Csaitanja Maháprabhu élete és tanítása
Acsintja-bhéda-abhéda
Az Isten és ember közötti kapcsolatot, az Abszolútum s a véges tapasztalati világ, a noumena és a phenomena viszonyát fejtegető filozofikus gondolkodás két fő szemléletmódot eredményezett. Egyesek a véges és a végtelen lényegi különbségeit hangoztatják – ez utóbbi teljességgel transzcendentális mivoltára alapozva gondolkodásukat –, míg mások a kettő hasonlóságaira fektetik a hangsúlyt, Istent immanensnek tekintve az emberi lélekben s a világban egyaránt.
A filozófia története arról tanúskodik, hogy sem az immanencia-elmélet, sem pedig a transzcendencia-elmélet nem nyújt kielégítő választ Isten s a világ kapcsolatrendszerének problematikájára. A létezés hiteles föltárásában az azonosság és a különbözőség elmélete egyaránt inadekvátnak bizonyul. Az azonosság kizárólagos feltételezése a valós világ illúzióként történő elutasítását eredményezi, míg a különbözőség gondolata kettéhasítja az egységes valóságot, áthidalhatatlan mély szakadék két partjára állítva Istent és a világot. Mégis mindkét nézetnek van létjogosultsága. A racionális értelem követelése az azonosságot, míg a tapasztalat tényei a különbözőséget támasztják alá. A filozófia dédelgetett álma e két nézet eszményi házassága, ám e szintézis lehetetlennek, megvalósíthatatlannak tűnik. Ez az emberi logika végső próbája, melyen bizony kudarcot is vall. A Végtelen, az Abszolút logikája azonban ott is győz, ahol a korlátozott emberi ész csütörtököt mond. Az Abszolút Lényben nincs ellentmondás a szükségszerűség és a lehetségesség között. Isten számára mindaz lehetséges is, ami szükségszerű.
Csaitanja filozófiája szerint a fenti probléma megoldásának kulcsa Isten felfoghatatlan energiájában (acsintja-sakti) rejlik, mely túlhaladja s magasabb szintű harmóniában egyesíti az azonosság és különbözőség látszólagos ellentmondását. A transzcendencia és az immanencia Isten megingathatatlan teljességének társ-aspektusai. Ez a gondolat a Csaitanja-iskolát minden egyéb filozófiától megkülönböztető tana: a felfoghatatlan azonosság-a-különbözőségben, az acsintja-bhédábhéda-tattva. Isten „rejtőzködő” aspektusa a Paramátmá arculata, míg a véges határokon túli, transzcendens, végtelen tökéletességben, hatalomban és tulajdonságokban bővelkedő Isten Bhagaván. Paramátmáként Ő a véges lelkek tetteinek belső irányítója és tanúja, minden élő egységes elve. Bhagavánként viszont Ő a gyönyörteli személyes Isten, messze túl az anyagi felfogóképesség határán. Isten transzcendens és immanens aspektusát, valamint felfoghatatlan energiáját említi a Bhagavad-gítá kilencedik fejezete is (4-5. versek).
Brahman transzcedens és immanens mivoltát saktijára való hivatkozás nélkül is meg lehetne magyarázni, mondván, Brahman egy részében immanens, másik részében viszont transzcendens. Ám ez a magyarázat belső különbözőséget (szvagata-bhéda) feltételezne Brahmanban, aki oszthatatlanul egységes (advaja). Brahmannal kapcsolatban nem helytálló a rész-egész gondolat, hisz ha az egyik kizárja a másikat, szembekerülünk Brahman advaja, egységes jellegével.
Acsintja-saktijának köszönhetően tehát Brahman számára semmi sem lehetetlen. Ezt támasztja alá a Brahma-szútra is. Tehát Brahman számára igenis lehetséges, hogy különbözzék is a világtól de egyszersmind azonos is legyen azzal; hogy saját magából megteremtse a világot, s ugyanakkor változatlan maradjon. Ezt viszont észérvekkel nem lehet megmagyarázni. Csaitanja mégis fölhoz egy példát Szárvabhauma Bhattácsárjával folytatott eszmecseréjében. A bölcsek kövét említi, ami aranyat eredményez, s mégis megmarad változatlannak.
Dzsíva Gószvámí a Bhágavata-szandarbhában úgy definiálja az acsintja fogalmát, mint ami képes valóra váltani a lehetetlent. A Visnu-purána 1.6.1-3. verseit magyarázva is kiemeli, hogy az acsintja, vagyis a felfoghatatlan dolgok kifürkészhetetlenek a bennük foglalt hasonlóság és különbözőség ellentmondásossága miatt, ám mégis érthetővé válnak a logikai implikációk (arthápatti) által (bhinnábhinnatv-ádi-vikalpaiscsintajitum aksjáh kévalam arthápatti-gjána-gócsaráh). Dzsíva Gószvámí tehát az arthápatti révén bizonyítja az acsintja bhédábhéda filozófiát, s feltárja a Csaitanja-iskola sakti-elméletében benne gyökerező acsintja elvet. A sakti, vagyis energia különbözik saját forrásától, mert nem tekinthető azonosnak azzal, de azonos is vele, mert anélkül nem létezhet. Az azonosság és különbözőség egyidejűsége viszont acsintja, felfoghatatlan, mert a két aspektus látszólag antagonisztikus ellentmondásban van egymással.
