Kedvtelések és tanítások
Lelki tanítómesterem, Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákura (most már az örök kedvtelésekben) 124. megjelenési napja Mágha hónap (január-február) Krsna Pancsamin lesz. Ezt az eseményt minden matha nagyszabásúan ünnepli. Lelki tanítómesterem eljövetelét Vjásza-púdzsának nevezik. A másik, általában Guru Purnimaként ismert nap június-július hónapban van. Ezen a napon jött el Véda-Vjásza. A Gaudija Matha szolgái tudják, hogy a lelki tanítómester nem különbözik Vjászától, és az eljövetelét minden évben Vjásza-púdzsaként ünneplik. Sri Gauránga Maháprabhu vezette be először ezt a Vjásza-púdzsá imádatot Nitjánandán keresztül Srivásza Anganában, Májápurban.
A vjásza szó azt jelenti, megosztani, vagy más értelemben, kiterjeszteni. Ő osztotta 4 részre a Védát: Rg, Száma, Jadzsur, Atharva, és az olyan műveket, mint a Mahábhárata és a Puránák Muni Krsna Dvaipájana Védavjásza terjesztette ki. A lelki tanítómester is Védavjásza munkáját végzi, amikor átadja ezt a tudást a feltételekhez kötött élőlényeknek. Ezért nevezik a megjelenése alkalmából felajánlott imádatot Vjászapúdzsának. Maháprabhu Vjászapúdzsá-kedvtelését Srila Prabhupáda a Gaudiya Journal-ban magyarázta el.
A szentírások azt mondják, hogy abban a pillanatban, amikor valaki elkülönülést érez, és attól kezdve, amikor megszabadul az anyagi, érzéki élvezetek csábításaitól, az Úrnak végzett odaadó szolgálat ízében gyönyörködik, anélkül, hogy figyelembe venné, mi a megfelelő idő erre. Aztán, amikor teljesen lemondott az érzékkielégítésről, menedéket vesz egy lelki tanítómesternél. Sokan ezt az elfogadást vagy meghódolást nevezik Vjászapúdzsának.
Ezt a Vjászapúdzsát az életnek mind a 4 szakaszában el kell végezni, de főleg a lemondott életrendben. A Vjászapúdzsá másik értelme, mindent felajánlani a lelki tanítómester szolgálatának, azt tenni, ami a kívánságai teljesüléséhez vezet. Előző lelki tanítómesterünk, Naróttama dásza Thákura a felajánlásában alázatosan imádkozott:
sri-caitanya-mano-'bhistam
sthapitam yena bhu-tale
svayam rupah kada mahyam
dadati sva-padantikam
„Rúpa Goszvámi, aki létrehozta a missziót ebben a világban, hogy teljesítse az Úr Csaitanja vágyát, mikor fog menedéket adni nekem a lábainál?”
Vjászadéva Vjászapúdzsá-imádata végső soron ugyanez a meghódolás és hit az előző lelki tanítómesterekbn.
Srila Prabhupáda már fiatalon nagyon vonzódott a szent név zengéséhez. Amikor Bhaktivinoda Thákura helyettes bíró volt Rámpurban, ő a főiskola 7. osztályába járt. Bhaktivinoda látta, mennyire elmerül az Úr szolgálatában, adott neki tulaszi gyöngyöket, és beavatta a Harinámába és a Narasimha mantrába. 1881-ben Kalkuttában, amikor a Bhakti Bhavannak nevezett házuk épült, egy Kúrmadéva Sálagráma Silát találtak a földben. Ő annyira vágyott az imádatra, hogy bár akkor még csak 8 éves volt, megtaníttatta az apjával az imádat helyes módszerét, az összes mantrával együtt. Srila Prabhupáda mindig nagyon szigorúan végezte az ilyen múrti-imádatot, és megtartotta a magatartási szabályokat. Olyan szerencsés voltam, hogy a saját szemeimmel, abban a házban láthattam azt a múrtit, akit egykor Srila Prabhupáda imádott.
