Tiszta odaadás és versenyszellem
Minden dicsőséget Sri Gurunak,
Sri Gaurángának és a Brahma Madhva
Gaudija Szaraszvata Szampradájának!
1.
Ha tanulmányozzuk korábbi ácsárjáink példáját, azt fogjuk találni, hogy a versengés nem vallásos elv. Manapság azonban azt látjuk, hogy a Vaisnava szampradájában, de különösen a Sri Brahma Madhva Gaudija Szaraszvata Szampradájában csaknem mindegyik társaság és ácsárja meg akarja mutatni, hogy jobb a többieknél. Ez magyarázza, miért van annyi cikk az Interneten, aminek látszólag semmi más célja, csak az, hogy másokat legyőzzön.
Minden tanítvány természetesen követi a lelki tanítómestere hangulatát, ezért ugyanabban a versenyszellemben prédikál. Ha egy követő megkérdezi a mesterét, „Elérhetem a lelki célomat azzal, ha a Szent Nevet éneklem, és annyit hirdetem a társaságom és az ácsárjám dicsőségét, amennyira csak lehetséges?”, erre az ácsárja hallgatással válaszol, ami a hallgatólagos beleegyezés jele – maunam szammati-laksanam. Ennek eredményeképpen néha az egész Madhva Gaudija Szaraszvata világ csatatérnek látszik. Mintha azt gondolnánk, hogy az ácsárjánk vagy a társaságunk kvalifikációit az bizonyítja, hogy támogatójuk, hívük vagy központjuk van, vagy mennyi vagyont, mennyi anyagi gazdagságot halmoztak fel. Ennek az eredménye, hogy úgy tűnik, a szampradájánkban sok bhakta Maháprabhu nevében a vallás, a gazdagság, az érzéki élvezet és a felszabadulás után rohan, ahelyett, hogy az Isteni Szeretetet keresné, az élet örödik célját vagy Pancsama Purusarthát, pedig Ő azért jött el, hogy ezt adja nekünk. Maháprabhu azt mondta, prithivite acshe dzsata nagaradi gram szarvatra pracshar hoibe mor nam. „A nevem el fog terjedni minden városban és faluban, a világon mindenütt.” Ez a jóslat minden szempontból beigazolódott, az Ő neve valóban eljutott a világ csaknem minden zugába, alig maradt hely érintetlenül. De a szampradája vezető bhaktái mégis frusztráltságot éreznek amiatt, hogyan a mai Vaisnava szervezetek és ácsárjáik viselkednek. Úgy érzik, hogy Maháprabhu üzenetének terjesztése helyett ezek a csoportok politikai játékot űznek más – tiszta vagy nem tiszta – bhaktákkal, hogy a saját társaságukat és a saját ácsárjájukat reklámozzák.
Amikor a bhaktáknak hosszas gyakorlás után már semmi kedvük a Szent Név énekléséhez, természetesen tudni akarják, hogy ez miért van. Az ácsárjáinktól azt hallottuk, ennek az oka, mert bhadzsan életünk kiinduló pontjától kezdve, tudva vagy tudatlanul, sértéseket követtünk el. Ha ez történik, vannak, akik aktívak maradnak a társaságunkban és követik az ácsárját, minden valódi remény vagy lelkesedés nélkül. Mások otthagyják a társaságot, és általában negatívan viszonyulnak a Vaisnavákhoz. Ezek a korábbi bhakták most üzletelnek vagy világi helyeken dolgoznak a megélhetésükért. Röviden, ma ez a helyzet a Vaisnava világban.
Prabhupáda Srila Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Goszvámi Thákur egyszer azt mondta, azért társultunk a Vaisnavákkal, hogy tégla-, fa- és kő-építőmunkások legyünk. Ha arra van szükség, hogy téglát vagy más vagyontárgyakat áruljunk ahhoz, hogy elterjesszük Maháprabhu isteni szeretet-üzenetét, akkor azt kell tennünk. Állandóan ezzel a hozzáállással kell próbálkoznunk Srila Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Goszvámi Thákur Prabhupáda, Rúpa, Szanátana Prabhupádák és Sri Dzsíva Goszvámi és Sri Krsna Csaitanja Maháprabhu szolgálatában! Csak azért prédikálunk, hogy a saját társaságunk világi gazdagságát gyarapítsuk? Ha igen, mit érünk el? Valóban a korábbi lelki tanítómesterek ösvényét követjük? Vagy csak felhasználjuk a nevüket és a szavaikat, hogy előmozdítsuk a saját céljainkat, a világi gazdagság gyarapítását? Ezt a példát mutatták Rúpa, Szanátana Prabhupádák és Sri Dzsíva Goszvámi, amikor dicsőséges templomokat építettek a múrtijaiknak, miközben maguk az életük hátralevő részét a fák alatt töltötték és könyveket írtak?
