Életem rövid története
(egy rögzített beszélgetés átírása)
1895. október 10-én, szombaton, éjfélkor születtem. Navami tithi (holdnap), ugyanabban a jelben, mint az Úr Rámacsandra. Krsna-paksa (sötét félhónap). Sriman Maháprabhu is szombaton született. A második gyerek voltam. Az első egy lány volt, de korán meghalt, ezért adtak az anyámnak egy Ráma Kavacsát (védelmező mantrát és amulettet), hogy megvédje a következő gyereket, vagyis engem. Az után születtem, hogy az anyám megkapta a Ráma Kavacsát.
Két nádfedeles szoba volt, az egyik a szülőszoba. Mivel az első gyereket elvesztették, miután megszülettem, de az anyám még a szülőszobában volt, két angolul beszélő unokatestvérem őrködött éjszaka a ház előtt, nehogy odajöjjön egy kísértet egy macska alakjában, vagy valami más módon. Olvastak és tanultak, és védelmezték az ékszaka első felét. B.A. fokozatuk volt, és a M.A.-ért tanultak. Az éjszaka második felében, vagyis az utolsó részében két szanszkritos jött, az egyik unokatestvérem, a másik egy nagybátyám, leültek az ideiglenes pajta előtt, olvastak, és megvédelmeztek minden láthatatlan támadástól. Tehát egész éjjel volt őrség.
Emlékszem, hogy még kicsi voltam, az apám a vállán hordott, és valahonnan szankirtan hallatszott. Sírva könyörögtem, hogy vigyen oda engem. Hogy megnyugtasson, odavitt egy időre, és aztán visszajött.
Nagyon jó volt az emlékező tehetségem, különösen szanszkritban. Megtanítottak nekem egy slókát, amely az Úr Sivát dicsőítette, és el tudtam mondani emlékezetből. Amikor egy éves és nyolc hónapos voltam, meghalt a nagyapám, de rá nem emlékszem. A legkorábbi emlékem egy földrengés. A mohamedán időszámítás szerint 1302-ben születtem, és 1304-ben, Vaisakh hónapban volt a földrengés. Még csak egy éves és nyolc hónapos gyerek voltam, de emlékszem erre. Emlékszem, hogyan rengett a föld, összegyűltek a tehenek, stb. – ez a legkorábbi emlékem.
Az első öcsém akkor született, amikor három éves voltam. Emlékszem ezekre a jelenetekre, 1898. augusztus körül. Arra is emlékszem, hogy öt évesen már írni tanultam, és az anyai nagybátyám házába vittek. Emlékszem sok régebbi dologra is. Három évig laktam az anyagi nagybátyám házában, és közben az elemi iskolába jártam. Az egyik nagynéném segített nekem, megtanította a Rámájanát és a Mahábháratát. Nekem ez nagyon sokat segített. Vonzódtam ezekhez a dolgokhoz, volt valami intuitív tudásom, érdekeltek a régi mitológiai tanítások és az orthodox kultúra. Gyermekkorom óta az orthodox tanításokhoz vonzódtam, Véda, Upanisádok, stb. Istenbe vetett hit, mindezek a dolgok.
Kilenc éves koromban vettek fel a másik iskolába (a mostani indiai rendszer szerint felsőtagozat). Mint tanuló, a vitaklubban mindig a régi, sásztrikus kultúra mellé álltam, még a tanáraimmal szemben is, akik a renaissance vagy reformáció ügyét támogatták. Én mindig a korábbi kultúránk mellett álltam. Vitatkoztam velük, és nem hiszem, hogy le tudtak győzni. Amikor tizennégy éves voltam, megkaptam a szent zsinórt, a családi hagyományok szerint. Úgy érzem, elég jó volt az emlékezetem. Jól emlékszem arra, amit gyerekkoromban láttam és hallottam.
Azt mondják, általában hajlottam arra, ha akárki odajött hozzám, és kért valamit, azt feleltem, Nem. Akármit kérdeztek, Nem. De egyszer, amikor a családunk egyik tagja, egy diák a vizsgájára készült, odajött hozzám, és megkérdezte, átmegy-e vagy nem. Azt mondtam, Igen. És megkapta az ösztöndíjat. Leérettségiztem a helyi iskolában, amikor tizenöt éves voltam. Már előbb is tudtam szanszkrit verseket írni.
Szeretem az áldozatokat. A nagylelkűséget. Vonzódtam az Úr Rámacsandrához, a minta-kedvtelésekhez, de az Úr Krsnához nem annyira, a vrndávani lilá miatt. Nem tudtam felfogni, Isten miért hazudik, miért jár a lányok után. Ez nem fért a fejembe. Bár láttam Rádhá-Góvinda múrtikat, és nagyon, nagyon elbűvölőek voltak. Találtam valamennyi misztikus háttért, de a felszínen jobban szerettem Rámacsandrát, mint Krsnát.
Először a Bhagavad-gítán, aztán Maháprabhun keresztül kezdtem vonzódni Krsnához. Rámacsandrát a nagylelkűségéért szerette, és főleg az önfeláldozás ideálja vonzott. Rámacsandrát nagyon szerettem, Maháprabhut nagyon szerettem, de kevésbé vonzódtam Krsnához. Krsnához Rádháránin keresztül kezdtem vonzódni – erről az oldalról. Kilenc vagy tíz éves voltam, volt egy templom Dzsagadánandapurban, Katva mellett, ahol Rádhá-Krsna múrtikat állítottak be. Minden évben, Karttik hónapban az apám ott olvasta a Srimad-Bhágavatamot. Néha én is elmentem vele a templomba, volt ott valami misztikus légkör. Nekem nagyon misztikusnak tűnt.
Érettségi után Baharampurba (mursidábádi járás) mentem, hogy egyetemi tanulmányokat folytassak a Krsnanáth College-ban. Az egyik unokatestvérem, anyai nagybátyám fia társaságában kerültem kapcsolatba a kelet-bengáli emberekkel. Úgy hallottuk, hogy merészségükről és önfeláldozó természetükről híresek. Ugyanabban a diákotthonban laktam, mint ők.
