Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákur
A Védántáról és a vaisnavizmusról
A védánta morfológiája és ontológiája
Kedves Barátaim,
Szónokként állok előttetek. Most elmondok nektek néhány dolgot a Védántáról, és különösen annak ontológiai spektusáról, mivel a morfológia annak korábbi, változó része. Szavaimat eltölti a vágyakozás, hogy a hangomat meghallgassátok és füleiteken át befogadjátok. A hang a Védánta legfontosabb alapja, amely a jelenleg megnyomorodott, tökéletlen érzékeink számára megközelíthetetlen témát tárgyal. A fül nem működhet felvevőként, ha csak nem vagyunk készek arra, hogy a hangot befogadjuk, és ez a befogadás az ízlésünktől, a korábbi tapasztalatunktól függ. Ez a korábbi tapasztalat a jelenségvilágon belüli témákat szólongatja, de a Védánta hangjainak más a céljuk. Ezért csak a kölcsönös kapcsolatunk fogja sikerrel koronázni a törekvéseinket.
Sok barátunk állítja be magát tudással rendelkezőnek, amikor igazából még csak megízlelték a tudást. Érzékszerveiket használják az ilyen tudás megszerzéséhez, ezek társulnak az alkotóelemekről alkotott felfogással. Ezek a tudósok szubjektív helyzetből mérlegelik eltökéltségük tárgya mind szintetikus, mind analitikus értékeit. Az eléjük kerülő tárgyakat ismerjük úgy, mint jelenségeket; arra szolgálnak, hogy lekössék a figyelmüket, amikor empirikus és intuitív érvekkel vizsgálják a jelenségeik okaira és törvényeire vonatkozó tudást. Más szavakkal, csak elméjükben spekulálva filozofálgatnak a tárgyról.
Amikor egy lény megismerése a jelenségekre szorítkozik, arra azt mondjuk, természeti filozófia, de az érzelmek pszichológiai vizsgálata a tudás elmebeli filozófiaként ismert szakterületébe tartozik.
Egyetlen, érzéki észlelésünkkel kapcsolatos filozófiai spekuláció sem gátolhatja, hogy azon átküzdjük magunkat. Az érvelés során a külső megjelenéseknek egyetlen esetben sem kell pontosan azonosulniuk az igazi, objektív állapottal; hiszen például sokkal mélyebb benyomást kapunk egy csillagról, ha tudjuk, hogyan oktat a csillagászat egy avatott tudósa, vagy ha tudományos módszerek váltják fel téves elképzeléseinket. A megtévesztő, külső megnyilvánulásokat nem kell szükségszerűen elfogadni, ha igazi (lelki) tevékenységünk már felismerte azokat, mint tévedéseket. A látszólagos okok gyakran sodornak el a rossz irányba, nem részesülünk az Igazság kegyében, és adott körülmények között látszólagos, változásra érzékeny igazságokat találunk érvényeseknek. De a nem változó formáció ontológiáját nem kell elhanyagolni az alternatív, változó tulajdonságok kedvéért.
Különböző országok különböző emberei másféle módszerekkel gondolkodnak. Ezért a filozófiában sem várhatunk el azonos eredményeket. A hellén és a héber iskolák a boldogságot és az erényt tették meg a filozófiai spekuláció lényegének, ezekkel viszont Kínában a lojális társadalmat és a helyi, alkotmányos kormányzatot kívánták megőrizni. A középkori Európa sokféle változatban jelentkező, misztikus filozófiája a gondolkodó emberek ítéletében patetikusan tükröződik. Perzsia animisztikus felfogása valamint az imperszonalista elgondolás bírálatokra indították az indiai filozófusokat. A barbár filozófiai felfogás sem nyerte meg a kritikus és etikus érvelők tetszését.
Nagyon sokáig hangoztatták, hogy az indiai filozófia hat különböző rendszere eltérő témafelvezetésű, és a rájuk következő evolúciós folyamat néhány tucat filozófiai nézetet hagyott ránk, amelyeket spekulatívan végiggondolhatunk. Tudjuk, hogy az elme az alaphelyzettel való egyetértés vagy egyet nem értés funkcionális közege, a maga véges tartományán belül. Amikor megszilárdult, a neve Buddhi vagy tudat. Ahankarnak hívják az elme világi tárgyakkal szembeni, egoista működését, ez a részleges, fenomentális aspektus feletti uralkodás munkálkodó cselekvése. A Dzsiva vagy lélek más, mint a fenomenális elnevezések, de leláncolt állapotában az egyéni lélek az anyagi világgal társul.
India öt régi filozófiai iskolája más jellegű, mint a Védánta filozófia. Az összehasonlító tanulmányokat néha érzékek feletti módszerek jellemzik, bár kezdetben nem kell óva inteni a Védánta tanulmányozóit. A Védánta filozófia tudománya a formáció aspektusaival is foglalkozott, már ami a forma állandó, a kibontakozó fejlődés eredményeként jelentkező változásait és az állandó, változatlan elemek örökké változó formákban való fellépését illeti.