Srila Bhaktivinoda Thákur énekelte az egyik kírtanjában (kaljána-kalpa-taru):
mukhe bolo prem prem basztuta tjádzsija hem
súnja granthi anchale bandhan
„Újra meg újra elmondjuk, hirdetjük az isteni szeretetet másoknak, de mi magunk nagyon messzire vagyunk ettől. Elvesztettük ezt a gyémántot a mostani cselekdeteinkkel. Most nincs semmink, abszolút üres edény vagyunk, a teli, isteni edény nevében.”
Ugyanabban a kírtanban, egy másik helyen Srila Bhaktivinoda Thákur a következőket írta:
akaitaba krsna prem dzsena szuvimala hem
ei phal nriloke durlabh
kaitabe vancsana mátra hou áge dzsogja pátra
tabe prem haibe szulabh
„Az isteni szeretet olyan, mint egy ritka értékes aranyékszer vagy gyémánt. Csak akkor leszünk méltóak arra, hogy elnyerjük ezt az isteni szeretetet, amikor teljesen megszabadultunk a képmutató cselekedetektől, és abszolút meghódoltunk az Ő szolgálatának. A Krsna Prema gyémántja bizony nagyon ritka ezen a bolygón. Ahelyett, hogy a képmutatásban keresnénk menedéket, hogy másokat becsapjunk, meg kell próbálnunk méltókká válni arra, hogy elnyerjük az isteni szeretetet, mert a Prema ugyan nagyon ritka, de mégis nagyon könnyen eléri azokat, akik méltókká váltak, megszabadították a szívüket a képmutatástól és attól a vágytól, hogy másokat megtévesszenek.”
Ha megvizsgáljuk a fenti idézet lényegét, látjuk, hogy Srila Bhaktivinoda Thákur azt magyarázza, hogy amit manapság Premának (isteni szeretetnek) hívunk, az a valóságban színlelés vagy csalás. Az én szeretett lelki tanítómesterem, Srila Bhakti Promode Puri Goszvámi Mahárádzs elmagyarázta az egyik előadásában, hogy az elválás átérzésének első jelei a könnyek a Szent Név éneklésekor. Ő maga ezt kérdezte: „Hol vannak a könnyeim? Nem tudok olyan könnyen könnyeket hullatni, még akkor sem, ha csípős borsot szórok a szemeimbe!”
Ilyen alázatosan fejezte ki magát Srila Gurudeva, csak azért, hogy megtanítsa nekünk a tanulságot, mert én magam is gyakran láttam őt, amikor nagy titokban, az éjszaka közepén sírt és panaszkodott valakinek, csak azért, mert el kellett válnia Krsna szolgálatától. Mit mond ma a szívünk, hogyan érzi át a Krsnától való elválást? Hogyan színlelhetjük magunkban az isteni szeretetet (Prem), ameddig önző céljaink vannak, és egyre jobban és jobban oda vagyunk azért, hogy azokat beteljesítsük?
Srila Narottam Dász Thákur szerint, apana bhadzsana katha na kahija dzsatha tatha, ami azt jelenti, „ne mutassuk meg, ne beszéljünk az elválás érzéséről akárkinek, mindenkinek.” Titokban kell tartanunk ezt az érzést, hogy növekedhessen és fejlődhessen. Manapság a világ elé tárjuk, elmondjuk az újonnan jötteknek, hogyan érezzük át az úgynevezett elválást, milyen a titkos kapcsolatunk Krsnával, csak azért, hogy odavonzzuk őket a táborunkba. Még Rádhá-Krsna szerelmes kedvteléseinek nagyon bizalmas témáit is közöljük ezekkel a kezdő bhaktákkal, mert meg akarjuk mutatni, hogy tökéletesen ismerjük a Vaisnava sziddhántát. De nézzétek meg Maháprabhu példáját: ezekről a dolgokról csak nagyon bizalmas helyeken beszélt, a Gambhírában, Dzsagannáth Puriban, ahol 18 évet élt Szvarúpa Damodár Prabhuval és Ráj Rámándanda Prabhuval, a legközelibb társaival. Tényleg Narottam Dász Thákur fenti utasításait és a Maháprabhu által adott példát követjük?