Egyszer Srila Prabhupáda a Csaitanja Matha templomszoba bejáratában állt, és nézte a Sri Sri Guru-Gauranga-Gandarvika-Giridhari múrtikat. A szentélybe vezető ajtó elég kicsi volt, és nem volt nála a szemüvege. Egy kedves tanítvány, aki mellette állt, azt gondolta, a lelki tanítómestere a kis ajtó miatt nem látja jól kívülről a múrtikat. Ezt hallva, Srila Prabhupáda nevetett egy kicsit, és mindenki javára így felelt: „Ne próbáljátok a múrtikat ezekkel a világi látószervekkel látni; szerezzétek meg inkább a tiszta odaadás érdemeit, hogy a Legfelsőbb Úr személyesen megnyilvánuljon nekünk, mert az ilyen meditáció sokkal jobb.”
atah sri krsna-namadi na bhaved grahyam-indriyaih
sevonmukhe hi jihvadau svayam eva sphuraty adah
„Sri Krsna neve, formája, tulajdonságai és kedvtelései transzcendentálisak, amelyeket nem lehet élvezni az anyagi érzékekkel. De az Úr személyesen megnyilvánul annak a bhaktának, aki tiszta odaadó szolgálatot végez, azzal kezdve, hogy tisztán énekli a szent nevet.”
A szentírások a tiszta odaadás dicsőségéről beszélnek, mert csak így lehet szerető kapcsolatban lenni az Úrral, vagy ténylegesen meglátni Őt.
Egy másik napon Srila Prabhupáda és a tanítványai a Jógapithába mentek a Csaitanja Mathából. Útközben néhány kedves tanítványa rossz szagokat érzett, és valami kendőt kötöttek az orrukra.
Úgy tűnt, mintha nem tudnának rendesen lélegzeni, és amikor Srila Prabhupáda ezt látta, elnevette magát, és megjegyezte: „Ez egy transzcendentális föld, tele abszolút tiszta lelki illatokkal, de a ti orrotok csak az anyagi világ rossz szagait észleli. Ne próbáljátok az anyagi értelemmel látni ezt a transzcendentális földet, ez nem különbözik a Legfelsőbb Úrtól.”
1930 februárjának közepén Májápurban Srila Prabupáda lelki kiállítást rendezett Sridháma Navadvipa-Májápur kiállítás címen, kb. 1 hónapon át. Ez alkalomból ideiglenesen számos hullámbádog kunyhót építettek, és ezeket nagy ceremóniával leplezték le Sir P.S. Ray áldott érkezésekor. A kiállítás egész időtartama alatt az ég derült maradt az Úr Gauraszundara, és a kedves társa, a lelki tanítómester mérhetetlen kegyéből. A kiállítás végén heves szél támadt, szétszaggatta a bádog építményeket, és a darabjaikat jelentős távolságra hajította. Egy ilyen repülő bádogdarab beleütközött Sri Rámánudzsa múrtijának egyik kupolájába, a fő szentély mellett, széttörte a betonkupolát, és a templomnak azon az oldalán esett le, ahol egy csőkút állt. Miután a vihar elcsitult, Srila Prabhupáda megvizsgálta a széttört kupolát, és megjegyezte, ha egyik fő ácsárjánk, különösen a múrti-imádat legelső ácsárjájának a kupolája eltörik, akkor ennek nem lehet más oka, mint valami súlyos sértés a múrti-imádatunkban. És így is volt, mert miután vizsgálatot végeztek, rájöttek, hogy a pap nagy sértést követett el a múrti-imádatban. Rögtön leváltották, és később felújították az eltört kupolát. Amikor olyan események történtek, mint lopás a templomból, amikor ő maga nem látszott egészségesnek, vagy a tanítványok valami nagy zavart tapasztaltak, Srila Prabhupáda mindig óva intette őket, hogy ne kövessenek el sértéseket a múrtival szemben. A névvel, a szent dhámával (Májápur) és a beállított múrtikkal szemben elkövetett sértések alapozták meg, hogy Srila Prabhupáda ismételten figyelmeztette és óva intette a tanítványait.