Dzsíva Gószvámí a tűz és a hő példájával illusztrálja a felfoghatatlan azonosság-a-különbözőségben esetét. Ha a tüzet említjük, egyszersmind égető hatásáról is beszélünk. Égés nem lehetséges tűz nélkül, így hát a kettő azonos. A tűz nem más, mint ami éget, s az égés nem más, mint a tűz működése. Ugyanakkor a tűz és az égés mégsem egy és ugyanaz. Mert ha így volna, semmi értelme nem lenne a gyermeket arra figyelmeztetni: a tűz éget! Elég volna csak annyit mondani: tűz! A „tűz éget” kifejezés fölösleges szószaporítás volna csupán, mert akkor a tűz ugyanazt jelentené, mint az égés. Mi több, ha a tűz s annak hatása között nem volna különbség, nem is lehetne a tűz égető hatását gyógyszerekkel vagy mantrákkal semlegesíteni anélkül, hogy magát a tüzet is ki ne oltanák.
Ha viszont Isten s a világ azonossága és különbözősége ily módon magyarázható, miért szükséges e kapcsolat acsintja jellegét is feltételezni? A fenti magyarázat nem a kapcsolat lényegét, hanem annak egységes és ugyanakkor eltéréseket is mutató jellegét vázolja fel. Ezek harmonikus egysége viszont már túl van az emberi felfogóképesség határán. Az anyagi példázatok – a Nap és sugarai, a tűz és a hő, a muszk és illata – a felfoghatatlanságot (acsintjatva) illusztrálják s nem a kapcsolatot magát. E példák inkább a bhéda és abhéda egyidejű meglétét támasztják alá, bár a logikus gondolkodás kizárná az azonosság és különbözőség egyidejű jelenlétét ugyanabban a dologban.
E példákból is következik, hogy az acsintja-bhédaabhéda egyetemes érvényű tétel. Nem csupán Istenre s energiáira vonatkozik, hanem anyagi dolgokra s azok jellemzőire is. Ezt Dzsíva Gószvámí a Bhágavata-puránához fűzött magyarázataiban is egyértelműen kijelenti (11.3.37.).
Ám nem ez az egyedüli ok, ami miatt Isten s energiáinak kapcsolatát acsintjának, felfoghatatlannak nevezhetjük. E kapcsolat valódi tartalmát ugyanis nem teljesen fedi le a rész-egész, vagy a szubsztancia-attribútum összefüggése, de még az anyagi analógiákkal sem fejezhető ki teljességgel. Mert hiszen Isten esetében a rész nem csupán közönséges rész, s a sakti sem közönséges sakti. Ugyanis a rész s az egész, a sakti és a saktimán (az energia birtokosa) egybefonódik s oszthatatlan egységet alkot.
Az acsintja-koncepció nem Csaitanja találmánya, hiszen számos írásos idézet is alátámasztja. A Mándukja-, a Kaivalja- és a Szubála-upanisad (1., 1.6., 8.) is használja az acsintja jelzőt Brahmannal kapcsolatban, s a Bhagavad-gítá is acsintjarúpának nevezi Brahmant (8.9.). A Brahma-szútrák is utalnak erre.
Az acsintja-tan nem jelent kifejezhetetlenséget. Az acsintja igenis leírható, jellemezhető, bár az ellentmondásos tulajdonságokat is felölelő teljessége, végtelensége hagyományos módon nem érthető. Acsintja tehát illogikusnak tűnik, mégis elfogadható az írások bizonysága alapján, Hiszen a sásztrák egyszerre nevezik Brahmant nagyobbnak a legnagyobbnál s kisebbnek a legkisebbnél, mozgónak, de egyszersmind mozdulatlannak, aki távol is van, de közel is, aki transzcendens és immanens, s kinek nincsenek anyagi érzékszervei, de mégis használja azokat.
A Csaitanja-iskola acsintja filozófiája tehát a sakti-saktimán kapcsolatra egyetemlegesen vonatkozik, a jelenségvilágban s a transzcendens szférában egyaránt. Vonatkozik úgy Istenre és társaira, valamint hajlékára, mint a dzsívákra s a fizikális világ objektumaira. Az acsintja pozitív koncepció, amely a különbözőség és egyezőség ellentétes koncepcióinak házasságát jelzi egy magasabb és teljesebb egységben. Az acsintja-tan tehát tekintettel van az írások hitelességére s nem hátrál meg az ellentmondások láttán sem.