Manapság, bár ugyanabba a szampradájába tartozunk, kritizáljuk egymást, hogy ellopjuk a bhaktákat a többi táborból, hogy a mi táborunk nagyobb legyen, és jobban dicsekedhessünk a hatalmunkkal. Mindezt állítólag azért, mert külföldön prédikálunk! Így prédikált Maháprabhu? Mindannyian tudjuk, milyen magatartásbeli elvárásai voltak. Amikor megtérítette Prakásánanda Szaraszvatít, az imperszonalista tábor vezetőjét, ezt nem kihívásképpen tette, nem azért, hogy megerősítse a maga pozícióját a versenypályán. Bár Prakásánanda imperszonalista volt, Maháprabhu mégis az alázat és udvariasság Vaisnava tulajdonságait tárta fel előtte.
Egy alkalommal, amikor Maháprabhu Kásiban járt, Sripad Tapan Misra és Csandrasekhar Ácsárja mély érzelmekkel kérték, szilárdítsa meg városukban a tiszta odaadást, mert ők, mint bhakták, már belefáradtak abba, hogy az imperszonalisták állandóan sértegetik őket. Maháprabhut éppen meghívták egy bráhmana házába, ahol az imperszonalisták összegyűltek. A Májávádik vezetője, Prakásánanda Szaraszvatí megkérdezte Sri Krsna Csaitanja Maháprabhut, hogy miért nem társul velük. Maháprabhu alázatosan felelt, „Lelki tanítómesteremnek az az utasítása, hogy a bolondoknak csak a Szent Nevet kell énekelniük, ahelyett, hogy a Védántát, valamennyi szentírás lényegét olvasnák. A lelki tanítómesterem ítélete szerint én vagyok az első számú bolond, akkor hogyan társulhatnék veletek, akik olyan tudós előadásokat tartotok a szentírásokból? harer nama harer nama harer namaiva kevalam / kalau nasztjeva nasztjeva nasztjeva gatir anjatha //”
Ezzel Maháprabhu azt akarta mondani, hogy a Szent Név a Véda és valamennyi szentírás lényege. Aztán folytatta, elmondta a híres szavakat a Krsna Premáról, amint a Sri Csaitanja Csaritámrta idézi:
krsna visajak prema parama purusartha
dzsar áge trina túlja csári purusartha
pancsama purusartha premanandamrta szindhu
brahmadi-ananda dzsar nahe ek bindu
Az öt purusartha közül a legjobb a Prema, jobb, mint a többi négy purusartha: vallás, gazdagság, érzéki élvezetek és felszabadulás. Az ötödik purusartha mellett az életnek ez a négy célja olyan értéktelen, mint egy fűszál. Az ötödik purusartha, a Krsna Prema olyan, mint az extatikus nektári szeretet óceánja. Még az Úr Brahmá, Isten fia és az univerzum teremtője sem ízlelte meg, egyetlen cseppjét sem.
Ezután Maháprabhu a helyes Vaisnava etikettnek megfelelően cáfolta meg Sankarácsárja kommentárját, majd megalapozta a saját sziddhántáját: Isten fenség, tökéletes boldogság, örökkévalóság és tudat. Erre fel Prakásánanda, a Májávádi szanjászi és követőinek csoportja mind meghódoltak Maháprabhu lótuszvirág lábai előtt. Lényeg, hogy Maháprabhu sohasem vetélkedett, nem volt sem agresszív, sem kihívó, még az ellenfeleivel szemben sem. Állítsuk ezt szembe a mai hozzáállásunkkal, amikor még azokkal szemben is így viselkedünk, akik a mi saját szampradájánkban vannak, a Májávádikról nem is beszélve.
Más helyen, a Srimad Bhágavatamban az Úr Krsna mutatja meg nekünk egy történeten keresztül, hogy a kihívás, a versenyszellem nincs benne az odaadásban. Ennek a történetnek a szereplői Ardzsuna, Ugraszena Mahárádzs és egy kegyes bráhmana, akinek a gyermekei mindjárt a születésükkor meghaltak.
Volt egyszer egy bráhmana Ugraszena Mahárádzs királyságában, akinek a felesége kilenc kisfiúnak adott életet. Sajnos a gyerekek ahogy megszülettek, meg is haltak, látszólag minden ok nélkül. A gyermekek apja a királyt, Ugraszena Mahárádzsot vádolta, őt vonta felelősségre a halálukért. A bráhmana minden évben eljött a király palotájába, hozta a halott gyermekét, és átkokat szórt Ugraszena Mahárádzsra, őt kárhoztatta a gyermeke haláláért. Maga a király hallgatott, nagyon türelmes volt, ahogy az egy ácsárjához illik.