1936 október 23-án Srila Prabhupáda megbízta a néhai Bhakti Szaranga Prabhut, az egyik régi tanítványát azzal a feladattal, hogy hirdesse az Úr Csaitanja üzenetét Európában és Amerikában. Első londoni útja előestéjén Srila Prabhupáda azt az utasítást adta neki, hogy amíg ott van, naponta imádja a Góvardhana, Sálagráma és Gómati múrtikat. Ugyanazon a napon, a Bagh Bazaar Gaudija Matha templomcsarnokában Srila Prabhupáda nagy tömeg előtt tüzes beszédet tartott, lelkesen magasztalta Bhakti Szaranga Prabhu prédikáló misszióját, és elárasztotta kegyével, hogy a kampány sikeres legyen – ez volt az Úr Gauránga kegy-energiája. Srila Prabhupáda szilárdan meg volt győződve arról, hogy csak az Úr Csaitanja tanításainak terjesztésével, lelki avatással és oktatással érhetik el az élőlények végül a legnagyobb jót. Ezért fáradhatatlan eréllyel kezdett prédikálni, és ő maga mintaszerűen viselkedett.
Valamivel azelőtt, 1933 márciusától 1935-ig a tanítványai, Bhakti Pradipa Tirtha Mahárádzs és Bhakti Hrdaja Bon Mahárádzs Londonban és Németországban voltak. Ott különböző helyeken nyilvános előadásokkal és levelezés útján sok elit, művelt embert inspiráltak arra, hogy érdeklődjenek az Úr Csaitanja üzenete iránt. Srila Prabhupáda hozzájárulásával lassan létrejött az első londoni Gaudija Misszió Társaság, és ugyanakkor alapítottak ott egy gaudija mathát is. A Társaság elnöke, Lord Zetland heti találkozókon beszélt az Úr Csaitanja tanításairól, Srila Prabhupáda inspirációjára. A burmai prédikálás eredményeképpen jött létre egy matha Rangoonban, 1935-ben. A prédikálás azonban korlátozott volt az akkori Burma politikai zavargásai miatt. India sok sűrűn lakott városában és szent helyén Srila Prabhupáda személyesen vagy a tanítványai útján alapított Gaudija templomokat, múrti-szolgálatokkal. Maháprabhu bhakti-tanításait oktatták, és azt is hangsúlyozták, milyen fontos a személyes magatartás az odaadó szolgálatban. Összesen 64 templomot alapítottak Indiában, amelyeket mind felsoroltak a Gaudija hetilapban.
Az volt a szíve vágya, hogy emelvényeket állítsanak fel az Úr Csaitanja lábnyomainak, legalább 108 szent helyen, amelyeket Maháprabhu korábban gyalog járt be. Ezzel akarta felébreszteni a Legfelsőbb Úr, Gauránga Maháprabhu emlékét. Srila Prabhupáda jelenlétében 8 lábnyomot állítottak fel, és az eltávozása után még többet.
Srila Prabhupáda személyesen vett részt Vradzsa és Navadvipa szent földjeinek körüljárásában. Puri Dhámában kirándulásokat tett az összes fő szent helyre. Minden évben körüljárta Navadvipát, amely 16 krosa, és a tanítványai ezt a mai napig hittel és rendszeresen megtartják, mint az odaadó szolgálatuk részét. Srila Prabhupáda azt szokta mondani, hogy a transzcendentális föld körüljárása az odaadás öt fő elemével jár együtt: a szent név zengése, társulás a bhaktákkal, a szentírások hallása, lakás a szent földön, valamint az Úr múrti-formájának imádata. Ezért hangsúlyozta annyira, hogy kellő gonddal és erőfeszítéssel végezzék el a körüljárást.
Srila Prabhupáda kemény lett, mint a mennykő, amikor az odaadás elveivel ellenkező cselekvést látott, és a kedvező gyakorlásnál olyan lágynak tűnt, mint egy rózsa.