A Védánta témája túl van a véges jelenségvilágon. Ennek a filozófiának a tárgya nem korlátozódik sem az anyagi tér valamely részére, sem adott időszakra, sem az érzéki észlelés bármely, a világegyetemből vett anyagból alkotott objektumra. Egy lény cselekedeteit az időben mérjük, játszótere lehet lineáris, két- vagy háromdimenziós, de benne foglaltatik a térben, és a testet öltött entitás szubjektivitása a jelenségekre szorítkozik. A Védánta felépítése teljesen eltér az ilyen korlátozott, strukturális határkövekétől, bár egyesek kísérletet tettek arra, hogy a Védántát is befogják saját börtönrácsaik mögé.
Bár a Védánta a hétköznapi nyelvet használja, az egyszerű, intelligens emberek nézeteihez illeszkedik, hogy fokozatosan emelje fel őket azokba az érzékek feletti régiókba, ahol az érzékek már nem működhetnek a jelenlegi eszközeikkel, vagy ahol hiszékeny barátaik szavai már nem segíthetnek, mégis a transzcendentális témákat csak lassan, nyelvi vagy racionalisztikus finomságokon keresztül tárja fel, hogy megkülönböztetést tegyen a transzcendencia és az élvezetek nem kívánatos, állandóan változó síkjai között. Mivel a megértés előrehaladását segíti, nem kell egyetlen felfogásban megrekednünk ahhoz, hogy az érzékeinket akár a racionalitás és a szeszélyeinknek pontosan megfelelő, harmonikus nyelvezet feláldozásával is kielégítsük. Ezért ha ezt a filozófiát tanulmányozzuk, a módszernek soha nem szabad összetévesztenie a transzcendenciát a jelenlegi gondolkodásunkkal.
Amikor az Abszolút válik egy érző lény céljává, érzelmi attitűdje más jellegű lesz, mint a fenomenális korlátozások természete. Csak akkor hajlamos arra, hogy a véges, egymással világias kapcsolatban álló dolgok felett uralkodjon, ha cselekvéseit a jelenségek véges dolgaira korlátozza. Végső soron az odaadásnak vagy Bhaktinak kell irányítania a szellem valamennyi, a transzcendentális Abszolútra irányuló cselekedetét, míg az érzékek kielégítése a cselekvő Karmájaként ismert aktivitáshoz vezet. Az Abszolút megváltoztathatatlan, tökéletes helyzetben van, nem oszlik nemekre, nincs meg benne a megfigyelő, megfigyelés és megfigyelt három pozíciója, és ilyen módon válik a gnosztikusok vagy dzsnyáninok célkitűzésévé. Az időtényező soha nem kerekedhet felül az Abszolúton.
Eltérően a jelenségek világától, amelyben az idő múlásával minden megváltozik, és ezért ingatag helyzetben van, az Abszolút nem megy keresztül semmilyen változáson. Az Abszolútat nem élvezhetik, nem használhatják ki az érzékek az elme vagy a test javára. Bármi hasznot halmoznánk is fel azzal, hogy felajánljuk a szolgálatainkat az Abszolútnak, annak soha sem a mi ideiglenes, az előnyöktől másokat megfosztó boldogságunk a célja. Sőt a Védánta témája még attól a boldogságtól is megfosztja az emberi testet és elmét, amely tévesen épül be a vegyítetlen, végtelenül kicsiny abszolútba. Végtelenül kicsiny abszolút alatt az azonos minőség individuációját értem, és nem a mennyiségét. Az Abszolút anyaga nem változik meg soha. Nincs időtényező, amely ellenállhatatlan erővel megcsonkítaná. Nem foglal el teret sem, mint az anyagi entitások. Az Abszolútat elemezve, választóvonal mutatkozik a részek és az egész között. Az Abszolút jellege eltér a nem-abszolúttól, amint azt a tökéletesség és tökéletlenség sajátságai alapján meg tudjuk becsülni. A tökéletlenség és fogyatékosságok régiói nemkívánatos tapasztalatát nem kell átvinnünk a Védánta eredete, természete és ontológiai lényege örökre szóló aspektusaira.
Nem is kell a Védánta területének ismeretét egyetlen, elemi formulára korlátozni, kizárva a Szmárta magyarázatot és azok értekezéseit, akik letértek a szigorú Sruti ösvényéről. Csak a tarthatatlan, szektás nézeteket nem kell beleérteni a Védánta kategóriájába. A kreatív alkotók és a destruktív kihasználók által felkínált, különféle értelmezéseket sem szabad összetéveszteni a Szatvata Puránákkal és a Pancsarátrákkal.