A kilencedik ilyen haláleset után éppen ott volt Ardzsuna, a harmadik Pándava, és hallotta, milyen szidalmakkal árasztja el a bráhmana a királyt. Megkérdezte tőle, mi a panasza. A bráhmana azt mondta, valamennyi gyermeke a király bűnös cselekedetei miatt halt meg. Ardzsuna döbbenten hallgatta a bráhmana vádaskodását, de meg volt győződve arról, hogy igazat mond. Eltelt hamis büszkeséggel, le akarta győzni Ugraszena Mahárádzsot, ezért azt mondta a bráhmanának, legközelebb, ha a felesége szülés előtt áll, hívják őt oda. Majd ő odamegy, és megvédi a gyermeket a halál hatalmától.
A kegyes bráhmana úgy érezte, különös, hogy Ardzsuna azt állítja, neki majd sikerül az, amiben Vaszudeva, Szankarsan, Pradjumna és Aniruddha kudarcot vallott. Megkérdezte, „Hogyan tudod megmenteni a gyermekeimet?” Ardzsuna azonnal válaszolt, „Ardzsuna vagyok, és a Gándíva íjat viselem. A többiek egyáltalán nem érdekelnek. Megmutatom neked a hatalmamat, amikor a feleséged szül.”
A bráhmanának még mindig voltak kétségei, de Ardzsuna nagyon büszkén megígérte neki, ha nem tudja megmenteni a bráhmana következő gyermekét, akkor belép a tűzbe, és elpusztítja a testét.
Amikor eljött az idő, a bráhmanának eszébe jutott Ardzsuna ígérete, és érteküldött. Ardzsuna oda is ment a házába, íjjal és más fegyverekkel felfegyverkezve. Amikor megérkezett, elmondott néhány mantrát, hogy megoltalmazza a területet, azután leült a bráhmana felesége elé, hogy őrködjön felette. Sajnos Krsna szeretett barátja, Ardzsuna büszkeségében azon a napon megfeledkezett Krsnáról. Amikor elénekelte az oltalmazó mantrákat, a teste és elméje megtisztításához végzett acsamannál a namah Sivája mantrát használta a Krsna Mantra helyett. Most pedig ott ült a bráhmana felesége előtt a harci íjával, várta a halál küldöttét, de alighogy a gyermek megszületett, meg is halt, ahogy az korábban is minden alkalommal megtörtént. Ardzsuna döbbenten látta, hogy a gyermek a szeme láttára meghal.
Elindult, hogy megtudja, hová ment a gyermek a halála után. Nagyon sok helyen kereste, anélkül, hogy megtalálta volna. Végre el kellett ismernie, hogy kudarcot vallott, és intézkedéseket tett, hogy megtartsa az ígéretét, belépjen a tűzbe, és véget vessen az életének. Az Úr Krsna azonnal megjelent, és megszólította Ardzsunát, „Kérlek, gyere velem, megmutatom neked, hova mentek a bráhmana gyermekei.” Ezután mindketten Mahákalpurba mentek, és Krsna megparancsolta Káranodasáji Visnunak, hogy adja vissza a bráhmanának a tíz gyermekét. A Srimad Bhágavatam fenti történetének az a tanulsága, hogy amikor sértéseket követünk el az ácsárjával, a Vaisnavákkal és Istennel szemben, ez olyan, mintha az odaadó szolgálatunk virágát már bimbójában letörték volna. A bráhmana mellé állva Ardzsuna megsértette Ugraszena Mahárádzsát, aki ácsárja volt. Emiatt a sértés miatt feledkezett megVaszudeváról, Szankarsanról, Pradjumnáról és Aniruddháról, vagyis az Istennel való kapcsolatáról. Ezért, amikor a bráhmana megmondta Ardzsunának, hogy sem Vaszudevának, sem Szankarsannak, sem Pradjumnának, sem Aniruddhának nem sikerült megmentenie a gyermekeit, ő még mindig úgy tett, mintha erősebb lenne náluk. A bráhmanának adott büszke válaszával Ardzsuna megsértette a Csaturvjúha (Isten) lótuszvirág lábait. Ezért mondta ki a namah Sivája-t az acsaman idején, egy Krsna mantra helyett. És még sok példa van a szentírásokban, amelyek megmutatják, hogy a versengés és a kihívó szellem elpusztítják az igazi odaadást.
