Szabályok és odaadás

(vitakérdések)

2025–04–06

Isten mindenkitől elfogadja a szeretetteli közeledést. Hogy mit lehet neki felajánlani, annak nincs isteni mércéje, mindenki azt tudja felajánlani, amit ő maga a legértékesebbnek, legjobbnak tart, és ennek emberi a mércéje.

Az ember minőség-fogalmát testi/kulturális program határozza meg

Mi bizonyos dolgokat teljesen természetesnek érzünk, ízeket, szagokat, formákat, hangulatokat, fényeket. És ezeket vonzónak találjuk, más dolgokat pedig nem. Mi a forrása ennek?

Hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy létezik egy abszolút szépség és jóságideál, éa amit mi vonzónak érzünk, szeretünk, ez ehhez tartozik, és ezért jó.

A magyar konyha hívei szeretik a sokáig főzött, sütött húsokat, amit mások (nem csak vegetáriusok) büdösnek, undorítónak tartanak. Egy arab nem tud napirendre térni azon a barbárságon, hogy a disznót a saját belébe töltik vissza, mások a pacaltól, véres hurkától irtóznak. De a magyarok általában finomnak tartják ezeket, s szerintük ínycsiklandozó. A kutya számára pedig csábítóak olyan szagok, ízek, amik olyan dolgokból származnak, amiket mi meg se érintenénk, és borzasztónak tartunk.

A kérdés az, hogy ez a vonzó-taszító képzet honnan származik. Úgy gondolom, hogy ez egy program. Egy genetikai és egy tanult program kombinációja, mert hogy mit szeretünk, mit utasítunk el, ez elég rugalmasan beállítható. Vannak alapvető dogok, amik talán minden ember számára vonzók, pl. a sülő kenyér illata, de ez a madarakat nem vonzza. Ezért a sült tésztát az ember eleve szereti, mégha sokféleképpen is készíti el, ez tehát a genetikai program bennünk. Az pedig, hogy a szagok, illatok milyen kombinációjt tartjuk vonzónak, ez a kulturális, tanult program része. A genetikai program lehetővé teszi, hogy egészen extrém különbségeket is elfogadjunk, de mégis van határ. Sokkal érekesebb, hogy bizonyos dolgok kultúrától függetlenül is vonzóak az ember számára. Álatában azok az ételek ilyenek, amiket a Gíta a jóság minőségébe sorol, édes, lédús dolgok.

Isten számára nem az értékes, mint ami az embernek

A következő kérdés az, hogy amikor felajánlod az ételt (vagy bármit) Istennek, akkor minek alapján döntöd el, hogy az jó, vagy nem jó. Úgy gondolom, ebben nincs abszolút mérce. Az ember azt ajánlja föl, amit ő maga jónak, értékesnek gondol. Minél kifinomultabb a gondolkodása, annál kifinomultabb dolgokat fog felajánlani (persze a kifinomultság is relatív fogalom), de el kell fogadjuk, hogy aki másféle közegben él, annak a kecskeáldozat, vagy egy darab hús jelenti a felajánlás tárgyát – olyasmi, amire mi azt gondoljuk, nem lehet Istennek felajánlani.

Azt azonban, hogy mit nem lehet felajnlani, a végtelenségig lehet fokozni. Az ortodox vaisnavák szerint krumplit, padlizsánt, paradicsomot sem lehet felajénlani, mert nem autentikus. Pedig a felájnlás nem egyáltalán nem autentikusság kérdése. Legfeljebb arról van szó, hogy milyen kultúrában élünk, és abban a kultúrában mit tartanak tisztának. Ha az adott a kultúrának követője vagyok (pl. dél-india bráhmana), akkor a tisztaságról, értékesről való fogalmaim mások lesznek, mint most, nyugati kultúrában élő bhaktijóga gyakorló. A lényeg, hogy a meggyőződésünk szerinti legtisztábbat ajánjuk Istennek.

Egyébként bármit fölajánlhatsz. Nem hinném, hogy Isten nem fogadja el azt, amit neki bárki szeretettel felaján, akármilyen primitívnek gondolt ember is legyen.

Ez fogós kérdés, mert meg vagyunk győződve arról, hogy mi egy kifinomultabb világhoz tartozunk, és ezért minket jobban fog kedvelni Isten, mert magasabb színvonalon teljesítjük ezeket a dolgokat. Minden vallás, spirituális irányzat követője biztos benne, hogy az ő vallásának, tanításának útmutatásai Istennek tetszők. 

Én azt gondolom, hogy ez nem egészen így van. Mert az, hogy mennyire vagyunk kifinomultak, hol húzzuk meg a határainkat, az tanultság, kultúra, megértés kérdése. De hogy mi van a szívünkben, az egészen más kérdés.