Mathurában meghallgatta Rádháráni szerelmes elválása kedvtelését, és annyira átérezte, hogy könnyek folytak a szemeiből. Fenomenálisan vonzódott ahhoz, hogy halljon az Úr kedvteléseiről. Órákon át beszélt ezekről, és bosszankodott, amikor az étkezés idejére emlékeztették. Gyakran megjegyezte, csak azért éhesek, mert hiányzik a nektári beszélgetés a Legfelsőbb Úrról. Ahogyan szakértő orvosokkal kell konzultálni, hogy helyes diagnózist adjanak, ő is panaszkodott, hogy a tanítványai nem adnak neki elég alkalmat arra, hogy a Legfelsőbb Úr kedvteléseiről beszéljen. Amikor megkérdezték, hogy van, azt felelte, „Jól vagyok, de ezek az emberek nem hagyják, hogy lelki dolgokról beszéljek, ezért nem vagyok jól.”
Srila Prabhupáda mindig élvezte a szent név közös éneklését, de nem az ál-bhakták ajkairól, akik dalai szemben álltak a lelki következtetésekkel (raszábhásza). Igazi hangulatát a saját dala tárta fel, amelyet sokszor énekelt:
prana ache tara se hetu pracarapratisthasa hina krsnagatha sabasri dayita dasa kirtanaete asakara ucchaih svare harinama-rava
„A bhakta igazi élete meghódolás az Úrnak, a hamis presztízs minden érzése nélkül.”
A meg nem hódoltak és hamis presztízstől ittasak énekei olyanok, mint a halott test, tudat nélkül, és ezeket nem szabad meghallgatni. Ez volt az ítélete. Nem hagyta jóvá, ha engedély nélkül beszéltek magas lelki témákról. Mindig Krsnára emlékezni, ez tiszta odaadást eredményez. Az Istenszeretetet csak a szent nevek tiszta, sértések nélküli éneklésével lehet elérni. Ha elérték a sértések nélküli éneklés szintjét, nincs szükség extra erőfeszítésre vagy tisztaságra a szent név zengésében. Ha valaki tele van kicsinyes vágyakkal – nyereség, hírnév, presztízs – és megjátssza a spontán odaadást, ez csak képmutatás, és ezt rendkívül rosszul viselte. Ezt szokta mondani:
madhavendra puri bhava-ghare curina karila kabu sadai janaba
A nagy lelkek híres szavai mondják: vidhi marge braja-bhave paite nahi sakti. A spontán odaadást nem lehet elérni csak gyakorlással (szádhana). A spontán odaadás ajándékát csak az kapja meg, aki intenzíven vágyik rá, és ez párosul egy hiteles tanító áldásaival, aki a szent dháma lakója. Az önmegvalósított lelkek cselekedeteinek utánzása csak zavar a társadalomban, és méltatlan társalgásokat eredményez. A spontán odaadás idő előtti megkísérlése nem használ semmit! A fenti vers alapján föl lehet tenni a kérdést, mi az elérés valódi módszere. A választ az Úr gauránga adja meg, amikor ezt mondja a bizalmas társainak:
nama sankirtana kalau parama upayaiha haite sarva siddhi haibe „sabara”
„A szent névnél kell menedéket venni teljes hitben, és ez minden tökéletességet megad az éneklőnek.”
vikriditam vraja-vadhubhir idam ca visnoh
sraddhanvita 'nusrnuyad atha varnayed yah
bhaktim param bhagavati pratilabhya kamam
hrd-rogam asv apahinoty acirena dhirah
Az itt használt sraddhánvitah szó kifejezetten arra a hitre vonatkozik, amely a spontán odaadás eléréséhez vezet. Sriman Maháprabhu hangsúlyozta, hogy a szent névben benne van minden transzcendentális energia, mivel nem különbözik Krsnától. A szent név tiszta, örök, tele van valamennyi lelki ízzel, és olyan, mint a kívánságokat teljesítő fa. A tiszta, spontán odaadást az éri el, aki meghódol a megszemélyesített névnek, sóvárogva imádkozik Hozzá, és szilárd elhatározással ismétli a mantrákat. A névvel szembeni sértések abbahagyása biztosítja a végső megvilágosulást a törekvő számára.
