Krokodilok
Beszéljünk ma egy kicsit erről a meglehetősen csúnya, de nagyon érdekes állatról. A következő, hindí eredetiből fordított vers többek között a Bhágavata Purána egyik történetére céloz, amelyben a krokodil megtámadta Gadzsendrát, az elefántok királyát. Szorongatott helyzetében az állat Istenhez folyamodott, aki őt meg is mentette.
Bhadzso Rádhe Góvinda
Rádhá-Góvindát imádd!
Édes neve Nandalála,
Édes neve Gópála.
Pávatollat hord hajában,
Tílak ragyog homlokán,
Vadvirágból font füzére
Leng a bársonyos nyakán.
Szólítsd Nanda kedvencének,
Vaszudéva örömének,
Rádhá-Góvindát imádd!
Krokodil és elefánt
Tóban megküzdöttek ám,
Bhaktáját Ő megmentette,
Bárcsak egyszer nézne rám!
Rádhá-Góvindát imádd!
A nagy testvérháborúban
Hajtja Ardzsun kocsiját,
Kegyét itta Mírá Bái,
Mint egy csésze amritát.
Rádhá-Góvindát imádd!
Draupadí Őt szólítja,
Száriját el nem veszik,
Híveiért mindent megtesz,
Örömet szerez nekik.
Rádhá-Góvindát imádd!
*
A krokodilokká vált tündérlányok
(Mbh. Ardzsuna Vanavásza Parva 218-219)
Egy alkalommal Ardzsuna, a Mahábhárata egyik legnagyobb hőse végigjárta a déli tenger partján a szent zarándokhelyeket. Mindenütt elvégezte az illendő ceremóniákat, nagyon sok tehenet és értékes ajándékot adott a bráhmanáknak. Egyszer megtudta, hogy van a déli tengerpart közelében öt tó. Szerte az erdőségben sok-sok aszkéta élt, de még csak a közelébe se mentek ennek az öt tónak.
Ardzsuna megkérdezte: – Miért kerülitek el ezeket a szent zarándokhelyeket, miért nem fürödtök meg a tavak vizében?
Az aszkéták válaszoltak: – Nem szívesen kerüljük el ezeket a szent zarándokhelyeket, és nagyon szívesen megmártóznánk a vizükben, amelyek minden bűnt lemosnak, és ahol egyetlen fürdés annyi érdemmel jár, mint egy lóáldozat. Egy ideje azonban öt krokodil él ezekben a tavakban, és mindenkit a víz alá ragadnak, aki olyan vakmerő, hogy akár csak a vizek közelébe menjen.
– Én nem félek a krokodiloktól, – mondta Ardzsuna.
– Nem közönséges krokodilok ezek, – magyarázták az aszkéták. – Azt mondják, hogy senki sem állhat ellent a varázserejüknek.
Ezzel aztán végleg felkeltették Ardzsuna kíváncsiságát. Még aznap elindult, hogy megnézze ezeket a zarándokhelyeket, és először a Szaubhadráról, egy híres bölcsről elnevezett tóhoz érkezett meg. A tó vize olyan szépen csillogott az ezer meg ezer lótuszvirág között, hogy Ardzsuna azonnal elhatározta, hogy megfürdik benne. Még derékig sem ért a víz, amikor felbukkant egy hatalmas krokodil, és megragadta Ardzsuna egyik lábát. Ő azonban erősebb volt, mint ez a vízi állat, és hamarosan kivonszolta a partra.
A pikkelyes viziszörny azonnal gyönyörű, felékszerezett hölggyé változott. Ardzsunának megdobbant a szíve és izgatottan megkérdezte, – Szépséges hölgy, ki vagy te? Talán a vizek istennője vagy, és ebben a lótuszvirágos tóban van a lakóhelyed? Hogyan kerültél ebbe a szörnyű krokodiltestbe?
– Nem vagyok én a vizek istennője, – felelte a hölgy, – és nem a magam jószántából éltem ebben a lótuszvirágos tóban. Bhargá a nevem, és mennyei tündér vagyok. A gazdagság félistenének, Kuverának az udvarában éltem. Négy barátnőm volt, egész nap a mennyei kerteket jártuk, szórakoztunk, és azt csináltuk, ami nekünk tetszett.
