CLIII. fejezet

Dzsatugrha (folytatás)

Vaisampájana szólt

1. A hatalmas hős mellkasának ereje megremegtette az erdőt, annak fáival és ágaival együtt.

2. Combjainak mozgása olyan szelet támasztott, mint Dzsestha és Asara hónapokban. A nagyon erős Bhíma úgy tört utat magának, hogy letaposta a fákat és a kúszónövényeket.

3. Letörte az erdő királyait (a nagy fákat), de még az útjában álló virágzó és gyümölcsöket hozó növényeket is.

4. Így csavarja ki a nagy fákat, így jár-kel haragjában az elefántcsorda hatvan éves vezére, amikor (a párzási időszakban) teste három részén végigcsorog a folyadék.

5. Bhíma Garuda vagy a Maruta sebességével, olyan nagy erővel tört előre, hogy a Pándavák ájultnak tűntek.

6. Karjai erejével átúszott sok nehezen bejárható folyón; a Pándavák pedig elváltoztatták magukat, Dhrtarástra fiaitól való félelmükben.

7. (Bhíma) a hátán vitte dicső és törékeny anyját a folyók partjain, sima és göröngyös talajon egyaránt.

8. Ó Bharata-nemzetség legjobbja, estére eljutott egy félelmetes erdőbe, ahol alig voltak gyümölcsök, gyökerek és víz; madarak és vadállatok rémítő kiáltásaitól visszhangzott.

9. Az alkonyból félelmetes sötétség lett, a madarak és vadállatok kiáltásai vadabbak. Olyan sötét volt, hogy semmit sem lehetett látni. Heves szél kezdett fújni.

10. Sok kisebb és nagyobb fát kitört, sok kúszónövényt, gyümölcsöt és száraz falevelet levert.

11. Kuru kimerült, szomjas, álmos leszármazottjai (a Pándavák) nem tudtak tovább menni.

12. Étel és víz nélkül maradtak a nagy erdőben. Kuntít azonban annyira kínozta a szomjúság, hogy így szólt a fiaihoz,

13. „Én vagyok az öt Pándava anyja, és bár itt vagyok közöttük, mégis majdnem elepedek a szomjúságtól.” Többször is elmondta ezt a fiainak.

14. Bhímaszena szívét átmelegítette az együttérzés, hiszen nagyon szerette az anyaját, és megint elindult.

15. Eljutott egy nagy és félelmetes erdőbe, ahol meglátott egy szép banjanfát, amelynek ágai messzire kinyúltak.

16. Mindenkit letett a fa alá, majd így szólt, „Pihenjetek meg itt, elmegyek, és vizet hozok.

17. Hallom a szarasa vízimadarak édes hangját. Azt hiszem, itt valahol egy nagy tónak kell lennie.”

18. Ó Bharata-nemzetség leszármazottja, legidősebb fivére azt mondta, „Menj”, és ő el is ment oda, ahol a vízimadarak éltek.

19-20. Ó Bharata-nemzetség legjobbja, mindig nagyon szerette a testvéreit, és csak az ő kedvükért ment. Vizet ivott, megfürdött a tóban, felsőruháját vízbe merítette, így vitt nekik vizet. Ó Bharata-leszármazottja, sebesen megtette a négy mérföldet, visszatért anyjához, majd sóhajtozni kezdett, mint a búsuló és bánkódó kígyó.

21. Vrikodara látta, hogy anyja és fivérei a földön alszanak, nagyon elcsüggedt, és így panaszkodott,

22. „Ó jaj! Láthatnék-e fájdalmasabb látványt, mint amit most látok; fivéreim a földön alszanak! Ó, milyen szerencsétlen vagyok!

23. Ők, akik azelőtt a legpuhább és legdrágább ágyon sem tudtak elaludni Varanavatában, most itt alszanak a puszta földön.

24. Az ellenségek fenyítőjének, Vaszudevának húga, Bhodzsa királyának lánya, az összes áldásos jelet magán viselő Kuntí,

25. Vicsitravírja menye, a dicső Pándu felesége és a mi anyánk, aki éppen olyan ragyogó, mint a lótusz rostja,

26. gyengéd és törékeny, igazán csak a legdrágább ágyakon alhatna, most mégis itt alszik a puszta földön, amit azelőtt soha nem tett.

27. Ő, aki megszülte Dharma, Indra és Maruta fiait; aki eddig mindig palotákban aludt, most kimerültségében a földön alszik

28. Látok-e valaha is fájdalmasabbat annál, mint most, hogy ezek a kiváló férfiak (a Pándavák) a puszta földön alszanak!

29. Az örökké erényes (Judhisthíra), aki méltó arra, hogy a három világ királya legyen, éppen úgy alszik kimerültségében és fáradtságában a földön, mint egy közönséges emberi lény.

30. Az emberek között páratlan Ardzsuna, aki éppen olyan kék, mint az óceán, közönséges halandók módjára a földön alszik. Mi lehetne ennél fájdalmasabb?

31. Közönséges emberekként, a földön alszanak az ikrek, akik olyan szépek, mint az Asvinok a félistenek között.

32. Az, akinek nincsenek féltékeny és gonosz rokonai, úgy él, mint magányos fa a faluban.

33. Ha egy faluban csak egyetlen levelekkel és gyümölcsökkel teli fa van, az szent lesz, mindenki tiszteli és imádja.

34. Azok is boldogan, mindenféle bánat nélkül élnek ebben a világban, akiknek sok hősies és erényes rokonuk van.

35. Hatalmasok, jólétben gyarapszanak, barátaikat és rokonaikat is boldoggá teszik. Egymásra támaszkodva úgy élnek, mint az erdő fái.

36. Minket azonban száműzött a gonosz gondolkodású Dhrtarástra és a fiai, csak jó szerencsénk mentett meg a tüzes haláltól.

37. A tűz elől elmenekültünk, és most itt pihenünk egy fa alatt. Máris milyen sokat szen vedtünk, most meg hová menjünk?

38-40. Ó Dhrtarástra rövidlátó fiai, ó gonosz férfiak, élvezzétek a sikereteket. A félistenek biztosan kegyesek hozzátok. Judhisthíra nem parancsolta meg, hogy öljelek meg benneteket, ezért aztán éljetek csak, ti nyomorult emberek. Máskülönben amilyen dühös vagyok, még ma elküldtelek volna benneteket a halottak országába – Durjodhanát, a többi fiút, minisztereket, Karnát, és Szuvala fiát (sakunikt). Mit tehetek, amíg a király (Judhisthíra) nem haragszik?

41. Ó gonosz emberek, a legidősebb Pándava, Judhisthíra nagyon erényesen gondolkodik.” A hatalmas karú Bhíma szinte lángolt haragjában,

42. összeszorította a két tenyerét, és bánatos elmével felsóhajtott. Majd mint a kioltott, de ismét fellobbanó tűz,

43. látta, hogy a testvérei közönséges emberek módjára, nagy bizalommal alszanak a földön. Ekkor Bhíma azt gondolta,

44. „Gondolom, van néhány város az erdő közelében. Ébren kellene maradnunk. Ők azonban mindannyian alszanak; ezért én magam fogok virrasztani.

45. Ha az alvás felüdítette őket és felkelnek, majd eloltják a szomjúságukat.” Ezzel az elhatározással Bhíma ébren maradt.

Így végződik a százötvenharmadik fejezet, Bhíma vizet hoz, az Adi Parva Dzsatugrhájában.