Visvanátha Csakravarti így magyarázza ezt a verset a kommentárjában:
ataeva sraddhanvitah iti sastra visvasinamnama paradhinam premapi na angikarotiti bhavah
„Ez a szó, sraddhánvitah nem alkalmazható a hitetlenekre, vagy azokra, akik állandóan sértéseket követnek el a szent név ellen. A szeretet ízeit Laksmi istennő még csak el sem képzelheti. Ezt nem lehet elnyerni csupán az értelemmel vagy a megkülönböztetéssel. Az egyetlen biztos út követni a vradzsai gópik által kijelölt ösvényt.”
Srila Prabhupáda sose helyeselte, ha ilyen beszélgetésekbe bonyolódnak a méltatlanok, és mindig elsőbbséget adott a szent név zengésének. Bhaktivinoda Thákura verse is felvilágosít:
viddhi marga rata jane sva-adhinata ratna-dineraga marge karana pravesh
Ez a vers a szigorúan végzett, gyakorlati odaadó szolgálatot dicsőíti, amely végül természetes módon beléptet minket a spontán odaadásba. Srila Prabhupáda kommentálta az Upadésámrta 7. versét, mondván:
„A szent név tulajdonságait a süvegcukorhoz hasonlítják, és a tudatlanságot a sárgasághoz (túl soj epe). A sárgaságban szenvedő nem élvezi a cukor ízét, és a feltételekhez kötött, materialista élőlény sem képes megízlelni a szent név nektári boldogságát, mivel tudatlan. Ha őszintén és a helyes törekvésekkel énekli a szent nevet, a név édessége megnyilvánul, és végső soron eltöröl minden nem kívánatos vágyat.”
Az Upadésámrta 8. versének magyarázata így hangzik:
„A laikus törekvőnek meg kell szelídítenie az elméjét, amely kifelé irányul, és nyugtalan. Ezt akkor érheti el, ha elszántan énekli az Úr szent nevét, kedvteléseit, formáját és tulajdonságait. A hallás mellett gyakorolni kell az Úr tulajdonságaira való emlékezést is. A gyakorló egyre jobban vonzódik ezekhez a cselekedetekhez, és ez automatikusan érdemesít a spontán odaadás végzésére. Így lehet elnyerni a halhatatlanságot. Fontos emlékezni arra, hogy a magas odaadás idő előtti gyakorlása az alantas ösztönök felbukkanásához vezethet, és az egyén letéved a lelki útról.”
A közönséges emberek abban a tévedésben, hogy az odaadó szolgálat tiszta ízeiről énekelnek, csak ellentétes raszákat (raszábhásza) hoznak létre, amelyeket Srila Prabhupáda megvetett. Határozottan szemben állt azokkal, akik abból éltek, hogy felolvasták a szentírásokat, például a Srimad-Bhágavatamot; vagy bemutatták a beállított múrtikat, hogy összegyűjtsék azt, ami a megélhetésükhöz szükséges.
Bár a ritualista papok (szmárták) mást mondhatnak, Szanátana Goszvámi, a Gaudija Madhva szampradája egyik fő vezetője kijelentette, hogy kaszttól függetlenül mindenkit fel lehet emelni a lelki avatással arra a szintre, hogy imádhassa a Sálagráma-silát. A lelki avatás öt szertartással jár (tapa, pundra, náma, mantra, jagja). Baladéva Vidjábhúsana a jagját múrti-imádatként határozza meg a Prameja Ratnávaliban. Érdekes megjegyezni, hogy Maháprabhu több társa más kasztbeli volt, átment a bráhmana avatás szertartásán, és bráhmana tanítványai voltak.
Díksá vidhanéna dvidzsatvam dzsajate nrnam, az igazi brahmanaság a lelki avatásból (díksá) születik. Ez a daiva-varnásrama rendszer alapja, vagyis a munkamegosztás és az életszakasz szerinti megosztás csak az odaadás alapján történik. A kvalifikáció egyetlen kritériuma ebben az emberi életben az odaadás a Legfelsőbb Úr iránt.