A fentiekből kiderül, hogy amikor sértéseket követünk el az ácsárjákkal és a Vaisnavákkal szemben, nagyon messzire kerülünk Isten lótuszvirág lábaitól. Bár Ardzsuna Krsna legdrágább bhaktája volt, ez a sértés mégis vetélkedésre indította, kihívta maga ellen Ugraszena Mahárádzsát, Vaszudevát, Szankarsant, Pradjumnát és Aniruddhát. Kedves olvasóim, ne vegyétek ezt sértésnek tőlem, én csak a szívemből átérzett aggályaimat fejezem ki. Kegyesen áldjatok meg, hogy az igaz odaadás ösvényét járjam. Többet is szeretnék írni erről a témáról, még jobban alátámasztani más szentírásokkal.
2.
Szomorúan, de ki kell mondanunk, hogy a mai Gaudija Vaisnava közösségben sokan csak a nevükben Vaisnavák. Látszatra megvan az odaadás, de az, amit odaadásnak hívunk, az valójában, a legjobb esetben csak néhány erkölcsi szabály betartása. Így lényegében nem is odaadás. Mi több, a tiszta odaadás nevében azzal az ideállal is visszaélünk, ami a jukta vairágja, lemondás az időnek, helynek és a körülményeknek megfelelően. Nem Ekalávját kellene követnünk, akit még a saját guruja, Dronácsárja is elutasított. Számba kell vennünk, hogy tulajdonképpen hol tartunk a bhakti márgán? A lelki tanítómesternek végzett szolgálat a meghódoláson alapul, nemcsak néhány erkölcsi előírás betartásán. Ez több mint az erkölcsös élet. Ezt igazolta Krsna, amikor utasította Ardzsunát, hogy ölje meg a saját rokonait. Krsna ezt mondta Ardzsunának: Tedd meg! Semmilyen bűnt nem követsz el. Meg foglak védeni téged.” Nem volt „erkölcsös” megölni Drónácsárját, Bhísmát és az összes többi nagy és kegyes hőst, akik a Kauravák oldalán harcoltak, de Ardzsuna meghódolt Krsnának, a gurujának. Ezzel felülemelkedett az erkölcsös élet világias elvein, amelyekben benne van: követni kell a szabályokat és az előírásokat, hogy fennmaradjon a béke és a rend az emberi társadalomban. Nem szabad elhanyagolnunk a diksa gurunk utasításait. Mert, ha nem hódoltunk meg, nem tudunk igazi szolgálatot végezni Krsnának. Srila Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur Prabhupáda megmondta nekünk, hogyan kell helyesen felfogni a jukta vairágját ebben a korban. Meg kell próbálnunk helyesen megérteni, ha szolgálni akarjuk Sri Csaitanja Maháprabhu ügyét.
A Krsna előtti meghódolás életet ad
A Bhagavad-gítában (18.66) Sri Krsna így szólt Ardzsunához: „Hagyj fel a vallás minden változatával (szarva-dharman), és kizárólag Nálam végy menedéket. Én megszabadítlak téged a bűnös tetteid visszahatásaitól. Ne félj.” Szarva-dharman jelentése: „mindenféle vallásos hozzáállás”. Ez azt jelenti, hogy habozás nélkül el kell utasítanunk a lelki előrehaladás minden módszerét, a meghódolás kivételével. Srila Rúpa Goszvámi azt is ajánlja, hogy a személyes érdekektől, valamint a karma és a gjána tendenciáitól mentes odaadást (anjabhilászita-súnjam illetve gjána-karmádj-anavrtam) gyakoroljuk. A meghódolás a bhakti elsődleges jellemzője. Minden, az Abszolútum elérésére irányuló egyéb kísérlet csalódást fog okozni, legyen az például a karma jóga vagy a gjána jóga ösvényeinek elfogadása. Saranágati vagy meghódolás Krsna előtt – ezt a nevet adta Srila Bhaktivinoda Thákur a maga csodálatos énekgyűjteményének. Ezt írja, ennek a könyvnek a bevezetésében,
''srí krsna csaitanja prabhu dzsibe doja kori’
szva-pársada szvíja dháma szaha abatori
atjanta durlabha prema koribáre dána
síkhája saranágati bhakatera prána'
„Az elesett lelkek iránti könyörületességből Sri Krsna Csaitanja alászállt a világba személyes társaival együtt, hogy a saranágatit, a mindenható Istenség előtti meghódolást oktassa, s ingyen osztogassa az egyébként oly nehezen elnyerhető extatikus istenszeretetet. Ez a saranágati az igaz bhakták élete.”