Egy alkalommal észrevettünk egy fiatal bráhmanát, aki magányosan élt az erdőségben, aszkétikus gyakorlatokat végzett, és a Védákat tanulmányozta. Szépsége és bölcsessége olyan ragyogó volt, hogy bevilágította az egész erdőt. Amilyen fiatalok és meggondolatlanok voltunk, azonnal elhatároztuk, hogy megzavarjuk gyakorlatai végzésében. Mind az öten körülvettük, énekeltünk és nevetgéltünk, mindent megpróbáltunk, hogy elcsábítsuk, de ez a bráhmana meg sem mozdult, még csak felénk se nézett. Aztán, amikor már a szelíden lengedező szélnek könyörögtünk, hogy legyen a segítségünkre, és lebbentse fel a ruhánkat, ez a bráhmana nagyon dühös lett, és megátkozott bennünket. Azt mondta: „Váljatok krokodilokká, száz évig éljetek a víz alatt.”
Nagyon megijedtünk, és könyörögni kezdtünk: – A fiatalság és a szépség elvette az eszünket. Ki az, aki elkerülheti Káma virágnyilait? Most már látjuk, hogy nagyon helytelenül cselekedtünk; arra kérünk, hogy bocsáss meg. Elég szégyen az nekünk, hogy idejöttünk, és meg akartunk kísérteni egy olyan önfegyelmezett jógít, amilyen te vagy. Kedves bráhmana, a nők természetüktől fogva nagyon meggondolatlanok, ezért nem büntetésre, hanem védelemre szorulnak.
– Ti azonban mennyei tündérek vagytok, – mondta a bráhmana. – Több eszetek lehetne, mint a földi embereknek.
– Mi azonban tovább könyörögtünk, – folytatta Bhargá. – Elmondtuk neki, úgy tudjuk, hogy egy bráhmana mindenkivel szemben, mindig nagyon barátságosan viselkedik A jó ember mindig megvédelmezi azokat, akik oltalmat kérnek tőle. Mi is a védelmét kértük; így aztán valamennyire reménykedhettünk a bocsánatában.
Végül megsajnált bennünket, és azt mondta: – Az olyan szavak, mint „száz” vagy „ezer” a szentírásokban mindig öröklétet jelentenek. Én azonban valóban száz évre gondoltam, ami nem is olyan hosszú idő. Amit egyszer kimondtam, annak be kell teljesülnie. Száz évig krokodiltestben éltek, de akkor kivonszolnak benneteket a partra, és visszanyeritek a mostani formátokat. Öt tóban fogtok élni, mindegyiknek a vize szent lesz és megtisztít a bűntől. Igazán kedves volt hozzánk, mi azonban mégis nagyon elszomorodtunk, és csüggedten indultunk el a délvidék felé. Egyre azon gondolkodtunk: Ugyan ki lesz a megmentőnk, kitől nyerjük vissza tündérlány-formánkat?
Útközben találkoztunk a bölcs Náradával. Alighogy megpillantottuk, minden bánatunk elmúlt. Tisztelettel üdvözöltük, majd összetett kezekkel megálltunk előtte, és vártuk a parancsait. Megkérdezte, miért bánkódunk, mi pedig mindent elmondtunk neki. Nárada elmosolyodott, és a következő szavakat mondta:
– Menjetek el a déli tenger partjára. Öt szent zarándokhely van ott, a Nari-Tírtháknak nevezett tavak. Száz év olyan gyorsan eltelik, mint egyetlen pillanat. Akkor pedig eljön értetek a tisztalelkű Pándava, Ardzsuna, és biztosan megszabadít benneteket szerencsétlen helyzetetekből.
– Uram, te biztosan Ardzsuna vagy, különben még mindig ebben a krokodiltestben szégyenkeznék. Barátnőim azonban még mindig ott vannak a másik négy tó vizében. Kérlek szépen, menj el hozzájuk, és őket is szabadítsd meg.
– Úgy legyen, – mondta Ardzsuna, és félelem nélkül megszabadította az átoktól Bhargá barátnőit is.
A szépséges tündérleányok visszanyerték régi formájukat, és még sokkal szebbek voltak, mint azelőtt.
*
A buddhista szent könyvekben is van egy krokodilos történet: A krokodil és a majom (Szumszumára-Dzsátaka, 208 sz.)
Egykor, amikor Brahmadatta volt Benáresz királya, a Bódhiszattva majomként jelent meg, és a Gangesz folyó partján élt az erdőben. A Gangeszben egy krokodil lakott. A krokodil felesége sokszor látta ezt a nagy majmot, és arra gondolt, milyen jó lenne megenni a szívét. – Jóasszony, – mondta a krokodil, – mi a vízben lakunk, ő meg a szárazföldön, hogy tudnánk megfogni?