Sok élő bizonyság van erre a szentírásokban. Ha egy kutyaevő meghódol az Úr Harinak az elméjével, a testével és a beszédével, akkor nagyon kiváló, míg elesettnek tekintik azt a bráhmanát, akiben nincs odaadás az Úr Hari iránt. (c.f. SB. 3.33.6) Ezek a kijelentések az odaadás hatékonyságát igazolják. A lélek természetes feladata a Legfelsőbb Úr szolgálata. Logikusan, aki a természetes feladatát végzi, azonnal fölemelkedik a bráhmana kasztba, és még magasabbra. Az Úr bhaktái elutasítják azokat, akik a tetteik gyümölcseiért dolgoznak, és azt hiszik, hogy a születésüktől fogva magasabb rendűek. Így hangzik Krsnadásza Kavirádzsa híres verse a Csaitanja-csaritámrtában:
nica-jati nahe krsna-bhajane ayogyasat-kula-vipra nahe bhajanera
yogyayei bhaje sei bada, abhakta-hina, charakrsna-bhajane nahi jati-kuladi-vicara
„Aki intenzív odaadó szolgálatot végez, az sokkal jobb, kaszttól vagy hitvallástól függetlenül. Pokoli gondolkodásmód úgy tekinteni egy bhaktára, mint aki egy adott kasztba vagy hitvalláshoz tartozik.”
„Az alacsony családban született ember nem alkalmatlan arra, hogy odaadó szolgálatot végezzen az Úr Krsnának, és senki sem alkalmas az odaadó szolgálatra csupán azért, mert a bráhmanák arisztokratikus családjában született.”
„Emelkedett az, aki odaadó szolgálatot végez, míg az abhakta mindig elítélt és förtelmes. Ezért az Úrnak végzett odaadó szolgálatban nem kell tekintetbe venni a család helyzetét.”
Egyszer egy nagyon nagy nyilvános vitát rendeztek Baligha, Midnapurában, hogy eldöntsék, mi a magas kasztbeli bráhmanák és a vaisnavák helyzete. Bhaktivinoda Thakura nem volt egészséges, a fiát küldte erre a gyűlésre, és felhatalmazta, hogy védelmezze meg a vaisnavák méltóságát. A gyűlésen Madhuszúdana Goszvámi és Visvambharánanda elnököltek. Srila Prabhupada nagyon kifejező, művelt előadást tartott, mindkét felfogást részletesen elmagyarázta, és végül minden kompromisszum nélkül bebizonyította, hogy a vaisnavák mennyivel jobbak a született bráhmanákhoz képest. Felállva tapsoltak neki, és az összes jelenlevő szent nagyon örült Maháprabhu tanításai megerősítésének.
Srila Prabhupáda fontos eszközként használta a sajtót, hogy nagyobb közönséget érjen el, és terjessze a lelki irodalmat. Nagydobnak (brhad-mrdanga) nevezte, amelynek a hangja nemcsak messzire ér, de egy ideig ott is marad. Fiatal korában, amikor az apjának segített a kiadványoknál, nagy tapasztalatot szerzett a kefelevonatok javításában, és más, a sajtóval kapcsolatos munkákban. Több nyomdát hozott létre, sok könyvet és folyóiratot adott ki, pl. a Gaudija hetilapot, a Bhagavad-gítát egy kommentárral, a Dzsaiva-dharmát, a Csaitanja-csaritámrtát, a Bhakti-raszámrta-szindhut, stb...