Ez az ének világosan kimondja, hogy meghódolás nélkül a bhaktának nincs élete (prána). A guru, a Vaisnavák és Krsna előtti meghódolás adja vissza az életünket. Nincs veszteni valónk. Ez a bhakti folyamat előnye. Másrészt, ha valakinek jó a jelleme, de nincs benne odaadás, akkor a legjobb esetben moralistának lehet tekinteni. A lélek ad életet a testnek, amely különben halott.
Ugyanígy, az úgynevezett odaadó élet meghódolás nélkül olyan, mint egy haszontalan holttest. Az istenszeretetet (prema) lehetetlen elérni meghódolás nélkül. Etekintetben sokat tanulhatunk Ekalávja híres történetéből.
Ekalávja története
Egyszer, amikor Ardzsuna, a híres Pándava még fiatal fiú volt, fivéreivel és unokafivéreivel együtt Drónácsárjától, a nagy mestertől tanulta a katonai tudományokat. Ekalávját, Hiranjadhanu, egy bennszülött törzs királyának a fiát éppen akkor indította arra a hite, hogy közeledjen Drónácsárjához, és megkérje, oktassa őt az íjászatban. Drónácsárja elutasította a jelentkező tanítványt, mert próbára akarta tenni a hitét, de Ekalávja nagyon elszánt volt, meg akarta tanulni az íjászatot a mestertől. Ezért Dróna tudtán kívül elment az erdőbe, és elkészítette agyagból a képmását. Ettől fogva egész nap ez előtt a képmás előtt gyakorolta a nyilazást. Így koncentrálta rá az elméjét, és lassan-lassan a világ legjobb íjásza lett, még Ardzsunánál is ügyesebb. Ardzsuna nemcsak Krsna bizalmas barátja volt, hanem Drónácsárja legkedvesebb tanítványa is. Egyszer megígérte neki a mester, „Soha, senki nem fog felülmúlni téged ebben a művészetben. Te leszel a legjobb íjász ezen a földön, és az is maradsz, ezt megígérem neked!” Egy napon a kauravák és a Pándavák együtt sétáltak az erdőben, amikor hirtelen valami egészen elképesztőt láttak. Békésen ott feküdt a földön egy kutya, akinek hét nyílvessző varrta be a száját, egészen szorosan. A fiúk azt gondolták, hogy aki ilyen rendkívüli dologra képes, az kétség kívül a világ legjobb íjásza. Az is eszükbe jutott, hogy talán még Ardzsunánál is jobb. Aztán, ahogy egyre bejebb hatoltak a sűrű erdőbe, rábukkantak egy ismeretlen íjászra, aki fáradhatatlanul gyakorolta a mesterségét. Ő volt az, aki kilőtte a nyilakat a kutyára, mert az állat ugatott, és zavarta a koncentrációját. Amikor a fiúk visszatértek a palotába, részletesen beszámoltak az eseményről Drónácsárjának. Ardzsuna alázatosan emlékeztette Drónácsárját, azt ígérte neki, hogy senki sem lesz kiválóbb nála a nyilazásban. Drónácsárja nagyon meglepődött, amikor erről a kiváló íjászról hallott, és elment az erdőbe Ardzsunával, hogy találkozzon vele. Amikor odaértek Ekalávja kunyhójához, látták, hogy ott ül Drónácsárja agyagképmása előtt, és nagy szakértelemmel lövi ki a nyilakat. Ekalávja meglátta őket, felajánlotta nekik a tiszteletét, megtisztelte Drónácsárját, mint a mesterét. Amikor Drónácsárja hallotta, hogy Ekalávja őt tekinti a gurujának, daksinát követelt tőle. A daksina egy papnak vagy a saját gurunknak adott ajándék vagy adomány. A régi időkben a mesterek megívánták a nekik járó daksinát a tanítványaiktól az avatáskor. Ekalávja összetett kezekkel állt Drónácsárja előtt, és azt mondta neki, kész arra, hogy bármit megtegyen, amit parancsol neki. Ekkor Drónácsárja azt kérte, adja neki jobb keze hüvelykujját. Bár a hüvelykujj elvesztése azt jelentette, hogy nem tud lőni többé, Ekalávja habozás nélkül levágta.