Az asszony azonban nem nyugodott, amíg a krokodil ki nem eszelt egy tervet. Egyszer, amikor a Bódhiszattva vizet ivott és megpihent a folyó partján, a krokodil megkérdezte, miért él ilyen vacak gyümölcsökön, ezen a nyomorúságos helyen? A túlsó parton végtelenül sok mangó- és kenyérfa van, amelyek gyümölcse olyan édes, mint a méz. Nem lenne jobb odamenni, és megenni azt a sok vadon termő gyümölcsöt?
A majomnak tetszett a javaslat, és annyira megbízott a krokodilban, hogy felült a hátára. A krokodil megindult a túlsó part felé, de hamarosan ledobta a majmot a hátáról, egyenesen bele a vízbe. Meg is mondta neki egyenesen, hogy meg akarja szerezni a szívét. – Jó, hogy mondod, – mondta a majom. – Éppen nincs nálam a szívem. Kint hagytam a parton, egy fügefán.
A krokodil elhitte, és visszavitte a Bódhiszattvát a fügefához. A majom gyorsan felmászott a fára. – Te buta krokodil, – mondta neki, – azt hiszed, vannak olyan állatok, akik a fa tetején tartják a szívüket? Bolond vagy, én meg rászedtelek. Megtarthatod magadnak azokat a mangókat és kenyérfa-gyümölcsöket. A tested nagy, de az eszed nagyon kicsi.
Ezután elmondta a következő verset:
Mangót ígérsz a túlparton, nem vagyok olyan gyüge,
Kár a szóért, krokodil úr, elég nekem a füge.
Babszemnyi az eszed tüze, füstje nagy csak odafent,
Elmehetsz már az utadra, ez a terved füstbe ment.
A krokodil úgy elszomorodott, mintha ezer pénzt veszett volna el, és bánatosan ment vissza a lakóhelyére.
*
Van egy varázsige az Egyiptomi Halottak Könyvében, (Nu papírusza, British Museum 10.477/11. lapról), amelynek az a célja, hogy krokodillá változtassa az elhunytat. Mire jó ez?
Úgy tudták, hogy a túlvilági utazáson mindenféle veszély leskelődik a lélekre, de a krokodiltól még a szellemek is rettegnek, ezért nem mernek a közelébe menni. A varázsige mellé festett képen hatalmas krokodil üldögél egy oszlop vagy kapu tetején, hosszú farka lecsüng, fejét magasra emeli, kidüllesztett szemei zsákmány után kutatnak. Hogy ezt a szép nagy állatot a varázsige miért nevezi éppen halnak? Ez bizony rejtély, de nem ez az egyetlen rejtélyes dolog az Egyiptomi Halottak Könyvében.
Krokodillá váltam, én vagyok a rettegés ura,
Rémület él, ahol fölmegyek én a széles lépcsőn.
Pikkelyes bőrömnél csak a karmom erősebb,
Ég, föld és a vizek lakói a prédám.
Iszonyú hal vagyok én Kemur városában,
Szekhem népe előttem földig hajol.
*
Hérodotosz ír először tudományos igénnyel erről a nagy hüllőről: „A krokodilus a szárazon rakja le, és ott költi a tojásait, és itt tölti a nappal legnagyobb részét. Éjszakára azonban a vízbe megy, mert a víz éjjel melegebb, mint a derült ég és a harmat. Az összes állat közül ez az, amely a legkisebből a legnagyobb lesz: tojásai ugyanis nem sokkal nagyobbak, mint a lúdé, és a kikelt kis állatok is csak ekkorák, megnőve azonban 17 rőf hosszúak lesznek. Négy lába és disznószeme van, a fogai nagyok és kiállóak, nyelve azonban nincs. Alsó állkapcsát nem mozgatja, hanem a felsőt szorítja az alsóhoz, amelyhez hasonlót egyetlen más állat sem cselekszik. Karmai erősek, pikkelyes bőrét a hátáról nem lehet lenyúzni. A vízben vak, a levegőben azonban nagyon élesen lát. Minthogy a vízben él, a szája tele van piócákkal. Valamennyi állat és madár menekül előle, de a trochilus nevű madárral békességben él, mert ez hasznára van. Ha kimegy a szárazra, és ott a széllel szembe fordulva nyitott szájjal hever, akkor a trochilus berepül a szájába, és kiszedegeti a piócákat. Az állat örül ennek a szívességnek, és nem bántja a madarat. Ezt a nagy állatot Egyiptomban kampszának nevezik, a görögök azonban krokodilusnak hívják, mert azokra a gyíkokra hasonlít, amelyek a kertjeik kövein és a házaik falain futkároznak. Némely egyiptomiak a krokodilust szent állatnak tartják, mások azonban a legveszedelmesebb ellenségüknek tekintik. Az előbbiek táplálékot adnak nekik, és annyira megszelídítik őket, hogy azokat meg is lehet simogatni. Pompás életet igyekeznek biztosítani számukra, csiszolt kövekkel ékes aranygyűrűket akasztanak a fülükbe, mellső lábaikat arany karperecekkel díszítik.”