Srila Prabhupáda éberen végezte Sri Dháma Májápur, az Úr Gaurahari transzcendentális szülőhelye szolgálatát. Sok isteni tapasztalata volt a Jóga Pithában és a Srivásza Anganában. Látta a Szaraszvati folyót a Dzsalangi folyóban. Hasonló látomásai voltak Bhaktivinoda Thákurának is. Különösen kedves volt neki a Szaraszvati és a Gangá összefolyása Májápurban (Triveni). Bhaktivinoda Thákura megjósolta, hogy egy rendkívüli templomot fognak építeni a Jóga Pithában. Hogy beigazolja az apja jóslatát, Srila Prabhupáda a gazdag tanítványai segítségével egy óriási templomot épített ott. Amikor a templom alapjait ásták, egy négykarú Visnu-múrtit találtak a földben. Később a fegyverek és szimbólumok alapján megállapították, hogy ez Adhóksadzsa Visnu a Sri és Bhú energiákkal. Egy szakértő régész, Sri Rámpraszád Csandra, megállapította, hogy a múrti nagyon régi. Srila Prabhupáda később megjegyezte, hogy annak idején Dzsagannátha Misra imádta ezt a múrtit. Ezt a szép múrtit imádják ma a májápuri Jóga Pithában.
Hogy felvilágosítson, és jobban népszerűsítse a szent földet, Srila Prabhupáds sok kiváló és méltóságos embert hívott Májápurba. Minden évben a Navadvipa parikrama volt a csúcspont, és ezt Maháprabhu megjelenése napjának ünneplése követte. Srila Prabhupáda azt tervezte, hogy a Jóga Pithától északon a Csandrasekhara Bhavanig, és délen a Halur Ghatáig az egész területet Májápurnak kell nevezni. Az volt a jóslata, hogy a jövőben itt Sri Krsna bhaktái fognak élni, és számos templom épül. A gongok, csengők és dobok áldásos hangja mindennapos dolog lesz.
Srila Prabhupáda azt szokta mondani, hogy az Úr Gauraszundar örökké együtt énekel és táncol a társaival Májápur szent földjén. A kiválasztott kevesek még ma is hallják a gongok és dobok finom hangjait. Srila Prabhupáda ezt maga is sokszor tapasztalta.
Srila Prabhupáda fáradhatatlanul dolgozott, hogy könyveken és folyóiratokon keresztül terjessze Maháprabhu tiszta odaadás-üzenetét. Négy saját nyomdájában és más nyomdák segítségével több, mint 100 könyvet és folyóiratot adott ki angol, bengáli, orija és asszami nyelveken. És nemcsak Indiában hirdette a bhakti-jógát, hanem sok tanítványa külföldön prédikált a parancsára. Mindennapi fogadalomként naponta elzengte az Úr 1 lákh nevét (64 kör), és minden tanítványának azt az utasítást adta, hogy ugyanígy tegyen. Hihetetlen módon be tudta osztani az idejét, hogy megtarthassa az előadásait, irodalmi tevékenységet végezzen, és az inspiráció forrása legyen mindazok számára, akik kapcsolatba kerültek vele.
Ha észrevett valami eltérést a tiszta odaadás tanításától, azonnal ott termett, hogy minden ellenkező érvet megcáfoljon. Megvolt az a szokatlan képessége, hogy minden ellenállást elfojtson szellemes, tüzes válaszaival, a szentírások következtetéseivel összhangban. Tiszta bhakti-ideáljai voltak, és nem ismert kompromisszumot. Sose tűrte el, hogy kompromisszumot kössenek valami kitalált, deviáns filozófiával, vagy ha közömbösnek mutatkoztak az ízek átfedésével szemben. Mindig szigorúan Maháprabhu utasításai szerint viselkedett:
Aszat szanga tjága-ei vaisnava ácsára –Teljesen elkerülni a társulást az érzékek materialista élvezőivel, és az abhaktákkal, ateistákkal.
Egy ilyen dinamikus vezető hiánya miatt a Gaudija vaisnava világ sok zaklatott helyzeten ment keresztül.
