bhavad-ájusám nah
„Óh, kedvesem! Puha lótuszvirág lábaid, melyeket keblünkre szoktunk vonni, most Vrndávan erdejét járják, s biztosan fájdalmas a kavicsok szúrása. Nagy aggodalommal tölt el ez bennünket, hisz Te vagy a mi életünk!” (Bhág.10.31.19.)
Így éreznek a Vradzsa-béli pásztorlánykák, s példájuk azt igazolja, hogy egész életüket Srí Krsna szolgálatának szentelték, az önös érzékiség gyanújától is mentesen.
A szabályozott odaadó szolgálatnak hatvannégy eleme ismeretes. Ha a bhakta őszinte hittel követi e szabályozó elveket, alkalmassá válik arra, hogy bebocsátást nyerjen Isten transzcendentális szolgálatába. Buzgó vágyának gyümölcse, hogy – a pásztorlánykákhoz hasonlatosan – örök társként szolgálhatja majd Krsnát. Ehhez azonban felül kell emelkednie a varnásram-dharma világi szabályain.
Srí Krsna örök isteni hajlékán, Vradzsában mindenki sajátságos szeretetteljes viszonyban szolgálja az Urat. Raktaka, mint az Úr örök társa (parsada) a dászja-préma érzelmeivel viszonyul Krsnához. Madhumangal, Srídámá és Szudámá, mint barát (szakhá) a szakhja-préma, Nanda és Jasódá pedig a vátszalja-préma érzéseivel szolgálja Őt. Amelyik lelki viszony érzelmeihez vonzódik a bhakta, azt éri el tökéletessé válásakor. Érzékletes példája ennek a megtestesült Upanisadok (srutik) esete. Ők is megértették, hogy Srí Krsna szerető szolgálatát egyedül a Vradzsa-béli pásztorlánykák nyomdokait követve érhetik el. Krsna rajongó szeretetére vágytak, ezért ők is a gópík nyomába szegődtek, s így jutottak el a rágánugá spontán szintjére.
A Srímad-Bhágavatamban a srutik a következőképpen szólnak:
nibhrta-marun-manó ‘ksa-drdha-jóga-judzsó hrdi jan
munaja upászaté tad arajó ‘pi jajuh szmaranát
sztrija uragéndra-bhóga-bhudzsa-danda-visakta-dhijó
vajam api té szamáh szamadrso ‘ngiri-szaródzsa-szudháh
„Az Istenség Személyiségének ellenségei, akik ugyan gonosz érzülettel, de folyton Őrá emlékeztek, a személytelen Brahman-ragyogásba olvadtak. Ezt érik el az empirikus filozófusok és a misztikusok is az elme s az érzékek szigorú fegyelmezésével, jóga-gyakorlataikkal, s a személytelen Brahmanon való meditációjukkal. Ám Vradzsa hajadonjait valósággal megbabonázta Srí Krsna kígyószerű karjainak delejes szépsége, s elnyerhették az Úr kegyét. Mi is a pásztorlánykák nyomdokait követtük, s így részesülhettünk Isten lótuszlábainak nektárjából.” (Bhág.10.87.23.)
E vers értelme szerint a srutik a pásztorlánykák nyomdokait követték, s mikor eljutottak a tökéletességhez, ők is a gópíkéhoz hasonló testet kaptak. E transzcendentális testet elnyerve lelki gyönyörök közt élvezhették Srí Krsna társaságát.