A Védánta Szmárta fejlődése mellett foglalkoznunk kell a Védánta tudósai által írott, sokféle értekezéssel is, mert ezek nagyon sok dologra rávilágítanak a gyakorlati életünkben. Így azt találjuk, hogy a Védántának négyféle aspektusa van, név szerint (1) Sruti Praszthán, (2) Njája Praszthán, (3) Szmriti Praszthán, és (4) Prakarana Praszthán. Az imperszonalisták az első két sorozatot fogadják el, nagyon kevés idézettel a Szmritiként ismert könyvekből, úgy kívánnak fejlődni a Védántában, hogy nem ismerik el a Szmriti egész küzdőterét.
Az Upanisadok Védákként vagy Srutikként elfogadott írások. És nemcsak Védák, hanem a védikus irodalom csúcspontja. Az Upanisadok racionális változata filozófikus, a Szamhitáknak a védikus istenek pantheonjához intézett imádó énekeihez képest. Bár az Upanisadok különböző mantráiban akadnak látszólagos ellentmondások, azokat megbékíti Sri Vjász a maga Uttar-mimánszá filozófiájában, a Njájákként vagy Adhikaranákként ismert, különféle szisztematikus logikus kategóriákban. A Pancsanga vagy ötrészes logikai rendszer teljesen körüljárja egy-egy Adhikaran valamennyi témáját, hogy minden ellenséges vitának elejét vegye. Az aforizmák megállták a helyüket a különféle filozófiai rendszerek valamennyi polémikus nézetével szemben, amelyek azt bizonygatták, hogy szembekerültek a Srutik igazságával, és az Upanisad-Mantrák is alátámasztják az aforizmákat, a Szmritikkel, az idézett szövegrészek mellett érvelő Bhásjákkal és azok művelt tudósoktól által írott kommentárjaival egyetemben.
A vezető magyarázók első kézből származó információt adtak nekünk a Szutrákban röviden tárgyalt témákról, a bizalmasan kezelt Njájákról vagy Adhikaranákról. A magyarázók egymással vetélkedve kínálják fel értelmezéseiket. Egyesek abban tértek el a többiektől, hogy a Mantrákat egy adott téma főcíme alatt csoportosították, és néha azt látjuk, az egyik nézet kézzelfoghatóan eltér a másiktól, célzatos megfigyelések miatt. Könnyen előfordulhat bennük a téves koncepció, az illúziót vágyó tendencia, a tökéletlen érzékek és a csalásra való hajlam négy hibája, ami lehetetlenné teszi, hogy helyes nézeteik legyenek. Hogy ezt illusztráljam, röviden bemutatom a különféle vezető magyarázókat.
A korai Bodhajána iskola, Tanka, Drabida, Bharucsi, Audolomja, Jámunácsárja és mások Rámánudzsára hagyták véleményeiket, amelyek alaposan eltérnek Ácsárja Sri Sankar megfigyeléseitől. Az összehasonlító tanulmányhoz át kell vizsgálnunk, milyen nézeteket hangoztattak azok a különféle vezető személyiségek, akik különálló rendszerek alátámasztása érdekében írták meg saját Bhásjáikat az aforizmákhoz.
Sankar és Srikantha többé-kevésbé hasonlóak egymáshoz, bár Srikantha egy ideig elismerte Brahman személyiségét Sivában, henoteisztikus nézeteitől eltekintve; nem úgy, mint Rámánudzsa, aki nem úgy fogja fel Brahmá személyiségét a Visnu-nomenklatúrában, mint átmeneti, a Brahman megkülönböztetések nélküli fázisában feloldandó elemet. A Srikantha kultusz összeolvadt Sankar rendszerével, követőjével, Appjája Diksittel együtt, aki Sankara felfogására áttérve többé-kevésbé megsemmisítette korábbi írásait, a Sivarka Manidipikát és a Njája Raksamanit. Sankara szerint a Májá vagy illúzió-elmélet magyarázza meg a Dzsiva vagy egyéni lélek és az anyagi világ nem valódi pozícióit, ezzel szemben a teisták az odaadás vagy Bhakti elméletét fogadták el az örök rendeltetés elérése kizárólagos eszközéül. Sankara célját, az üdvözülést vagy Nirvánát az egyén végletekig felfokozott, vegyítetlen tudással nyerheti el, amennyiben figyelmen kívül hagyja az örök létezést és az extatikus boldogságot, és megsemmisül a Brahman perspektívátlan helyzetében, ahol vegyítetlen entitása individualitását egyáltalán nem tarthatja meg, csak a minden empirikus tudatlanságot és a hibákkal teli végesség keserű tapasztalatát eloszlató hallucinatív egyetemesség feltételezését. Elméletileg ez könnyíti meg a létezését.