Srila Prabhupáda kivételes tudással rendelkezett, ami a tanítványi lánc titkait illeti. A Vaisnava Mandzsusa Szamhitá szótárt úgy kezdték el összeállítani, hogy különféle szinteken ismerték Visnu híveit. Csak 4 kiadvány készült el, és jelent meg. Emlékezőtehetsége megdöbbentő volt. Abban a pillanatban, hogy megszólalt, sok friss és érdekes gondolatot tárt fel, és megigézte a hallgatóságot. Azelőtt megpróbáltam gyorsan feljegyezni az összes gondolatát, de sok kimaradt. Srila Prabhupáda később maga javítgatta ki ezeket az írásokat.
Srila Prabhupáda még a májávádi nevet sem bírta hallani. Egyesek azt állították, hogy Prakásánanda Szaraszvati, aki miután az Úr Gauránga kegyében részesült, Prabódhánanda Szaraszvati néven vált ismertté, aki a híres Rádhá-rasza-szúdhá-nidhi szerzője volt. Srila Prabhupáda ezt hevesen tagadta. Azt mondta, hogy Gópála Bhatta Goszvámi lelki tanítómestere a saját nagybátyja, Prabódhánanda Szaraszvati volt. Sri Rangamban élt, és Rámánudzsát követte. Nem szabad összetéveszteni a másik Prakásánandával, aki a Sankarácsárja szektába tartozott, és Benáreszben élt.
Legvégül, az örök kedvteléseibe való belépése előtt, reggel azt kérte, hogy B.R. Sridhara Mahárádzsa énekelje el Naróttama dásza Rúpa-mandzsari-padáját, Navin Krsna Prabhu pedig Bhaktivinoda egyik dalát énekelje, Tumi doja szágara tarajite práni. Ez a Siksástakam 2. versének a kommentárja volt. Miután ezt az utasítást adta, elismételte a híres tanácsát, amit már dec. 23-án elmondott:
„Odaadásunk kincse a teljes engedelmesség Rúpa Goszváminak és a többi tanítónak, a lelki tanítómester közvetítésén keresztül.”
Ebben az utasításban elmondta, mi az odaadó szolgálat helyes módszere, valamint mi a valódi tanítványi lánc. Amikor Bhaktivinoda dalát hallotta (tuja daja ecshana parama udára) a homlokához emelte összetett kezeit, és az alázat bőséges könnyei folytak le az arcán. Ezek a mozdulatok emlékeztettek minket a sajnálatos helyzetünkre, arra, hogy nem vonzódunk a szent névhez. A névnek megvan minden energiája, nem függ az időponttól, vagy az éneklő tisztaságától. Csak a hit és a tiszta meghódolás számít. Ezt nagyon is tudatosították bennünk a mozdulatai. Aztán ismét emlékeztetett minket, hogy Rúpa és Ragnunátha tanításait Naróttama dászán keresztül kövessük.
Végül nyíltan megáldott mindenkit, aki jelen volt, és aki nem volt jelen, azt tanácsolta, végezzenek odaadó szolgálatot a Legfelsőbb Úrnak és a tiszta bhaktáknak, különösen isteni írásai terjesztésével.
Nemcsak a tanítványait áldotta meg szeretettel, hanem a leendő tanítványokat is, mindenkit, aki később benne lesz ebben a tanítványi láncban. Nincs ok arra, hogy elveszítsük a reményt, vagy hogy féljünk, mert Bhaktivinoda Thákura vonala soha nem fog megszűnni. Erről biztosított minket Srila Prabhupáda, a világtanító. Örökké jelen van köztünk. Ő az én Uram születésről születésre, az erőm egyetlen forrása, és a nyomdokaiban járók tegyék a fejükre kegyes utasításait olyan módon, hogy kölcsönösen együttműködnek egymással, Srila Prabhupáda Dzsagad Guruval a középpontban, és próbálják teljesíteni a vágyait, szolgálják Rúpa Goszvámi misszióját. Minden tökéletességet elnyer az, aki elégedetté teszi Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákura Prabhupádát.
Adatlap
Fordította:
Rohini Prijá d.d. (Szilágyi Márta), 2005. augusztus
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Pastimes and Instructions
by Srila Bhakti Promod Puri Goswami Maharaja
www.gosai.com
Bhaktipédia felelős:
B.A. Késava szvámí