Valahogy átmentem az érettségin, nem olyan jó eredménnyel (akkoriban egy egész évig nagyon veszélyes maláriában szenvedett – szerkesztő megj.). De jó volt az eredményem az I.A.-ban (Intermediate Arts). Amikor a helyi iskolában tanultunk, otthon is kellett dolgoznunk a tanulás mellett. De most, a diákotthonból, a jobbak közé kerültem.
Aztán megint fölvettek ugyanarra az egyetemre, Baharampurban. A negyedik év után következett a vizsga, a B.A. fokozat megszerzéséért. Ez volt a negyedik évem, amikor kapcsolatba kerültem egy fiatalabb fiúval, aki nemrég érettségizett, és most vették fel az egyetemre. Az egyetemen a tanulók kisebb része végzett valami meditációt, púdzsát, stb. És volt egy másik csoport, ezek nem törődtek az imádattal, de nagyon szerették a betegek szolgálatát, szerettek jót tenni az emberekért. De engem mindkettő vonzott.
A negyedik évet töltöttem ott, és ez a fiú elsőéves volt – három évnyi szakadék. Rájöttem, hogy őt is intenzíven érdekli mindkét oldal; az Úr neveit mondogatta, néha nagyon hangosan, mint egy bolond, és szandhja-vandanát is végzett (ima és imádat reggel, délben és este, stb.). Ugyanakkor, ha jött egy beteg, azonnal őt szolgálta, és néha be se ment az előadásra. Mindkét oldal megvolt benne – a szociális szolgálat és az imádat.
Már korábban, amikor az iskolában voltam, kaptam egy könyvet; ebben az állt, ha naponta 432-szer elvégezzük a Gájatri dzsapát, akkor nagyon jól fogunk lelkileg fejlődni. Ezt gyakoroltam egy ideig, és az egész idő alatt azzal próbálkoztam, hogy megértsem a kinyilatkoztatott igazságot – anélkül, hogy utánanéznék valami szótárban vagy nyelvtankönyvben. Hallottam, hogy a Gajatri tudatos, lelki, nem halott betűk. És ha Gajatri dzsapát végzünk, fel fogja tárni a jelentését és a célját. Ilyen módon közeledtem ehhez, és éreztem, hogy valami fény árad ki a Gajatri szavaiból; ezt már tudtam egy ideje.
Aztán, mint mondtam, kapcsolatba kerültem azzal a fiúval az egyetemen, és próbáltam társulni vele. Szures Bhattacsárja volt a neve – egy faridpuri bráhmana családból származott, ugyanúgy, mint a Bharat-szévasram alapítója, Pranavánanda. Madhuszúdana Mahárádzs is ebből a faluból jött – Badzsepratap-pur, faridpuri járás.
Sétáltunk egy reggel, és közben a fogunkat tisztítottuk kis gallyacskákkal, amikor ezzel a kifejezéssel említette az apját: az az úriember. Én ezt kifogásoltam.
Miért beszélsz így az apádról? Azt mondod, az az úriember? Mi ez?
Azt mondta: Igen, hibát követtem el, nem lett volna szabad így beszélnem előtted. De ez tényleg így van. Az az úriember – úriember volt ebben az életében, eljöttem hozzá, megvédett egy ideig, a következő életben elmegyek egy másik helyre. Hol ide megyünk, hol oda, az egyik úriemberhez, és onnan egy másik úriemberhez.
Ellenkeztem egy kicsit, de ez szöget ütött a fejembe. Elgondolkodtam: Igen, ez igaz. Itt van az apánk, az anyánk, a testvérünk, vagy ahogyan ő mondta, az az úriember. Milyen igazi kapcsolatom van velük, vagy nekik velem? Majdnem olyanok vagyunk, mint az idegenek. – Folyton erre gondoltam, és az egész világ üres lett. Ellenséges légkört éreztem, ahol nincs semmi menedék. Kaotikus helyzet, és nekem nincs stabil helyzetem. Honnan jövök, hová megyek, meddig maradok itt – ez egy pont a végtelenben. Bizonytalan pont vagyok a határtalan végtelenben. Ilyen módon nagy sokk ért engem. És ez volt a nagy fordulópont az életemben.
A világi eredménynek nincs értéke. Tanulok, negyedéves vagyok. Pár hónap múlva meg kell jelennem az utolsó vizsgán. Helyzetem láttán a barátaim megrémültek. Mit csinálsz? Elhanyagolod a tanulást! Hogy fogod letenni a vizsgát? Az apád küldi a pénzt a taníttatásodra; te nem vagy olyan gazdag. –
Mindent megpróbáltak, hogy segítsenek rajtam, de én nem tudtam koncentrálni egy tankönyvre. Azt mondták: Ha nem tudod megtenni, felolvassuk, próbáld meghallgatni. – Közben a barátom is adott nekem egy könyvet, Maháprabhu élete és tanításai, ezt faltam, mint a nektárt. Itt találtam valami biztonságot. Nem úgy van, hogy sehol sem vagyok. Itt van a támasz, a bázis, az alap; megtaláltam a fenntartást, a reményt és a menedéket, amire szükségem volt.
Csak olvastam és olvastam. Nekem olyan a természetem, ha valamit olvastam, nagyon alaposan olvastam. Lehet, hogy lassan olvasok, de többé-kevésbé pontosan, és látom az igazi szempontokat. A hallásom is nagyon világos. Olvasás nélkül is; a pontos hallás is a természetem. Bármit hallottam, megragadtam a célját, megtartottam magamban. És itt, az alapos olvasás útján, megtaláltam az életemet, a jövő reményemet, mindent. Megváltoztam. Az anyám családjában voltak néhányan, akik Sri Csaitanjadévet követték, de apai részről mindenki orthodox szmárta. Gyűlölték Csaitanjadéva követőit. Csaitanjadéva kaotikus társadalmat teremtett. Semmirekellők, akik nem tudnak megmaradni a társadalmi helyzetükben – ezek gyűlnek össze, ezek követik Csaitanját. Akik elvesztik a társadalmi helyzetüket, vaisnavák lesznek, és azt mondják, ők Csaitanja követői. Ilyen gyűlölet uralkodott az apám családjában. Én meg teljesen áttértem, Csaitanja követője lettem. Nemcsak intellektuálisan éreztem ezt, hanem a szívemben és az elmémben is. Teljesen megváltoztam.