Madhva örök, asszociatív dualitása mindig megőrzi az odaadó szeretetre való örök hajlandóságot, ami a Pozitív Igazság mind a négy kifejtőjének közös alapja. Máját vagy a megtévesztő energiát el kell hagyni, vagy le kell győzni a szerető odaadással, ami örök felszabadulást ad a feltételekhez kötött egyéni léleknek vagy szellemnek. Az egyéni szellem sose tetszelegjen abban, hogy azt képzeli, valaha is az egyetemes, megnyilvánulatlan Szellemmé válhat. A megszámlálhatatlanul sok egyén örökké atomnyi méretű, különálló lény. Örök megismerő, akarati és érzelmi jellemzőik vannak. Hajlamosak arra, hogy megfeledkezzenek a szolgálat irányáról, arról, hogy az Abszolútat kell szolgálniuk, és emiatt a figyelmetlenség miatt nem fordulnak Örök Uruk, a Forrás felé. Az üdvözülésben soha nem vesztik el örök, különleges individualitásukat, és az ideiglenes, a jelenlegi porhüvelyben foglyul esett individuációt soha nem szabad állandónak tekinteni, elhanyagolva az örök ontológiai, transzcendentális formát. Az egyéni lelkek és az anyag ideiglenesen jönnek létre, de Brahmanból áradnak ki és kölcsönös kapcsolatban vannak egymással. Brahman személyes, Visnuként ismert teste minden energia és attribútum középpontja, legyenek azok ideiglenesek vagy örökkévalóak. Ő Mindenható, és az egyéni szellemek örök feladata az Ő szolgálata. Májá világi törekvéseit követhetjük nyomon az elevacionisták és szalvacionisták szokatlan vágyában. A hívőknek nincsenek olyan igényeik, mint a fiktív élvezetekben reménykedőknek vagy az olyan szalvacionistáknak, mint Sankara, a Védánta magyarázója. Madhva ható okról adott magyarázatát ellenfelei nem kérdőjelezték meg, de a világ anyagi okáról vallott felfogását a Májávádinok félreértették, úgy vették, hogy az a Brahman egyedülálló helyzetétől különbözik. Az anyagi ok fázisa nem szigetelődik el Brahmantól, de az anyagi ok eredményeit semmi esetre sem szabad Brahmannal azonosnak tekinteni. Az anyagi ok azért hozta létre ezt a jelenséget, hogy bolonddá tegye a feltételekhez kötött Dzsivákat vagy fogoly egyéni szellemeket, akik indolens hangulatukban élvezőkként viselkedtek; de az igazi ok Őbelőle áradt ki ellentmondásos potenciái egyikén keresztül, éspedig olyan céllal, amelyet felületes olvasásra az elhamarkodott, idealista felfogás félreért. Az igazi belátás bizonyosan meggyőzi a Védánta teizmust elfogadó tanulóját, hogy a Brahman egyedülálló létezése egyidejűleg hozta létre az élőlények és az élettelen dolgok jelenségeit.
Az ontológiai nézet biztosan elmondja nekünk, hogy az örök Brahman valamennyi megnyilvánult örök és változásban levő birodalom mindeneket átható, Legfelsőbb Oka. A Védánta egész irodalma, azaz a Sruti, Njája, Szmriti és Prakarana arra irányul, hogy lefesse minden örök megnyilvánulás és azok ellentétei Egyetlen Tulajdonosa Személyiségét; a Személyiségéről alkotott felfogást nem kell evilági, változó attribútumokkal morfologizálni, de ugyanakkor nem is szabad megtagadni az Ő lelki Formáját, Attribútumait, megszámlálhatatlanul sok örök, lelki, transzcendentális Tulajdonságait és véget nem érő, korlátozatlan Kedvteléseit. Mivel az Ő helyzete érzékek feletti, nem szabad antiteista szemszögből, frivol törekvésekkel fordulni Felé. Nem szabad megközelíteni másként, mint a Srutin vagy a transzcendentális Hangok tiszta, aurális felvételén keresztül, és ezeket a Hangokat sem szabad összetéveszteni a világi hangokkal, amelyek ideiglenesek és az érzékeket szeretnék kielégíteni. A világi hangok alávetik magukat az érzékeink ellenőrzésének, míg az ellenállhatatlan, transzcendentális hangok az Istenség képviseletében regulázzák meg az élvező, foglyul esett objektumot, aki azelőtt meggyőződésből szubjektumnak állította be magát, hogy uralkodhasson a jelenségek felett. Az elmét és az érzékek összes többi helytelen cselekvését a szerető odaadás hozzáállásával kell megregulázni, ha el akarunk jutni az örök, transzcendentális, extatikus Boldogság birodalmába. A szeretet és odaadás ösvényén való közeledés ad erőt minden foglyul esett egyéni entitásnak, hogy lerázza magáról ennek az élvező birodalomnak a rabszolgaságát.