Diodorus Siculus tudni véli, miért lett a krokodilból szent állat. Először is, nagyon hasznos, mert megakadályozza az arábiai és a líbiai rablókat abban, hogy a Níluson átússzanak. Másodszor, Egyiptom első fáraóját, Menészt üldözőbe vették a saját kutyái ezért bemenekült a Mörisz-tóba, ahol csodálatos módon egy krokodil a hátára vette, és átvitte a túlsó partra. A fáraó hálából nemcsak templomot, hanem egy egész várost építtetett a tó partján, és megparancsolta a lakosságnak, hogy istenekként tisztelje a veszélyes állatokat.
Miskolczi Gáspár a maga híres könyvében, Egy jeles Vad-kert (Lőcse, 1702) is sorra veszi a krokodil-legendákat: „Elsőben pedig meg szokta enni az állatok egész testét, annakutána aztán keservesen megsiratja őket. Innét költ ama közbeszéd: mint a krokodilus siralma. Mint midőn valaki másnak halálát csak színmutatásból siratja.” Még sok érdekes dolgot tud róla, pl. „Továbbá ezzel a mesterséggel is él a krokodilus, hogy mikor igen megéhezik, szájában az ösvényekre feles vizet hord, és azokat úgy megsíkosítja, hogy a vadak mentükben elessenek, ő pedig hirtelenséggel megragadja és megeszi őket. Melly miatt még az ebek is azokon az ösvényeken által mentükben, a krokodilustól való féltükben a Nílus vizéből csak futva szoktak inni.” Sajnos ez a két szép történet csak legenda.
Legenda az is, hogy a mongúz beugrik a krokodil tátott szájába, aztán szétrágja és megeszi a belső szerveit. „E véletlen szerencsétlenséget a krokodilus felébredvén, hasának rettenetes fájdalmáról eszébe vévén, mintha megdühödött volna, nagy sebességgel futkos széjjel, és hol a víznek mélyére csapja le, hol pedig a szárazföldhöz veri magát, mellyel mindazonáltal az indiai kisegér semmit sem gondol, hanem a bélivel és a májával nagy kedvesen lakik mindaddig, míglen a krokodilust megölvén, hasát kirágja, és abból elevenen és békességesen kiszabadul.” Ezt a mesét kétezer éven át elhitték, pedig a mongúz csak a krokodiltojásokat becsüli.
Núbiában és Szudánban nem tisztelték, hanem vadászták a krokodilt, igaz, hogy nem a húsa, hanem a pézsmamirigyei kedvéért, amelyekből mindenféle illatszert készítettek.
*
Menjünk most vissza Indiába, és hallgassunk meg egy verset, amely szintén az elefántkirály és a krokodil harcáról beszél.
Sűrű erdő ez a földi élet,
Itt bolyong a megtévesztett lélek,
Minden sötét, és egy sem látja az ösvényt,
Nem tudja megkerülni az örvényt,
Elragadja száguldó folyó.
Folyton sötét van, néha a felhők
Rejtik el a holdat és napot,
Néha a vándor egy barlangba téved,
Máskor meg elvakultan, csónak nélkül
Át akar kelni a vízen is gyalog.
Kincsekre vágyik az ínségben élő,
Kincseit félti, reszket a gazdag,
Képzelt tolvajjal verekszik,
És ha azt hiszi, minden jól megy,
Hirtelen megbetegszik.
Mindent kipróbál, hátha segít
Fű-fa, virág vagy kőzet,
Végül a sorvadt vénség ellen
Pénzen sincs teafőzet.
Vakságában a véget látja,
Nem az egyre feljebb lépő váltást,
Mondogatja, csak átok a földi élet,
Nem veszi észre az áldást.
Néha a legnagyobb felhő mélyén
Megbújhatnak a fényvilágok,
Sárban aranyrög rejlik,
Végtelen áldásra fordul az átok.
Devala átkot mondott egy gandharvára,
Válj krokodillá! – mondta neki,
Azt hitte a szerencsétlen,
Ennél rosszabb nem is érheti.
Pikkelyes hát és szörnyű karmok,
Nagy fogak, kárhozat, örök.
Persze, hogy Húhu bocsánatért könyörög.