Aztán meghalt az apám. Csalódott és elkeseredett volt. Én voltam a legidősebb fiú; tőlem remélt valamit a családi ügyekben, de amikor látta bennem ezt a változást, azt lehet mondani, majdnem hogy megtört szívvel halt meg. Gondoltam a család gondjaira is, de máshol járt az eszem. Esélyt kaptam arra, hogy a lemondás életét éljem. A fiú egy évig nem használ sem esernyőt, sem cipőt. Én ezt még ki is egészítettem – nem viseltem mást, csak egy dhótit és egy csadort, egy évig. Félbolondan mezőgazdasági munkát végeztem, és szolgáltam a teheneket. Mindegy, megvolt a B.A. Baharampurban, ahol vizsgáztam, az osztálytársaim azt mondták, ez a vizsga kész mészárlás volt. Nagyon kevesen mentek át, de én valahogy átmentem. Néhány osztálytársam azt mondta, Persze, azért ment át, mert Istent imádta, és elégedetté tette. Nem is tanult, csak azért ment át, mert Istent imádta. – Ilyeneket mondtak.
Amikor az apám meghalt, szinte végig teljesen tudatos volt – több dolgot mondott nekem. Az egyik az volt, hogy meg kell nősülnöm. Én soha nem hazudtam. Nem törődtem a következményekkel, szigorúan az igazat mondtam. De nem tudtam elkötelezni magam előtte. Nyomást gyakorolt rám: Akár megnősülsz, akár nem, ne zaklass engem a halálom idején. Mondd, hogy megteszed. – Valahogy kijött belőlem: Megpróbálom teljesíteni a kérésedet. – Ilyen módon válaszoltam, kerülő úton. Aztán valahogy meg kellett házasodnom. Hat évig tartott a házas élet. Közben megint tanultam, jogot. De megjelent Gandhi együtt-nem-működési mozgalma, én pedig csatlakoztam a mozgalomhoz, mert volt ebben valami ígéret: ’Egy éven belül szvarádzsot (függetlenséget) adok nektek.’
Szannjászi akartam lenni, de az országomban egy évet akarnak (gyászévet), és azt gondoltam, meg kell hoznom nekik ezt az áldozatot. Aztán otthagytam a jogot, és egy ideig a mozgalom titkáraként dolgoztam itt, Kalnában. Itt, és néha a faluban, két vagy három évig. Ez megszakadt egy időre, de aztán azt akarták, hogy Kalkuttában szolgáljak. Egy kormányhivatali felügyelő segítségével kaptam valami állást, és elhelyezkedtem Kalkuttában. Egy irodában dolgoztam.
Engem mindig Maháprabhu vonzott. Ide-oda utaztam, kerestem egy szádhut, akitől avatást kaphatok. De senkit sem tudtam választani, az ízlésem szerint, aki elégedetté tett volna.
Egy napon az irodából jöttem vissza, és láttam egy plakátot a Chittaranjan Avenue-n: Gaudija Math Mahotszav (nagy ünnep), egy hónapon át. Megadták a címet, a Paresnáth templom közelében. Ezt a piros színű plakátot találtam. Azt gondoltam, Gaudija Math, ezek biztosan Maháprabhu követői, menjünk el, nézzük meg, mi van ott. Amikor jogot tanultam, Szures Bhattacsárján keresztül megismertem a Bharat-szévasram alapítóját, Pranavánandát, aki mindent megpróbált, hogy csatlakozzak a missziójához, de én kereken elutasítottam:
Már eladtam a fejemet Maháprabhu Gaurángának, nem mehetek máshova.
Így szólt: Én is nagyon tisztelem Maháprabhu Csaitanjadévát, de azt gondolom, az első lépés a buddhista lemondás, vagy vairágja, közömbösség a világgal szemben. A második, Sankara Védántája, vagy gjána. Az utolsó és a legmagasabb Csaitanjadéva premája. Különben az emberek félreértik, azt hiszik, a prema kéjvágy.
Ezt feleltem: Igen, igaz, amit mondasz – hogy a csaitanja-prema-dharma a legmagasabb, felette áll a teizmus buddhista és sankarita felfogásának. De Csaitanjadéva nem ezt mondta nekünk: Menjetek el a buddhistákhoz, és gyakoroljátok a vairágját, és aztán menjetek Sankarához, ismerjétek meg a Védántát, és aztán jöjjetek el Hozzám. Azt mondta: Akárhol vagytok, keressétek egy szádhu társaságát, és zengjétek a szent neveket.
Elhallgatott.
Azt mondtam neki: Ha van valami természetfeletti erőd, hálás lennék, ha meg tudnád mondani, hol van az én lelki vezetőm, a Gurudévem.
Megmondta egy úr nevét, Haranáth. Kerestem is, de nem tudtam megtalálni. De most láttam ezt a plakátot, és elmentem a Gaudija Math-ba. Csak egy úr volt az előcsarnokban, a többiek mind a nagar-szankirtanra mentek (közös éneklés a városban). Beszélgettem vele egy kicsit. Már olvastam valamit Csaitanjadéváról, meg más szentírásokat, de láttam, hogy a Math-ot képviselő emberek tudása mélyebb és biztosabb, mint az enyém. Közben a többiek is visszajöttek a nagar-szankirtanról, és ott volt Guru Mahárádzs legelöl, a dandájával (koldusbot). Amikor a Math elé értek, egy tanítvány odament, elvette tőle a dandát, és lassan bevezették.
Az első látásra úgy éreztem, Guru Mahárádzs teljesen közömbös a hétköznapi világgal szemben. Nem törődik senkivel, önmagában elégedett. Ez volt az első benyomásom. Aztán többször is ellátogattam oda. Lassanként beláttam, hogy itt akarok élni.