Ezen túlmenően a Védánta-aspektusok fejlődését nyomon követhetjük a történelemben és sok, Szatvata Pancsarátraként ismert ritualista munkában, melyek mindegyike a gyakorlati Védánta előrelépését mutatja. Sőt a Puránák és a Pancsarátrák kommentátorai is lehetőséget adnak arra, hogy mélyen belekortyoljunk a Transzcendentális Igazság koncepciójába, ami a Védánta terjeszkedésének egyik vállalkozását képezi. Egyes Prakarana könyvek jelentősen az imperszonalista célra irányulnak. Az analitikai fejlődés megadta nekünk az érvek hosszú listáját, hogy a tisztán imperszonalistákat megcáfolhassuk, ebben az indolens aspektusok mellett megtaláljuk a ’Rasza’ egész lombdíszét. Ez kétségkívül értékesen egészíti ki a Védánta könyvtárát. Éber szerzők bukkannak fel a Védánta területén, annak dualista fázisában, és hevesen tiltakoznak az indolens panteista elleplezett gondolatai ellen, az Abszolútra irányuló, szintézises propagandájukkal. Lehet, hogy ezt induktív folyamatnak látjuk, amely hosszú távon panteista, mindent egyetlen pontba konvergáló meglátáshoz vezet. Fejlődése során sok filozófiai iskola hajlik arra, hogy csak egyetlen gondolatot fogadjon el és annak részletezését teljesen elutasítson; más szavakkal, arról beszélnek, hogy a sok dolog mind egyetlen dologgá válik – ez a megkülönböztetés nélküli monizmus.
Egyes kalandorokról kiderült, hogy magát az alapot formálják át, vagy világi, haszonra törekvő utazásuk tereli őket egy tévkoncepció elmélete felé. Az analitikai folyamat egy ponton szintézisre törekvővel találkozik, és fejlődésük egyesített erőfeszítéseit találjuk azokban az írásokban, amelyeket később szintén beleértettek a Védánta iskola irodalmába. A Bhászkara és Nimbárka iskolák Dvaitádvaita tudósai hangoztattak ilyen nézeteket. A pusztulásra ítélt síkról induló, de az elpusztíthatatlan felé törekvő empirikus összevont nézeteket vallhat erről a célról. A Védánta filozófia rendszerének mindig arra kell törekednie, hogy az Abszolútat közelítse meg, és ne azt kutassa, ami nem abszolút. A világi morfológiai vizsgálatot nem kell azonosnak tekinteni a transzcendentális morfológiával, amelynek semmi esetre sincsenek átmeneti vagy változó fázisai.
A Védánta eredete az elidegeníthetetlen tudás és attól elválaszthatatlan, bár lehet, hogy gyakorlati szakaszaiban megkívánhatja az ok felkutatását, amelyet aztán vizsgálat alá vet. A természet látszólag állandóan változik, de az éber szem könnyen megpillanthatja a változatlan helyzetet, hiszen a természetnek két látható aspektusa van, a mérhető és a mérhetetlen. A mérhető attribútumok a mérő időbeliségének és állandóságának megfelelően változnak. A transzcendentális mérés azonban tökéletes és igaz, nem esik áldozatul az átalakuló, tökéletlen, megtartásra nem képes és véges viszonylagosságokból keletkező világi ellentmondásoknak. A Védánta célja és lényege nem ütközik egymással, és csak erőszakot tesznek rajta azok, akik addig vitatkoznak, amíg el nem veszik az amúgy is megzavart megfigyelő kedvét.
Az Abszolút Végtelenség és a végtelenül kicsiny abszolútumok nem állnak szemben egymással. Ezért a Védánta filozófiában leírt szubjektivitás és objektivitás mást jelent, mint a szűklátókörű idealisták mai, semmiféle objektivitást el nem ismerő felfogása. Ha gondosan megfigyeljük a transzcendentális objektumot, kiküszöbölhetjük belőle a világi finomságokat és mindazt, ami durva. A szellem új állapotának nem kell kapcsolatban lennie a világi megnyilvánulásokkal. A vegyítetlen lelket nem szabad megzavarni a vegyítetlen szellem entitásától elválaszthatatlan transzcendentális kapcsolatok átvágásával. A jelenlegi, megnyomorodott elgondolásainkat sem kell antropomorfizálnunk, amikor elhaladunk a Védánta ösvényén. A Transzcendentális Abszolút Személyisége (Purusóttama) hatalmát se korlátozhatjuk, csak azért, mert rossz tapasztalatunk van erről a hibákkal teljes világról. Ne uralkodjon el az apotheotikus felfogás a transzcendencia birodalmában, hiszen ezt a síkot nem szabad összetéveszteni a három dimenzió világával. Az erre a birodalomra alkalmazott, tökéletlen korlátozásokról vallott, szenvedélyes nézetek átmeneti, spekulatív eredménnyel járhatnak, és jobb, ha ezeket elkerüljük az adott filozófia biztonsága érdekében. A Védánta ismeretelméletét nem a jelenségek korlátozott megtapasztalásából kell levezetni. Nyugtalan elménk persze nem tud ellenállni az ilyen kísértéseknek, de nagyon kell vigyáznunk, nehogy megzavarjuk a transzcendencia békéjét és harmonikus rendszerét. Megközelítenünk, és nem megcsonkítanunk kell a transzcendencia kapcsolatteremtő entitásait. Kezdeményező képességünk korlátlanul