Jajgatsz, mert csak a külső formát látod,
De ahol lakat van, azt egy kulcs kinyitja,
Felszabadulsz, eljutsz a lelki világba,
Visnu ha megszabadítja
Gadzsendra királyt.
*
A mindenkit kegyesen megszabadító, Legfelsőbb Úrról szól George William Russel (Anglia, szül. 1867) verse:
Krsna.
''Láttam a ház kapujából, hogy játszik a föld hatalmas királya,
Ég fia, fűben hempereg, és nevetésre áll a szája.
Csillog a reggel, a gyermek víg és anyja kacag szünetlen,
Mégis a bölcsek mondják: Ő az ősi, a megszületetlen.
Illatos tisztás. Hallom, a szenvedély hogy elragadja,
Látom, hogy fölkel, és azt a szép lányt magára hagyja.
Láttam, a lányokat hogy cserélte, láttam gondtalannak,
Mégis a bölcsek elfogadják szentnek és folttalannak.
Mélyvörös izzást láttam a szürkületben, és valahol
Láttam, a föld királya táncol, közben hangosan dalol.
Mégis a béke hercege Ő, akiről az ősi könyvek
Szólnak, hallgatag bölcsek imádják őt, és néma könnyek.
Eljött újra a félelem és a sötétség szörnyű királya,
Még a kisgyermek is elfut, a ha véletlenül meglátja,
Mégis a fények fénye Ő, kinek csillogása az éden,
Szépség, mely visszatükröződik a révült látnok szemében.
Láttam, a herceg a keskeny ajtón át a porba kilépett,
Szép volt, vakmerő, kit a szenvedélyes tűz elemésztett,
Mégis az élők élete Ő, kit a föld a hátán hordott,
Ős, örök ifjú, Ő küld ezernyi napkorongot.v
Csillagok tűzforrása, és arany urna vagy szupernova,
Hol nyugovóra lelhet végül a bolygók széthullott pora.''
*
A krokodil az indiai művészetben
A krokodilokkal kapcsolatban először Egyiptom és a Nílus jut az eszünkbe, na meg az, hogy az egyiptomiak szent állatokként tisztelték őket, életükben etették, holtuk után a testüket bebalzsamozták. Ezer meg ezer ilyen krokodil-múmia került elő. Pedig mocsári krokodilok más kontinenseken is élnek, pl. Indiában, ahol nem örvendenek nagy népszerűségnek, szemben a gaviálokkal, amelyek Visnu védelme alatt állnak.
A gaviál magyar neve csőrös krokodil, és talán ezért van, hogy a krokodilt vagy makarát sokszor ábrázolják úgy, mintha elefántormánya lenne. Néha középlény a krokodil és a cápa között.
Az indiai művészek nagyon sokféleképpen ábrázolják a makarát, néha olyan kevéssé realisztikusan, hogy inkább mesés tengeri szörnyre emlékeztet. Varuna tengeristen és a felesége, Varuni makarákon állnak, néha a makara csak ott várakozik mellettük, felegyenesedve, mint egy ember. Krokodil voltára csak négy karmos lába és éles fogai mutatnak. Makara szolgálja Gangá folyamistennőt is, aki a képeken szép, fiatal, felékszerezett hölgyként, kezében a púrnakumbhával, vagyis a bőség korsójával áll ezen az állaton. Makarán vagy papagájon lovagol a szerelem istene, Kámadéva, mint íjat és nyilat tartó szép ifjú, esetleg a zászlóján van ott a makara. De megjelenik ez a víziszörny a jaksáknak és jaksiníknek nevezett természetszellemek társaságában is.
A népszerű Gadzsendramóksa ábrázolásban a makara, az anyagias, érzéki ösztönök megtestesítője általában krokodilszerű állat, de a farka legalább hatszor olyan hosszú, mint a törzse, és egészen körbeéri a megtámadott elefántot. Az állat teste pettyes, ami talán a pikkelyeket van hivatva megjeleníteni, a fogai azonban pontosan olyanok, mint a mocsári krokodilé.
Indiában makarának ábrázolják a Bak csillagképet. Makara-szankránti vagyis együttállás idején, január-februárban nagyon sokan keresik fel a Gangá-szágara nevű zarándokhelyet, ahol a Gangesz a Bengáli-öbölbe ömlik. Azt remélik, ha itt megfürdenek, akkor elérik a felszabadulást. Ez nagyon szent hely, már csak azért is, mert hajdan itt élt a Legfelsőbb Úr egy avatárja, Kapiladéva, és itt gyakorolta a jógát.