Sajnos korábban nem találtam meg, de most azt gondoltam, ki akadályozhat meg engem abba, hogy ide jöjjek, itt maradjak? Egy pillantást vetettem a régi otthonomra – apám meghalt, anyám él, három öcsém van – nem igen érinti őket. De a feleségemet érinti. Nem tudom, miért, de hirtelen felötlött bennem, ha meghal, akkor szabad vagyok. Vonz ez a társulás. Olyan sok művelt úriember van ott, és teljesen átadták magukat Maháprabhu szolgálatának. Ez vonzott a legjobban. És azon a napon, hazamentem, és a feleségem beteg volt. Hazamentem azon az estén, és három nap után meghalt. Az anyám megpróbált ismét megnősíteni, de nem tehette meg. És hat hónappal később ő is eltávozott, Haridvarban, a Kumbha Mela idején. Ott halt meg. Vele volt az egyik testvérem, Szatjen, más zarándokok, a nővérei, stb.
Szabad voltam. A Math-ba jártam. Azt gondoltam, ebben kell hinnem, meg kell ismernem a missziót, amennyire csak lehetséges, és a missziót megismerni annyi, mint megismerni a misszió vezetőjét. Megpróbáltam fölmenni az emeletre, ahol Guru Mahárádzs tartózkodott. Odamentem a szobája elé, leültem, és hallgattam, mert azt gondoltam, hozzá fogok csatlakozni. Aztán egy nap úgy adódott, hogy Kirtánanda Prabhu, egy brahmacsári megállított engem, amikor föl akartam menni az emeletre.
Hová mész?
Guru Mahárádzshoz megyek. Szeretem hallgatni, szeretek társulni vele.
Nem, soha. Itt kell maradnod az előcsarnokban, és ha találsz valakit, közöld vele, kivel akarsz találkozni. Utánanéz, és ha visszajön a válasszal, akkor mehetsz. Különben itt kell maradnod. Soha nem lépd át ezt a küszöböt.
Elég kemény volt. Azt gondoltam, hol a szádhuk részvétteljes természete? Miért lenne különbség a külső és a belső között? Nem kell megint idejönnöm.
De aztán eszembe jutott Sukadéva helyzete. Olvastam a Mahábháratában, hogy Vjászadéva elküldte Sukadéva Goszvámit Rádzsarsi Dzsanakához, hogy ott fejezze be a tanulmányait vagy a szádhanáját. Sukadéva elment, és hét napig ott tartották az első kapunál. Aztán szóltak Dzsanakának, aki megüzente, Engedjétek át a kapun. – A következő kapunál megint visszatartották. A fővárosnak hét határa volt, és a hét kapu mindegyikénél visszatartották hét napra. Hétszer hét, vagyis 49 napig tartották vissza, és csak azután találkozhatott Dzsanakával. Ez jutott eszembe. És a másik gondolat: Ha itt valami rossz van, és engem egy trónra ültetnek, hogy imádjanak, akkor nem szabad idejönnöm; de ha ez tényleg jó, és seprűnyéllel vernek, akkor sem szabad elmennem. Erre a következtetésre jutottam, és továbbra is oda jártam.
Aztán egy napon Guru Mahárádzs a tetőn sétált, éppen a délutáni étkezése után. Este már általában nem evett. Én csak odamentem, és megálltam egy sarokban. Egy ember volt vele. Guru Mahárádzs megkérdezte: Mondani akar valamit?
A kísérője odajött, és megkérdezte: Mondani akarsz valamit?
Nem, nincs mit mondjak.
Visszament. Azt mondja, nincs mit mondjon.
Guru Mahárádzs most ezt kérdezte: Kérdezni akar valamit?
Megint idejött hozzám: Kérdezni akarsz valamit?
Nem, nincs mit kérdeznem.
Megint visszament Guru Mahárádzshoz. Azt mondja, nincs mit kérdezzen.
Guru Mahárádzs szólt: Csak van valami célja, amiért ide jött.
A kísérője visszajött hozzám.
Azt mondtam, igen, cél nélkül nem történik semmi. Ha eljövök, van valami célom.
Milyen cél?
Hogy elnyerjem mindenki kegyét. – Ez volt a válaszom. Semmi más, csak ez.
Talán ez megérintette Guru Mahárádzsot. Odajött hozzám, érdeklődött, ki vagyok, mit csinálok, hol lakom, és így tovább. És aztán azt mondta, Igen, szerencsés vagy. Gauda-mandal (Bengál) területén születtél.
Éppen akkor adtak ki egy kis könyvet, és a kísérő személy így szólt: Guru Mahárádzs felajánlja neked ezt a könyvet.
Azt mondtam, Már megvan.
Nem számít; jó akarattal adja neked, és ez valami más. Vedd el.
A fejemre tettem, és elfogadtam. Ez volt az első beszélgetésem Guru Mahárádzs-al.
A következő évben meghívtak Májápurba, Sriman Maháprabhu megjelenése ünnepére. Akkoriban a Math-ba jártam, és hallgattam a leckéket. Elmentem az ünnepre. Közben az anyám is hívott Gurno faluba, ahol a második öcsémmel lakott. Látni akart, mielőtt elmegy Haridvárba, de a Gaudija Math emberei is meghívtak Májápurba. Dilemmában voltam.
Mit csináljak? Az anyám hívott – és talán utoljára. Lehet, hogy nem marad életben, nem volt jó az egészsége. Ez volt a hívás. Azt gondoltam, én erre az oldalra akarok állni az életemben, ezé az oldalé az elsőbbség. Vagyis nem mentem el az anyámhoz, hanem inkább a Gaudija Math-ba mentem.
A beszélgetéseikből általában az derült ki, hogy senki másnak a véleményével nem törődtek; de ha a szentírásokat idézték, akkor türelmesen meghallgatták. Ilyen volt a természetük. Összességében mindent elvetettek, nem törődtek senkivel, csak a szentírások igazságával; ezt józanul megvizsgálták, értékelték. Mindenkit elutasítottak, akit a társadalom tisztelt – Aurobindot, Gandhit, Rámakrisnát, az utánzó Goszvámikat – mindenkit. De Maháprabhu, a Bhágavatam, a Gitá, ez volt a mindenük. Engem vonzott, nekem tetszett ez. Azonosulni tudtam velük.