tervezget, szeszélyeink szerint formálja a dolgokat, de mindennek semmi haszna, ha a transzcendentális Tekintély nem hajtja végre azokat a szeszélyes parancsokat, olyan okoknál fogva, amelyeket Ő ismer a legjobban. Már említettük, hogy olyan táplálék kerül az elme elé, amelyet megbéklyózott állapotában ugyan elfogyaszthat, de tűnjön bármennyire etikusnak, ezzel még nem használhatjuk ki teljesen sem az elménket, sem a mentális cselekedeteinket akarati és megismerő vállalkozásaink örök ösvényén való jövőbeli előrehaladásunk érdekében. Az intuitív törekvésekkel rendelkező empirikus elme nem működhet, ha nem segíti a lelki Erő, amely egyáltalán nem ugyanúgy viselkedik, mint a jelenlegi fenomenális benyomások. Számunkra jobb lenne, ha agyonhasznált újításaink nem kísérnének el bennünket a Transzcendencia koncepciójának elfogadása során. A jelenlegi tudatunk és elménk, meg ami hozzájuk tartozik, nem követelhetik a magukénak a Transzcendencia fennhatóságát, amikor szegény énünk csak az egyetemes jelenségek bábuihoz alkalmazkodik, és velük teljesen elégedett. Van valami lehetőségünk az élvezetre, amikor a világi utakon járunk és segítséget kapunk durva anyagi testünktől és csapongó elménktől. Már megjegyeztük, hogy a jelenségek közvetlen kapcsolatban vannak az elmével és mindazzal, ami hozzá tartozik. A világi jelenségek értéke múlandó, a felfogásukon túli jelenségek megkülönböztető jellege viszont nem azonos ismereteink jelenlegi tárházával. A fenomenális objektumok módosításra, különféle filozófiai spekulációink helyesbítésre szorulnak, míg a transzcendentális birodalom nem veti alá magát ilyen szabályozó intésnek és fenyítésnek. Nekünk a transzcendentális Igazsághoz kell közelednünk, de semmilyen szempontból sem agresszíven. A teljes tudás, extatikus boldogság és végtelen idő summum bonum-át nem sérthetjük saját örök entitásunk biztonsága kedvéért, amely végtelenül kicsiny abszolút és nem az Abszolút Végtelenség, mivel nem várható el, hogy kvantitatív, örök énünk saját lehetőségein felül inflálódik. Abban a birodalomban soha nem lehet helye a durva és a finom anyag fogyatékosságainak, mivel a Parabjoma soha nem fogadhatja magába a világi jelenségekre jellemző sajátosságokat. A Védánta tárgya nem újítás, eredete látens állapotban már megvolt a szellemben, és semmi szükség arról, hogy a Védánta tanításait ebből az anyagi világból származtassuk. Bár a transzcendentális hangnak is van megkülönböztető jellege, mégsem élvezhetjük az érzékeinkkel.
Szükségszerűen meg kell győznünk magunkat arról, hogy a Védánta filozófia lényegének a szeretet és odaadás princípiumához kell vezetnie.
A Védánta Szutrák utolsó aforizmája azt sejteti, hogy a Hang visz el bennünket abba a birodalomba, ahonnan nem lehetséges visszatérni a tudás ösvényén. A továbbiakban bemutat egy, a Transzcendenciához vezető folyamatot, amelybe senki idegen nem hatolhat be, nem hozhat létre ellenpártot, amely az ott tartózkodót rávehetné arra, hogy forduljon el transzcendentális végcéljáról. Nem indolens lénynek való ez a hely, hogy megbénítsa a végtelenbe előrelendítő cselekedeteit azzal, hogy megszakítja kapcsolatait az átmeneti, sötét és nem kívánatos elemmel. A lelki törekvés célja a Transzcendentális Név állandó éneklésével teljesül, és semmi más folyamat nem orvosolhatja a világi élvező érdemtelen helyzete elfogadásának baját. Az egész vallási életünknek oda kell vezetnie, hogy a transzcendentális Hang eszközévé váljunk. Csak az segíthet az embernek, hogy megszabaduljon a korlátozott, múlandó objektumok iránti ragaszkodásától, ha állandóan ezt a Hangot hallja egy transzcendentális hívő ajkairól. A fülek felvevőképesség ne arra használja a befolyását, hogy megakadályozza a transzcendentális Hang áramlását, melynek az a célja, hogy megrendszabályozza a tévelygő ént.
Ezért az örök hívőnek szüntelenül és állandóan Hari Örök Nevét kell énekelni, megszakítás nélkül. Különben az Abszolút közbelépő, taszító és befedő energiája hat rá. Az odaadás-ellenes hozzáállás igen távol fogja tartani a Védánta olvasóját az Abszolút Igazságtól. A Védánta őszinte tanulmányozójától viszont elvárható, hogy megvalósítsa örök szeretetének és odaadásának tárgyát, valamint hogy elteljen érzelemmel. Érzelmi teljessége olyan jelekben nyilvánul meg, amelyek transzcendentális megvalósítása mellett tanúskodnak; különben érzéketlen, kőhöz vagy gyémánthoz hasonló jellemnek bizonyulna, vagy más szavakkal, azt tartanák róla, hogy eredménytelenül tanulmányozta tárgyát. Soha nem ismeri meg az Abszolút Igazságot, ha megmarad a világi jelenségek feletti uralkodás formáját viselő érzéki tevékenységek mellett.
