CCXXXII. fejezet

Kándavadaha Parva (folytatás)

Vaisampájana szólt

1. Amikor a tűz kigyulladt, a Szarangakák nagyon elszomorodtak. Aggodalmukban nem találtak semmilyen módot, hogy elmeneküljenek.

2. Szomorú és bánatos, aszkétikus anyjuk, Dzsaritá látta, hogy a fiai még túl kicsik ahhoz, hogy elmeneküljenek, így aztán sírva fakadt és jajveszékelni kezdett.

Dzsaritá szólt

3. Ó jaj, éppen felénk tart a borzalmas tűz, nyomorúságom fokozója. Megvilágítja az egész univerzumot, és elégeti az erdőt.

4. Nagyon sajnálom ezeket az éretlen kisgyermekeket, akiknek még tollaik és lábaik sincsenek, és akik elhunyt őseink egyetlen menedékei.

5. Rohan felénk a tűz, nyelvével már e legmagasabb fákat nyaldossa, és köröskörül félelmet terjeszt. Az én fiókáim még képtelenek arra, hogy elmeneküljenek.

6. Én magam sem tudok elmenekülni, különösen nem úgy, hogy őket (a gyermekeimet) magammal viszem. Nem tudom elhagyni őket; nagyon elszomorodott miattuk a szívem.

7. Melyik fiamat hagyjam hátra, melyiket vigyem magammal? Mit tegyek, ami megfelel a kötelességemnek? Ó kicsiny gyermekeim, mi a ti véleményetek?

8. Még hosszas töprengés után sem látom, hogyan menekülhetnétek el. Most eltakarlak benneteket a szárnyaimmal, és meghalok veletek együtt.

9-10. Kegyetlen apátok eltávozott, mondván, „Ó Dzsaritá, ezen a Dzsaritarin múlik a nemzetségem sorsa, mert fiaim közül ő a legidősebb. A második fiam, Szarisrikka azért fog utódokat nemzeni, hogy ősapáim nemzetsége gyarapodjon; a harmadik fiam, Sztambhamitra aszkézist végez majd; a negyedik és legkisebb fiam, Drona pedig valamennyi Védákban jártas ember között a legelső lesz.”

11. Most, hogy ez a nagy csapás ért bennünket, kit vigyek magammal? Nem ítélhetem meg. Mit tegyek, mi a kötelességem? Próbálkozom, de nem látom, milyen módon menekülhetnének meg a gyermekeim ebből a tűzből.

Vaisampájana szólt

12. A fiatal Szarangakák így szóltak jajveszékelő anyjukhoz, „Ó anyánk, ne is ragaszkodj hozzánk többé, menj el egy olyan helyre, ahol nincs tűz.

13. Ha minket meg is ölnek, neked még születhetnek más gyermekeid, de ha téged ölnek meg, nekünk nem lesznek gyermekeink a mi nemzetségünkben.

14. Ó anyánk, ha számításba vesszük ezt a két csapást, eljött az ideje annak, hogy azt tedd, ami a nemzetségünk számára jó.

15. Ne tégy semmit pusztán a gyermekeid iránti szeretetből. Ha te megmenekülsz, akkor teljesül be apánk kívánsága, az, hogy eljusson az üdvösség országába.

Dzsaritá szólt

16. Van itt egy lyuk a földben, a fa közelében – bújjatok bele ebbe a lyukba késedelem nélkül; akkor nem kell félnetek a tűztől.

17. Ó gyermekem, ha már bebújtatok, port hordok erre a lyukra és eltakarom. Nem látom más módját annak, hogy elmeneküljetek a lángoló tűz elől.

18. Aztán, ha majd elaludt a tűz, visszajövök és elkotrom a hamut. Kövessétek a tanácsomat, ha el akartok menekülni a tűz elől.

A Szarangakák szóltak

19. Mi csak megannyi húscsomó vagyunk, nincs még tollunk sem. Ha bebújunk ebbe a lyukba, nem kétséges, hogy mindannyiunkat felfal a ragadozó egér. Hogyan bújhatnánk bele, ha ettől félünk?

20. Nem tudjuk, hogyan meneküljünk meg a tűztől vagy az egértől. De azt sem látjuk, hogyan történhetne meg az, hogy az apánk hiába nemzett bennünket, és hogyan menekülhetne meg az anyánk.

21. Ha bebújunk a lyukba, megöl bennünket az egér. Ha ott maradunk, ahol vagyunk, az égen járó Agni pusztít el. Ha végiggondoljuk ezt a két nagy szerencsétlenséget, (úgy gondoljuk), a tűzben meghalni jobb annál, mintha felfalnának.

22. Gyalázatos halál az, ha felfal bennünket az egér ebben a lyukban. A bölcsek azonban dicsérik a test tűz általi elpusztítását.

Így végződik a kétszárharminckettedik fejezet, Dzsaritá bánkódása, az Adi Parva Khándavadahájában.