De még volt valami kifogásom. Az egyik az, hogy Guru Mahárádzs kájasztha családból származik, vagyis súdrának tekintik, én pedig egy bráhmana pandit családjából jövök, a bráhmanákat nagyon tisztelik a társadalomban. Egy bráhmana nyilvánvalóan megfelelt volna; de így valami kifogást éreztem magamban. De aztán, amikor elmentem Májápurba, sok dolgot láttam, ami befolyásolt.
Srila Prabhupád leckét tartott több úriembernek, akik Krsnanagarból jöttek – művelt emberek voltak. Egy másik helyen az idős B.P. Tirtha Mahárádzs tartott leckét. Valahol máshol B.S. Parvat Mahárádzs nyugtákat írt, pénzt gyűjtött az emberektől. Lázas tevékenység folyt. Transzcendentális, boldog légkört éreztem.
Amikor az ünnepnek vége volt, Guru Mahárádzs egy vászonszéken ült a szobája verandáján. Sokan a hódolatukat ajánlották, és hazamentek. Guru Mahárádzs beszélt, valamilyen beszédet tartott. Én mindig nagyon lelkesen hallgattam. Azt mondta: Ne csapjatok be engem, emberek. – Felfigyeltem. Mit? Hol van itt a csalás? Miért csalás? Mindenkit meghívtak, eljöttek, és most elmennek, miért beszél csalásról?
A következő dolog, amit mondott: Ti mind azzal a megértéssel jöttetek el, hogy Krsnát akarjátok szolgálni, és ezért léptem veletek kapcsolatba. Ti azonban csak divatból vettetek részt az ünnepen, most hazamentek, és intézitek a világi dolgaitokat; pedig biztosítottatok arról, hogy Krsnát akarjátok szolgálni… csalódtam.
Aztán folytatta: Azt mondhatjátok, van valami fontos dolgom, és ha befejeztem, eljövök, csatlakozom hozzátok, amint lehetséges – de nem, nem! Ha azt mondjátok, van itt egy kis tűz, és miután eloltottátok a tüzet, vissza fogtok jönni, én azt mondom, ez egyáltalán nem szükséges. Akkor sem vesztetek el semmit, ha az egész világot elégeti a tűz. Sőt akkor menekültök meg, ha megszüntettek minden kapcsolatot azzal, ami ég. Minden pozitív vállalásotok, belső vágyatok ott van Krsnánál. Mindent megkaptok, minden vágyatok teljesül, ha Krsna szent lótuszvirág lábait szolgáljátok; és nem teljesül sehol máshol. – Olyan nagy erővel beszélt.
Elcsodálkoztam. Azt gondoltam, sehol az egész világon nem beszélnek arról, milyen nagy szükség van a krsna-bhadzsanára – itt kell maradnom. Ekkor döntöttem el, hogy tanítvány leszek.
Mielőtt az anyám meghalt, volt benne valami neheztelés, hogy ő a legidősebb fiam, és most szannjászi lesz anélkül, hogy elvégezné a sráddha ceremóniámat (halotti szertartás); ki fogja a sráddha ceremóniámat elvégezni? – Ezért amikor meghalt, hazamentem, elvégeztem a sráddhát, és aztán, április végén visszajöttem, és csatlakoztam a Math-hoz. Először azt mondtam, előbb a két öcsém befejezi a tanulmányait, kapnak valamilyen állást, akkor el tudok szabadulni a családtól, és csatlakozom.
De Bhárati Mahárádzs és mások azt mondták, most van a jó alkalom.
Azt mondták, Nem, nem! Krsna elvette a feleségedet, elvette az anyádat. Eleget tett érted. Ha most nem élsz ezzel az alkalommal, talán valami más akadály lesz, és reménytelenül elrontod az életedet. – Megkérdeztem: Mit javasoltok? Azt mondták: Gyere azonnal! Megfogadtam a tanácsot, és azonnal csatlakoztam. A két öcsémmel együtt laktam egy diákotthonban, és ők is jöttek velem. Aztán sírva visszamentek, én pedig maradtam a Math-ban.
Egy ideig a kalkuttai Math-ban éltem. Azt kérték, hogy a könyvkiadásban végezzek valamilyen szolgálatot, de engem nem nagyon inspirált a kefelevonatok olvasgatása, stb. De nagyon tetszett a prédikálás – kirtanra menni és prédikálni. Hamarosan elküldtek egy prédikáló körútra.
Dumurkonda Math volt az első megálló (Bengálban), aztán Benáresz és Vrndávan. Egy ideig nagar-kirtan volt, aztán elvittek Delhibe, ahol egy ideig házról-házra járva gyűjtöttem. Aztán megalapították a Kuruksetra Math-ot, én lettem az asramvezető, és egyedül voltam. Egy kis falu-város és a Kuruksetra. Ez nagyon magányos hely, kivéve a napfogyatkozást, amikor százával és ezrével hemzsegnek ott az emberek. Gyűjtöttem, és két vagy három évet töltöttem ott. Aztán megalakult a Delhi Math, és én vezettem. Szimlába és más helyekre mentem, és prédikáltam.
Minden év augusztusában vissza kellett jönnünk a kalkuttai Math ünnepekre, egy hónapra. Eljöttem, és B.H. Bon Mahárádzs és Hajagriva Prabhu (később B.D. Mádhava Mahárádzs) magukkal vittek Madraszba, beállítani Maháprabhu lábnyomait. Amikor visszajöttem, éppen akkor nyílt meg a Bagh Bazaar Math, és ez eredetileg bérelt házból, Ulta Dangából processzióban, kocsin hozták el a múrtikat a Bagh Bazaar Math-ba, ahol egyhónapos ünnepet rendeztek. Prabhupád még abban az évben elment, és pithákat (Maháprabhu lábnyomait) állította be, fönn Mangalgiriben, Bedzsojda mellett, Kobhurban és másutt.