Ha gondosan megtudakolja másoktól tapasztalataik igazi természetét és ezáltal olyan objektumokkal is kapcsolatba kerül, amelyek kívül estek érzékei körén, az ilyen társulás nagy előnyére válik, olyasmivel bővítheti ki tudása tárházát, amit soha nem szedegethetett volna össze a saját próbálkozásaival, az érzékeken keresztül. Ha a Védánta azon precedensek nélküli jellegét fogadja szívesen, amellyel érzékszervi észlelését bővíti, tévedésből azt gondolhatja, éppen elég jutalom az, ha olyan tapasztalatra tett szert, mint az a szakértő, aki mindenféle megnevezéstől mentes, személytelen objektum után fut. Kialakulhat benne az a meghatározatlan, részleges szemléletszint is, amelyen nem várja el, hogy az anyag tulajdonságainak három formája jelentős túlsúlyba kerüljön. A Transzcendentális Hang válik elkötelezettségévé, olyan helyzetet biztosított magának, amelyben a fenomenális síkot nem használja ki önző módon. Ebben a helyzetben megismeri az Abszolútat, és nincs más kötelessége Vele szemben, mint felajánlani örök szolgálatát. Erről a szakaszról mondják, visszanyerte igazi feladatát, miután leszolgálta börtönbüntetését, mint élvező. Most kellően egészséges ahhoz, hogy az Abszolút örök szolgájaként cselekedjen, mert ismeri a saját helyzetét. Az Abszolút teljes megismerése adja meg neki a lehetőséget, hogy a szeretet és odaadás legmagasabb minőségében szolgálja örök Urát. A Cshándógja Upanisad Dahara fejezetében olvassuk, hogy minden szenvedélyes cselekvése megszűnik annak, aki elérte az üdvözülést. A szenvedélyes cselekedetek akadályozzák a legtökéletesebb kapcsolatot az Abszolúttal. Így az örök, teljes megismerés teszi a szolgát a Nagy Szerető Társ számára pontosan megfelelővé, és minden vegyítetlen szellemnek Őérte kellene dolgoznia.
Az Abszolút Szerető Társ szerető társként szolgálóra vár. A szülőként érző szolga az Abszolút Gyermekkel találkozik, mint szeretetének tárgyával. Az örök barát szolga ezt a helyzetet kapja vissza. A személyes kísérő szolga is találkozik Urával, hogy pusztán szeretetből felajánlhassa Neki bizalmas szolgálatait. A semleges entitások által felajánlott bizalmas szolgálat közvetve irányul az Abszolút felé, anélkül, hogy a vegyítetlen egyéni szellem tudna róla.
Kellő irányítással olvasva a Védántát, megtudjuk, hogy az Istenség Személyiségét nem azzal közelítjük meg, ha azonosulunk az Abszolút transzcendentális Testéből kiáradó, transzcendentális ragyogással (Brahman), és hogy a mindent magukban foglaló jellemzők (Paramatma vagy Egyetemes Istenség) csak egy része az Abszolútnak, Akivel a felszabadult lélek nem válik eggyé. Az ilyen társulás után a szeretetre és odaadásra való hajlandóság teljesen szabadon részt vehet az Ő kedvteléseiben, mint azok transzcendentális szereplője. Ő minden energia középpontja, és mindenféle szeretet menedéket nyújtó óceánja. Az elkülönülésre hajló határenergia, bár könnyen kapható arra, hogy a természet termékeit élvezze és ideiglenes szolgáiként szívesen lássa, az élvező hangulatot az örök szeretettel és odaadással felcserélve megkaphatja a helyes irányt. A transzcendentális megnyilvánulás valamint a változó, világi megnyilvánulások egyidejűleg vannak meg az Abszolútban, és úgy különböznek Tőle, mint a Nap sugarai az izzó korongtól. A szolga a maga elszigetelt, egyéni létállapotában is örök kapcsolatban van Vele. Az analógiát a Naptól kölcsönözzük. A szellem, az izzó korong, a kibocsátott sugarak és a félárnyék a Nappal kapcsolatos aspektusok, és elválaszthatatlanok a Nap létezésétől. Így van kapcsolatban a megnyilvánult világ az Abszolút egységet alkotó helyzetével. Az Abszolút elérésének egyetlen módszere az igazi odaadás, és a felszabadult lelkek minden cselekedete az Ő szolgálata. Az Abszolút tökéletes harmóniáját nem szabad megtörni különféle részcélok kergetésével. A Legfelsőbb Úr, Sri Krisna Csaitanja a végtelenül kicsiny abszolút entitások iránt érzett szeretetének tetőfokán feltárta, hogy a Srímad Bhágavatam olvasása a biztos világítótorony életünk utazásán, a fenomenális óceán viharos vizein.