Veszélyes példa
Srila Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur magyarázata, hogy Krsna, a bhakti és a bhakta ugyanabban az abszolút természetben részesülnek. A bhakta különleges helyzetet élvez, mert az Úr kegyesen hajlik hozzá. Másrészt lehet, hogy egy abhaktának nagyon sok jótulajdonsága és erénye van a világi élet mércéi szerint, és mindennek mégsincs semmi értéke az Úr szemében. Ezt a finom dolgot senki sem fogja megérteni, aki azt gondolja, hogy az erkölcsös élet jobb, mint a bhakti. Bár Drónácsárja először elutasította Ekalávját, őt a saját hite mégis arra indította, hogy elkészítse agyagból a mestere képmását. Ezután el is érte a tökéletességet a nyilazásban, azzal, hogy a képmás előtt gyakorolt. Úgy tűnik, ez a mester iránti odaadás példája. Úgy tűnik, Ekalávja teljesen meghódolt a guruja előtt. Különben hogyan vághatta volna le a hüvelykujját anélkül, hogy gondolkodott volna rajta? Nekem mégis az az alázatos véleményem, hogy a meghódolás útján járó bhaktának el kell vetnie Ekalávja példáját. Amikor Drónácsárja megtagadta, hogy az íjászatra tanítsa, erre megvolt a jó oka. Ekalávjának ki kellett volna várnia a guruja kegyét, de ő nem így tett. Ehelyett kiokoskodta, hogyan nyerhetné el ezt a kegyet azzal, hogy elkészít egy agyag képmást és az előtt gyakorol. Ekalávja elméjét beszennyezte az a vágy, hogy híres, ügyes íjásszá váljon. Még Ardzsunát is felül akarta múlni a nyilazásban való jártasságban. Ez egyáltalán nem volt jó hozzáállás, különösen ha arra gondolunk, mi volt Ardzsuna helyzete, hogy ő az Úr tiszta bhaktája volt. Nem odaadás az, ha arra vágyakozunk, hogy „nagyobbak” vagy híresebbek legyünk, mint egy másik Vaisnava. Drónácsárja sem ezt akarta. Ezért Ekalávja guru aparádhot követett el azáltal, hogy figyelmen kívül hagyta Drónácsárját, sőt vaisnava aparádhot, amiért irigykedett Ardzsunára. Talán ez az oka annak, hogy Krsna később megölte Ekalávját, és ő beleolvadt Krsna brahman-ragyogásába. A démonokkal bánik így Krsna. A démonok a szájudzsja muktit nyerik el, azt a felszabadulást, amelyet a bhakták mindig megvetnek. Az imperszonalizmus is beszennyezte azt a módot, ahogyan Ekalávja kezelte Drónácsárját. Valójában nem fogadta be a szívébe a guruja utasításait. Ahelyett, hogy az élő guru utasításait követte volna, a guruja agyag-képmását használta arra, hogy beteljesítse a saját kedvenc ambícióját. Megpróbálta felhívni magára a guruja figyelmét, ahelyett, hogy meghódolt volna előtte. Ez azt mutatja, hogy az odaadása nem volt őszinte. Más szavakkal, látszólag tanítványként viselkedett, de a szívét önzés emésztette. Ugyanígy annak sem szabad felöltenie a Vaisnava ruhát, aki még világiasan gondolkodik. A guru és a Vaisnavák jóváhagyása nélküli aszkézis nem esik a bhakti kategóriájába. A materialistam démonikus gondolkodású emberek is vállalnak sok nehézséget, de nekik az a céljuk, hogy anyagi hasznot szerezzenek és élvezzék az érzékkielégítést. Igaz, hogy Ekalávját nem a durva érzéki öröm érdekelte, de egyetlen magasabb tekintély sem hagyta jóvá az erőfeszítéseit. Drónácsárja nagyon értett hozzá, rögtön rájött, hogy az odaadása puszta színlelés. Éppen ezért veszélyes Ekalávja példája, különösen azok számára, akik kezdők a bhakti ösvényén.
Űzzétek ki Ekalávját a szívetekből
Nehéz időkben élünk. Sok problémával kerülünk szembe, még más Vaisnavák társaságában is. Gaudija Vaisnava közösségünk vezetői néha értetlenül nézik ezeket a problémákat. Be is vallják, fogalmuk sincs arról, hogyan alakítsanak ki pozitív megoldásokat. Ez a téma nagyon kényes, és tovább kell elemezni. Mit kell tenni? Az igaz, ha kitartunk a gurunk utasításai mellett, Krsna ki fogja űzni Ekalávja kísértetét az elménkből. Meg kell hódolnunk, és ha őszinték vagyunk, az Úr el fogja fogadni a szolgálatunkat. Nem szabad csak névlegesen, csak a ruhánkban Vaisnaváknak lennünk. Fel kell hagynunk azzal, hogy úgy gondolkodunk és úgy cselekszünk, mint Ekalávja. Száragrahi Vaisnavákká kell válnunk, ne csak a formát imádjuk, mint Ekalávja. Srila Srídhar Mahárádzs szavaival, mélyen bele kell merülnünk a realitásba. Locsan dász Thákur azt mondta, mi csak egy darabka fát rágunk a cukornád helyett.