Aztán Madraszba ment, bejelentette a Madrasz Gaudija Math megnyitását, és oda tett minket. Béreltünk egy házat. Bon Mahárádzs volt a vezető, és a legidősebb szannjászi. Közben én is kaptam szannjászát, Bon Mahárádzs ajánlott. Ezt mondta rólam: Jól tud prédikálni, jó prédikátor, inkább, mint toborzó. – Volt B.A.-m Ramendraszundar Bhattacsárja B.A. néven ismertek. Az volt a kötelességem, hogy odamenjek az emberekhez, bemutassam a szannjászikat, vagyis többé-kevésbé a toborzó munkáját végeztem. De Bon Mahárádzsa azt mondja: Nem jó toborzó, de jó prédikátor. Nagyon jól mondja a Hari-kathát. – 1930. októberében kaptam szannjászát, és miután egymás után beállítottuk Maháprabhu lábnyomait a különböző helyeken, Prabhupád megnyitotta a madraszi Math-ot. Aztán ott hagyott minket, és elkezdtük a prédikálást, körülbelül három évig.
Volt aztán Vrndávan parikrama, az egész Vrndávana körüljárása. Csatlakoztunk ehhez a programhoz, és aztán Bon Mahárádzs Angliába ment prédikálni, és én vezettem a Madrasz Math-ot. A templom szinte azonnal felépült. Később megnyílt a Bombay Math, és megint engem vittek oda. Ott éltem egy ideig, és később Prabhupád csoportjához csatlakoztam. Az idő legnagyobb részét Prabhupáddal töltöttem, és Bengál különböző helyein prédikáltunk. Prabhupád 1937. január 1-én, reggel 5.30-kor hagyta el a világot.
Már korábban azt akarta, hogy menjek prédikálni Londonba, én azonban azt mondtam, nem vagyok alkalmas erre, nem értem a kiejtésüket, és nem szeretnék nagyon elvegyülni köztük. Te pénzt adsz ki azért, hogy elküldj engem, és pedig nem tudok kielégítő eredményt felmutatni. Persze ha megparancsolod, el kell mennem, én csak tájékoztatlak arról, hogy milyen vagyok. – Aztán Goszvámi Prabhut (később B. Szaranga Goszvámi Mahárádzs) küldte helyettem.
Amikor Prabhupád megbetegedett, ott voltam a betegágynál. Egy nappal az eltávozása előtt értem küldött, és kérte, énekeljem el a Sri Rúpa-mandzsaripadát. Akkoriban még nem voltam hozzászokva, hogy én vezessem a kirtant. Haboztam, és Kundzsa Babu, később B.V. Tirtha Mahárádzs megkért egy brahmacsárit, hogy énekeljen. Énekelni kezdett, de Prabhupád nem volt elégedett. Azt mondta, nem szép énekhangot akarok hallani. Ekkor a brahmacsári abbahagyta, és nekem kellett elénekelni a Sri Rúpa-mandzsaripadát. A többiek azt mondták, Prabhupád beengedett téged a rasza-széva részbe.
Vagy egy évvel ezelőtt írtam egy szanszkrit verset Bhaktivinoda Thákurról, és Srila Prabhupáda nagyon örült neki. Amikor először elolvastam neki, megjegyezte, Nagyon jó stílus. Aztán hallottam, azt mondta Srauti Mahárádzsnak, ez a vers olyan jó, nem is ő írta, maga Bhaktivinoda Thákur írta, csak rajta keresztül jelent meg. Nagyon értékelem. – Egyszer azt mondta Aprakrta Prabhunak, Elégedett vagyok, mert amit elmondtam, az meg fog maradni utánam. Szerintem ez a slóka a sziddhánta (tökéletes teológiai következtetés).
„Azt, ami Sri Gauracsandra kegyes ajándéka, amelynek belső értelmét ismeri Szvarúp Dámodara, amit imád Szanátan Goszvámi, és amit Rúpa Goszvámi és a rasza-tattva ácsárják osztogatnak, amit Raghunátha dásza Goszvámi és a követői megízleltek és gazdagítottak, amit Dzsiva Goszvámi és a társai gyengéden védelmeztek, amit messziről tisztelnek az olyan nagy személyiségek, mint Mahádév, a félistenek ura, és Brahmá, a világ nagyapja – csodák csodája, Rádhá lótuszvirág lábai kizárólagos szolgálatának extatikus nektárja – és te olyan tökéletes helyzetben vagy, hogy kegyesen megadod még nekünk is.”
Még ez előtt írtam egy cikket a lelki újságba, a Nadija Prakás-ba, és Prabhupád ezt mondta Sraman Mahárádzsnak, aki a szerkesztő volt: Ilyen cikkeket kellene közölnöd az újságodban, akkor magasabb lenne a színvonal. Ilyen cikkeket kell kiadni. – Valahogy értékelte a megértésemet és a megvalósításomat. Vannak más példák is.
Szagar Mahárádzs: Hallottam, hogy Srila Prabhupád így dicsért téged: sásztra-nipuna.
Sridhar Maahárádzs: Igen. Madraszban, a ’gaudija’-ban, a Gaudija Math vezető heti lapjában kiadtak valami sziddhántát. Visnuprijá dévi és a mi Guru Mahárádzsunk születésnapjait összekeverték. Mindkettő pancsamin van (ötödik holdnap), Visnuprijá dévié a világos félónap 5-én, és Prabhupádé a sötét félhónap 5-én. De összekeverték – Prabhupád a világos félhónap 5-én, és Visnuprijá dévi a sötét félhónap 5-én. Gondosan elolvastam, és azt gondoltam, hogy ennek a filozofálásnak az alapja téves. Miért jött Ksrna-sakti a fényes, és Gaura-sakti a sötét félhónapban? Úgy gondoltam, ennek éppen fordítva kellene lennie.
Megmutattam Bon Mahárádzsának, mert komoly hibának tartottam. Ő rögtön tollat ragadott, és írt egy levelet: Mi ez? Azt gondoltuk, hogy a szerkesztőinknek van valami kapcsolatuk a realitással, és hogy valódi kapcsolatról, valódi érzésekkel írnak, hogyan követhettek el egy ilyen hibát? Nincs srauta-kapcsolatuk? Ez mind kitalálás! – Szóval észrevettük, és egy későbbi számban közölték a helyreigazítást.