Az oktató filozófusok és teológusok azt javasolják, mondjunk le minden kedvezőtlen, a természetünkkel nem rokon jelenségről. A Legfelsőbb Úr nem hagyta jóvá a vak szalvacionisták képzelgéseit, akiknek nem volt alkalmuk arra, hogy tanúi legyenek az Abszolút Igazságnak; ezzel szemben azt tanácsolta, ismerjük meg, olvassuk Krisna Kedvteléseit, végezzünk szolgálatot az Adoksadzsának, de gyenge tagjaink és érzékeink még így sem közelíthetik meg Őt, ha nincs igazán szolgai hozzáállásunk. Fel sem ajánlhatnánk Neki a szolgálatainkat, ha azt gondolnánk, az Ő megközelítéséhez elegendő az, amit már elértünk. Ő azonban fenntartotta Magának a jogot, hogy visszavonuljon az anyag és mozgás élvezőinek világi cselekedeteitől.
Vjásza, amikor tökéletes révületben a szeretet és odaadás szamádhijába merült, lelki szemeivel megpillantotta az Abszolút teljes, transzcendentális Formáját, amely magában foglalja a Nemtudás azon negatív energiáját is, amely képes arra, hogy befedje az Urukkal szemben közönyös, élvező hangulatban tetszelgő, urakként fellépő és a három anyagi energiát előszeretetben részesítő egyéni szellemek érzékeit. Bár a határenergia erősebb, mint a változó természet három tulajdonsága, nagyon szívesen teljesíti azok parancsait. De még ez a részrehajló jellem is bármikor kiszabadulhat a jelenségek szorításából, lerázhatja vonzódását, ha felismeri, mennyire a javára válik, ha ura, az Örök Kútfő, a transzcendentális Bhagaván Krisna felé fordul, aki örökre elengedi neki, hogy az itteni élvező legkevésbé sem kívánatos helyzetével kacérkodjon. Az érdemtelen emberiség nem hallott korábban a szeretet és odaadás jógájának erről a tanításáról, de az aforizmák nagylelkű leírója hiteles kommentárjában, a Srímad Bhágavatamban feltárta ezt az igazságot az arra méltó lelkek érdekében. Olyan volt, mint az egyéni lelkek nyájának nagyszívű pásztora, azok meg, mint a birkák az ő védelme alatt. Sikerült átadnia a teheneket a transzcendentális Pásztornak, hogy megtanulják, mi az imádat, hogy mennyire kívánatos Köréje seregleni. Senki sem olyan jóságos az emberiséghez, mint Ő, aki feltárta előttük, a Krisna egyetlen más formájának végzett szolgálat sem olyan kedvező, mint az, ha Magára Krisnára irányítják vegyítetlen odaadásukat, Aki segítségükre lesz abban, hogy lassanként felhagyjanak a múlandó objektumokkal való kapcsolatokkal, szokatlan vonzódásukkal. Megmenti a vegyítetlen lelket az egyéni lélek mélyén lappangó apatikus hangulatból származó félelemtől. Az odaadó szolgálat végzése lehetővé fogja tenni, hogy megértsük az én helyzetét, és a természet egyetlen kísértése sem lesz képes arra, hogy elnyerje az egyéni lélek szívét, lebeszélje spontán, transzcendentális, szerető szolgálatáról. Az odaadó szolgálat gyakorlása annyira felszabadítja az egyéni lelket, hogy el tudja viselni az ideiglenes dolgoktól való elválás szomorúságát, és inkább az egyetlen kívánatos objektumot értékeli, az Ő édes örömére, az Ő édes, extatikus boldogságára vágyik.
Mondanivalóm végeztével őszinte rokonszenvemet ajánlom fel barátaimnak, akik lehetővé tették, hogy a Védánta filozófia morfológiai és ontológiai aspektusairól beszéljek előttük, ahogyan azokat a szívünkbe véste a Legfelsőbb Úr, Sri Krisna Csaitanja, Aki örökké kegyes az emberiséghez, útja bármely szakaszában. A Legfelsőbb Úr a megnyilvánult Formája mindennek, ami igaz, és az Ő transzcendentálisan kegyes tanításai bizonyosan arra indítanak bennünket, hogy felajánljuk örök szolgálatainkat, ha visszautasítjuk azokat az idegen elemeket, amelyek ideiglenesen társulnak hozzánk, és amelyek a durva és a finom anyagi test. Ő olyan kegyes hozzánk, transzcendentális követeit küldi ebbe a világba, hogy felemeljenek bennünket az Ő színe elé; még a transzcendenciára való sóvárgásunkat is elfogadja, bár csak méltatlan, hanyag, örök rabszolgáiként adjuk tovább az Ő igazi kívánságait barátainknak.