Ezért, amikor a baktiról beszélünk, nem lehet az az első kérdés, hogy mit eszünk – az első helyen az van, hogy „bármit eszel, cselekszel, tedd Értem szeretettel”, ahogy Krisna mondja. Azt is mondja, ha „egy kis levelet, gyümölcsöt felajánlasz, az nekem elég”. Azt nem mondja, hogy mást nem fogad el. Ezért a Bhagavad-gítá alapján nem is lehet teljesen levezetni, hogy mondjuk húst ne lehetne Istennek fölajánlani. Persze jogos a következtetésünk, hogy az erőszak elkerülése miatt húst nem lehet a tányérunkon, és találunk néhány erre vonatkozó kinyilatkoztatást is még a Bibliában is.

De az, hogy Isten hogyan értékeli a tetteinket, nem azan múlik, hogy milyen szabályokat követünk. Nem véletlenül mondta Praphupád is, bár inkább az elbizakodottság ellen, hogy a galamb is vegetáriánus, az pedig nem érdem (persze pont a galamb nem az, de teljesen mindegy). A lényeg, hogy nem az az igazi értékmérő, hogy az ember mit eszik, vagy mit nem eszik, ez kultúrálisan meghatározott. De az is tény, ha az embernek valamiről tudomása van, sőt megértette, akkor az abból következő dolgokat is be kell tartani. Mi megértettük, hogy az erőszak mit jelent a világban, emiatt fontos, hogy vegetáriánusak is legyünk.

Változó szabályok?

Persze ekkor joggal merül fel, hogy mennyire logikus, amit követünk. Ilyen például a tojásevés tilalma. Ennyi év után az embernek nincs különösebb vágya, hogy tojást egyen, de be kell látni, hogy a tojás határeset. Pont annyira határeset egyébként, mint a tej, amiről pedig gondoljuk a védikus elvek alapján, hogy az rendben van.

De miért gondoljuk úgy? Mert az értékítéletünk alapja a jógahagyomány. Ez egy évezredes értékítélet egy olyan egyszerű, természetes világból, ahol a tojásból csibe kelt ki, a tehenet meg nem ölték meg. Ezért a tojás ölés, a tejivás meg nem. Ma egyre inkább fordítva igaz ez. Nem azért mondom, hogy a tojás mellett érveljek, hanem azért, hogy mennyire bizonytalanok ezek a szabályok, amiket követünk. És meglehet, idővel felül lesznek bírálva, és az mégsem jelenti azt, hogy spirituális alapelvekkel megyünk szembe.

Az alapelv ugyanis nem az, hogy tojást nem eszem, tejet pedig igen, hanem az, hogy minél kevesebb ártással éljek, és mindazt, amit magamévá teszek, elfogyasztok, ajánljam föl Istennek. Sőt, itt jön a plusz a bhaktijógában, hogy ne egyszerűen csak fölajánljam Istennek, hanem neki készítsem el szeretettel. Na, ha neki készítsem el, az még nagyobb meggondolást igényel, ezt elfogadom. 

És lehet tallgatni, hogy akkor vajon Krisna mit szeret. Elővesszük ezeket az írások történeteit, hogy megtudjuk, Krisnának mit főztek, és kijelentjük, hogy biztosan azokat szereti. És furamód indiai ételeket ajénlunk fel neki, mert Indiából jön a bhakti tanítása, de az indiai ételek ma már egészen mások, mint ötezer éve, például erős a perzsa (muszlim) hatás – igazából nem is ilyenekt evett Krisna. És igen, Krisna ksatrija volt, vadászott az Ardzsunával, inkább ne firtassuk, hogy mit csináltak és mit ettek. A Páándavák az erdőben éltek, vadásztak, elejtették az őzet, megsütötték és megették. Rohinival ezt mindig felhozta, és valószínűleg ez így is van. Persze mondhatjuk, hogy mi nem ksatriják, hanem bráhmanák vagyunk, ez rendben is van, ez azonban alapvetően kulturális dolog.

Ma ott tartunk, hogy a tej nagyobb erőszakkal jár, mint a tojástermelés. A tyúkok feleslegesen tojnak, így ki lettek tenyésztve, minden napra egy tojást, vagy nem tudom milyen sűrűn, amiből abszolút ritka, hogy csibe lesz, miközben a tehenek a tehenészetben egészen biztos, hogy 3 vagy 5 éves korukban le lesznek vágva, és a borjak és a bikák le lesznek vágva. Akkor ma hol van a határ? A tojás nem jár öléssel, a tejivás meg igen. Nem kell átírni egy kicsit a szabályainkat?

Azt gondolom, hogy át kellene legalább gondolni, és erről beszélni kell. Nem elég az, hogy mi a hagyomány, és a hagyományhoz ragaszkodom. A hagyomány nem a hagyományból származik, hanem valamilyen értelmes meggondolásból. Tehát nekem ugyanolyan meggondolásokkal kell élnem, mint azoknak, akiknek a véleménye hagyománnyá vált. Évezredeken keresztül a világ működése nem változott alapvetően sokat, az életet a természeti folyamatok határozták meg, tehát a feltételek nem változtak olyan sokat, hogy ezen gondolkodni kellett volna.