Prabhupáda még itt volt, amikor kiadtuk a Ráj Rámánanda, Relatív világok és a Brahma-szamhitá könyveket. Azt mondták, hogy Maháprabhu akkor találkozott Rúpa és Szanátana Goszvámikkal, amikor Vrndávanába ment. Én azonban biztosan tudtam, hogy akkor találkozott velük, amikor visszatért Vrndávanából, és kifogást emeltem. Nem szóltam Prabhupádnak, de valahogyan megtudhatta, hogy ezt Sridhar Mahárádzs vette észre. A vjásza-púdzsá alkalmából felolvasott egy kis beszédet, és ebben hangzott el, sásztra-nipuna Sridhar Mahárádzs – hogy nagyon alaposan ismerem a szentírásokat, ő így látta.
Szagar Mahárádzs: Hát Rámánanda Ráj helyének felfedezése?
Sridhar Mahárádzs: Igen, amikor elhívtak Uttar Pradésből, hogy csatlakozzak a madrasziakhoz, korábban Ramendraszundar Bhattacsárja volt a nevem. Prabhupád most Rámánanda dászra változtatta, és ez volt a nevem, amikor elküldött egy csoporttal együtt, hogy találjuk meg, hol beszélgettek Maháprabhu és Rámánanda Rája; aztán állítsuk be ott a pithát (Maháprabhu lábnyomait).
Tartottam akkor egy rövid előadást, Rádzsa-mahendriben, Maháprabhu és Rámánanda Rája kobhuri beszélgetéséről, és hallottam Krsnadász Bábádzsi Mahárádzstól, Bon Mahárádzsnak az volt a véleménye, hogy ez nagyon jó előadás volt, benne volt az összes értékes tanítás. Hare Krsna.
Szagar Mahárádzs: Megvan még az a templom, ahol beállítottad a pithát?
Sridhar Mahárádzs: Igen. A mi időnkben Prabhupád állította be a múrtikat, de akkor csak a pitha mandir volt meg. Később épült egy külön mandir, talán B.V. Tirtha Mahárádzs építette.
Később, amikor már én is szannjászi voltam, együtt dolgoztam Hajagriva Prabhuval, aki akkor fehér ruhás brahmacsári volt, és később Mádhava Mahárádzs.
Egyszer pénzt kértem a dzseipuri (Orissza) rádzsától, a madraszi templom számára. Már ez is történelem. Mr. O. Pulla Reddy volt az új kormányzó. Őt nevezték ki Dzseipur Devan-jának (kormánytisztviselő). Ez egy adivászi terület volt (ahol bennszülöttek éltek), itt különleges szabályokat vezettek be az angolok. A Devannak nagyobb hatalma volt, mint a királynak.
Madraszból jöttünk a főbíró, Mr. Rameshan ajánlásával, és találkoztunk a dzseipuri rádzsával. A rádzsa megígérte, hogy kifizeti a madraszi templom költségeit, de folyton azt kérte: Menjetek el a Devanhoz, ő adja a pénzt, nem én. Menjetek el, tanácskozzatok a magasabb rangú személlyel. Én csak a jóváhagyásomat adhatom, de a pénzt ő fogja kifizetni. – Hallottam, hogy a Devan félig ateista, nagyon haboztam. Azt mondtam: Nem, te vagy a király, te vagy az úr, jobb lesz, ha te adod a pénzt, és így tovább, ő azonban makacskodott: Nem. Találkoznod kell a Devannal.
De amikor találkoztam a Devannal, egészen más volt a helyzet. A Devan azt mondta: Én vagyok az utolsó ember, aki kifizeti neked ezt az összeget, tízezret, hogy megépítsd azt a templomot Madraszban. Ha itt akarnál építkezni, akkor meggondolnám, az embereknek lenne egy kis szórakozásuk a templomban. De ezek szegény emberek, éheznek, alig van ruhájuk – ha van egy kis felesleges pénzünk, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy templomot építsek, és még azt is Madrasz városában. Menj oda, ott gyűjts pénzt, és építsd meg a templomodat.
Azt gondoltam, ez reménytelen eset, drasztikus orvosságra van szükség. Elmondtam egy verset a Srimad Bhágavatamból.
Azt mondtam neki: Segíteni akarsz az adivászikon, és én is segíteni akarok rajtuk. Te egy adott módon segítesz, én pedig másként. Azt mondják a szentírások, ha valaki ebben a világban vágyakozik valamire, az a szív betegsége. Ezt mondja Sukadéva Goszvámi a Bhágavatamban, kámam hrd-rogam.
Ezt akarom, azt akarom, ezreket akarok, milliókat akarok – ez a szív betegsége, és nem valódi. Amikor disznó voltam, felfaltam egy halom székletet, de az éhségem nem csillapult. Amikor elefánt voltam, egy egész erdővel végeztem, de az éhségnek nincs vége. Ezen a módon soha nem lesz vége az éhségnek.
Nagyon sokan vannak, akik milliókat halmoztak fel, mégis azt mondják: Nem, ez nagyon kevés, többet akarok, többet. Ez a szív betegsége, és Sukadéva Goszvámi ad erre egy orvosságot a Bhágavatamban. Vikritan… ha el tudod fogadni az Abszolútat, azt, hogy Ő minden korlátozás nélküli, és mindennek a tulajdonosa, minden atomé a teremtésben – ha ezt el tudod fogadni, akkor kigyógyulhatsz ebből a betegségből. Nincs más út.
Ez hatott arra az emberre. Könnyek hullottak a szemeiből. Szvámidzsi, én hiszek Istenben.
A szemeid tanúsítják.
Kifizetem neked a pénzt, azt mondta. De nem most, menj vissza Madraszba, ki fogom fizetni. – Elküldte a pénzt, és megépült a madraszi templom.
Én nem prédikáltam úgy, mint az álságos toborzó, mindig egyenesen beszéltem; megmondtam az egyenes igazságot. Nem volt hízelgés, kerülőút, hízelgés vagy édes szavak, hogy valahogy kiraboljam azt az embert. Egyenes beszéd, egyenes cselekvés. Végiggondoltam: Miért jöttem ide? Milyen bűvölet hozott ide? És mindent megpróbáltam, hogy megmutassam nekik azt a bűvöletet. Én ezért prédikálok – ezt kell értékelned. Engem elismertek ebben a lilában, és nem hiszem, hogy helytelenül cselekedtem volna. Minden pillanatban azt gondolom, jogom van ahhoz, hogy elfogadjam ezt az elvet, és ezen a vonalon menjek tovább.
