A lemondás útja
Egy megrögzött materialista ember el sem tudja képzelni, hogy lemondjon munkája gyümölcseiről. Az ilyen ember nem képes megválni a személyes erőfeszítése révén szerzett javaktól. A Bhagavad-gítá fentebb idézett felszólításából azonban ők is megérthetik, hogy munkájuk eredményét Istennek kell szentelniük. De mivel nincs tiszta képük az Istenség Személyiségéről és arról, miként ajánlhatnak fel bármit Istennek, csak nehezen tudnak eleget tenni e felhívásnak.
Miután az Úr Csaitanja elvetette a varnásram-dharma áttételes áldozatosságát és a közvetlenül Istennek szentelt fölajánlásokat, Rámánanda egy harmadik javaslattal állt elő. Azt ajánlotta, hogy a pénzszerzéssel és az élvezetekkel elfoglalt közönséges ember adja fel az anyagias életvitelt, munkája eredményét pedig szentelje Istennek. Ennek az átfogóbb eszmének alapján idézte Rámánanda a Srímad-Bhágavatam slókáját:
ágjájaivam gunán dósán majádistán api szvakán
dharmán szamtjadzsja jah szarván mám bhadzsét sza csa szattamah
E versben az Istenség Személyisége így szól: „Az ember kötelességeit a kinyilatkoztatott írások határozzák meg. Ezeket elemezve az ember megértheti a kötelességek minden erényét és hibáját, s így könnyedén túlléphet minden egyéb kötelességen, hogy engem szolgáljon. Az ilyen embert a legmagasabb rendű szentnek kell tekinteni.” (Bhág.11.11.32.)
E vélemény alapja az a tény, miszerint a vallás legfőbb tökéletessége Isten szolgálata. Ha vallási kötelezettségeink gyakorlása során eljutunk a tiszta odaadásig, kiváló szádhuvá, szentté válhatunk.
Rámánanda tehát azt javasolta, hogy a varnásram-dharma szabályainak gyakorlása helyett az ember vegye föl a szannjász-rendet. A szannjász fölvétele az anyagi élet föladását jelenti, ami után az ember teljességgel Isten szolgálatának kell szentelje magát. Rámánanda ennek alátámasztása végett idézte a Srímad-Bhágavatam fenti versét, majd Krsnát a Bhagavad-gítából. Isten itt azt kívánja, hogy minden egyéb vallási meggyőződést föladva mindenki egyedül és kizárólag Őt kövesse.
szarva-dharmám paritjadzsja mám ékam saranam vradzsa
aham tvám szarva-pápébhjó móksajisjámi má sucsah
„Add fel a vallás minden változatát, s hódolj meg egyedül énelőttem! Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj!”
A materialista számára magasabb eszmény az anyagi tettektől való visszavonulás, vagy a természet köterőitől háborítatlan állapot elérése. Ám a pozitív elfoglaltságot nélkülöző lemondás nem tökéletes, s nem is adhatja meg gyakorlójának a hőn óhajtott istenszeretetet.
A Viradzsá-folyam az anyagvilág határán túl van, ahol már nem érvényesül a természet három minőségének zavaró befolyása. Az anyagi világ Isten külső energiájának terméke, a Vaikuntha, vagyis a lelki világ pedig Isten belső energiájának megnyilvánulása. A Viradzsá-folyam az anyagi- és a lelki szféra között húzódik, nem tartozik sem az anyagi, sem a lelki világhoz.
Az Úr Csaitanja a lelki világba szeretné elvezetni az embereket. Ezért Rámánandának ezt a javaslatát is elvetette, mert pusztán lemondással nem juthat el az ember a Vaikuntha birodalomba. Az anyagi tettek elutasítása, vagy a világi elfoglaltság iránti közömbösség még nem jelenti a pozitív lelki tettek elfogadását. A lelki tettek teljességgel a spirituális megértéstől függenek. A lelki világról mit sem tudó ember még saját magát sem képes fönntartani, ha fölad minden tettet. Pozitív, transzcendentális elfoglaltságra van szükség, máskülönben a hétköznapi vallásosság merő tagadása a legcsekélyebb mértékben sem segíti az ember lelki fejlődését. Az ilyen lemondással az ember csak az ürességet táplálja életében, s a tényleges lelki aktivitás híján újra visszatér az anyagi tettekhez. Az ilyesfajta lelki törekvés is egyfajta személytelen koncepció, ezért alkalmatlan a leendő bhakta számára.