ikhu danda bhavi katha csuili man kemone paibi m’ha
Hogyan ízleljük meg a cukornád édességét, ha egy száraz fadarabot szopogatunk? A cukornád úgy néz ki, mint a száraz fadarab, de édes és jóízű. Azok, akik csak a nevükben vagy csak a ruhájukban Vaisnavák, lehet, hogy sok programot szerveznek, de nem képesek arra, hogy másokat tiszta odaadásra inspiráljanak. A kifelé orientált Vaisnavák mindig nagyon elfoglalják magukat azzal, még még több templomot építsenek és bővítsék a vallásos szervezeteiket. Sajnos nagyon kevés az idejük, vagy egyáltalán nem is érnek rá arra, hogy gyakorolják az odaadás elemeit, amilyenek például a hallás és éneklés más bhakták társaságában, vagy tanácsadás a kezdőknek, hogyan szilárdítsák meg a hitüket. Ha a hamis meghódolás száraz fáját rágcsáljuk, hogyan kóstolhatjuk meg a bhakti édességét? Srila Bhaktivinoda Thákur megmagyarázta a meghódolás jeleit a Saranágatiban:
dainja, átma-nibedana, goptrtve barana
’abasja rokhibe krsna’ – bisvásza, pálana
bhakti-anukúla-mátra kárdzsera szvikára
bhakti-pratikúla-bháva bardzsanángikára
A saranágati elemei az alábbiak: alázatosság, önátadás, az Úr elfogadása mint egyedüli fönntartóé, a hit abban, hogy Krsna mindentől megvéd, a tiszta odaadás szempontjából kedvező dolgok gyakorlása, illetve az ezzel ellentétesek kerülése.
sad-anga saranágati hoibe dzsáhára
táhára prárthaná sune srí-nanda-kumára
Nanda Mahárádzs ifjonti fia, Krsna mindneki fohászát meghallgatja, aki e hatféle gyakorlat révén keresi az Ő oltalmát.
Ha nem hódolunk meg Krsna előtt, semmilyen imát nem fog elfogadni tőlünk. Hogyan fogadna el akkor egy szolgálatot? Ez valóban nagyon szomorú. Mi természetünktől fogva Krsna örök szolgái vagyunk, de mivel nincs bennünk meghódolás és/vagy őszinteség, képtelenek vagyunk arra, hogy szolgáljuk Őt. Az őszinteség jele elfogadni, hogy Krsna a gurunkon keresztül jön el hozzánk. Ezt minden szentírás igazolja. Az én lelki tanítómesterem, Srila Bhakti Promode Puri Goszvámi Mahárádzs azt mondta nekem, hogy az úgynevezett szabadság káros a lelki ösvényen. Nem szabad elszakítani magunkat a guru és a Vaisnavák vágyától, ahogyan Ekalávja tette. Nem szabad azzal próbálkoznunk, hogy más erkölcsi előírásokat vezetünk be, mint a guru és Krsna akaratának való meghódolást. Nem szabad irigykednünk mások kiválóságára, ahogyan Ekalávja tette Ardzsunával. Az Ekalávja által adott feltűnösködő odaadás példája bárki szívét megfertőzheti a lelki ösvényen. A guru és Krsna iránti odaadást soha sem gyakorolhatjuk azzal a céllal, hogy anyagi előnyökre tegyünk szert. Ezért nagyon ébernek kell maradnunk, a nemkívánatos vágyak gyomnövényeit azonnal ki kell irtanunk, ahogy felütik a fejüket. Befejezésül, összetett kezekkel kérem e cikk olvasóit, bocsássák meg valamennyi ésrtésemet, és áldjanak meg, hogy Gurudevám igazi tanítványa és az összes Vaisnava igazi szolgája lehessek.
Folytatás: a 2. részben.
Adatlap
Fordította:
Rohini Prijá d.d. (Szilágyi Márta), 2001. október
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Bhakti Bibudha Bodhayan Maharaja:
Pure Devotion and the Competitive Spirit, Part I & II
www.bvml.org
Bhaktipédia felelős:
B.A. Késava szvámí