Guru Mahárádzs eltávozása után ott voltak a vagyonkezelők, akiket kijelölt, és azt mondta, csináljunk egy kormányzó testületet… De nekünk, sajnos… Sok nézeteltérés volt a misszióban, és a missziót nem lehetett együtt tartani.
Azt gondoltam, mindent meg kell tennem, hogy megtisztítsam a mozgalmat, a lelkiismeretem szerint, de ez nem így lett. Nekem nem az az elvem, hogy megint harcoljunk egymás között, hogy megtisztítsuk a missziót. Én így gondolkodtam. Más régi bhakták nem tudták elviselni a problémákat, és harcoltak. Valahogy még együtt voltam velük, amikor jöttek a perek, és néhány régi hittestvért bebörtönöztek, és folyt a pereskedés. Nem akartam gyáván távozni, de talán egy év után a per lezárult, a hittestvéreimet kiengedték, én pedig Vrndávanba mentem, ott hagytam a Math-ot. Engem nem érdekel az ilyen harc.
Mindent megpróbáltak, hogy ott tartsanak, de azt mondtam, nem lehetséges, nem maradhatok a veszekedő felek között. Egy hónapig a Góvardhan mellett éltem, ott végeztem el az Urddzsa fogadalmat, elvettem egy Góvardhan-silát, idejöttem, és kibéreltem egy házat havi 2 rúpiáért. Amikor visszajöttem Vrndávanból, találkoztam az öcsémmel, Mani Babuval. A vasútnál dolgozott. Megkértem, küldjön nekem egy ideig havi tíz rúpiát. Beleegyezett, és küldött is, két vagy három alkalommal, ezzel jöttem ide. Lassan a többiek is meg akarták tudni, hol vagyok. Amikor eljöttek, mindig hoztak magukkal valami ajándékot.
Szakhi Csaran Ráj szerezte ezt a telket (ahol ma a Sri Csaitanja Száraszvata Math áll). A saját pénzén vette. Itt kezdtem el „szív-szolgálatomat”, egy kunyhóban. 1942-ben, a Rathajátrá napján léptem be ebbe a kunyhóba, a Góvardhan-silával. Azelőtt egy ideig Kesava Mahárádzs-al laktam abban a bérelt házban, és néha a Midnapore Math-ban, olyan kiváló emberekkel, mint Jajavar Mahárádzs, Mádhava Mahárádzs és mások.
De itt elkülönültem. Csak egy személy volt velem, aztán egy idő után jött valaki más, néhány orisszai úriemberrel, eljött néhány hittestvér is. Eljött Góvinda Mahárádzs, akkor még, mint Gaurendu brahmacsári, és mások.
Krsnadász Bábádzsi azt mondta nekem: Figyelj erre a Gaurendu brahmacsárira, nagyon értelmes, nagyon alkalmas. – Megpróbáltam valamivel jobban figyelni rá, de a többiek ezt nem tudták elviselni. Segíteni akartam neki a szanszkrit tanulmányaiban, stb., de a többiek nem viselték el, és tettek egy javaslatot, kössünk egyezményt. Addigra állt az épület, 1943 volt. Ketten, akik egy ideje ott éltek velem, most egy okmányt követeltek, legyen három hittestvér a vagyonkezelő, ketten ők, a harmadik én magam.
Megkérdeztem, hogyan történik a vagyonkezelés. Azt mondták, többségi szavazással, ami azt jelentette, valahányszor egyetértenek, azt csinálhatnak velem, amit akarnak. Azt mondtam, nem maradtam ott a tiszteletreméltó szannjászik és mások társaságában. Egyedül jöttem ide. Ez nem azt jelenti, hogy ti ketten irányítani fogtok engem. Ezt nem fogadhatom el. – Fellázadtak, zavart keltettek. Kompromisszumra került sor.
Eljöttek Goszvámi Mahárádzs és Mádhava Mahárádzs. Kb. 5000 rúpia volt a bankban, és még kb. ezret kellett nekik fizetni, és akkor én vagyok a tulajdonos. Goszvámi Mahárádzs segített, 4000-et kölcsön adott, és Jajavar Mahárádzs és mások is szereztek pénzt különböző helyekről, 7000 jött össze, és ettől kezdve itt vagyok. Ez a történetem.
Nem megyek nagyon gyakran prédikálni. Majdnem mindig itt vagyok, és nagyon ritkán megyek el olyan módon, mint azelőtt. Mádhava Mahárádzs mindig nagy szeretettel vádolt: Elutasítod a művelt embereket. Itt ülsz tétlenül, elutasítod az embereket. Képes vagy rá, megvan a képességed, hogy Maháprabhu tanításait hirdesd, te azonban nem teszed. – Valahányszor eljött, mindig vádolt. Majdnem minden évben eljött, a Gaura-purnima ünnepek után, és vádolt! Minden évben elmentem az ő kalkuttai Math-jába, az ünnepekre, és előadásokat tartottam. Így teltek a napok.
Bhaktivédánta Szvámi Mahárádzs-al Allahabadban találkoztam először, amikor még fehérben jártam (a szannjásza előtt). Aztán idejöttem (Bengálba), majd Madraszba mentem. Valószínűleg 1930 előtt találkoztam vele Allahabadban. Akkoriban a Karttik Bhose Laboratories ügynöke volt. Eljárt a Math-ba. Prabhupád nem volt ott akkor. 1933-ban, a Vradzsa-mandala-parikrama után jött vissza Allahabadba, hogy elhelyezze az alapító követ, akkor találkozott néhányszor Prabhupáddal, akkor adott neki avatást. Ti már ismeritek, milyen kapcsolatban voltam vele. (A beszélgetés vége.)
Adatlap
Fordította:
Rohini Prijá d.d. (Szilágyi Márta), 2005. augusztus
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
A short autobiography of Srila Sridhar Dev Goswami Maharaja (transcribe of a taped conversation)
www.vnn.org
Bhaktipédia felelős:
B.A. Késava szvámí
