A. Cs. Bhaktivédánta Szvámí: Az élet végső célja
A varnásram útja
Rámánanda szavait hallván Csaitanja Maháprabhu külsődlegesnek nevezte a varnásram rendszerét, ami ezért nem is lehet az élet végső célja. Azért sem tekintette kielégítőnek ezt a választ, mert a jelenlegi Kali-korszak – a nézeteltérések és viszálykodások kora – veszélyezteti a varnásram intézményét.
A Bhagavad-gítában Isten kijelenti, hogy Ő alkotta meg a varnásram rendszerét, ám Ő nem alárendeltje annak. Ha tehát a varnásram intézményét Isten hozta létre, azt nem lehet mellőzni. A Kali-korszak emberének züllött tettei azonban komolyan veszélyeztetik a varnásram rendszerét. Nem véletlenül használom a „veszélyeztet” kifejezést, mert hiszen e rendszer még létezik, de már csak torz tükörkép gyanánt.
A varnásram társadalmi szerveződésében az élet célja a mindent átható Úr Visnu kegyeinek elnyerése. Ezzel szemben manapság az ember célja mintha csupán a mindenható Isten megszomorítása volna, aminek következtében kénytelen eltűrni a természet törvényeinek visszahatásait. A varnásram célja az emberiség előírt kötelességeinek békés beteljesítése, s ezáltal a legnagyobb siker, az Úr Visnu kegyeinek elérése. Ám amikor az élet céljává az anyagi természet tervszerű kizsákmányolása válik, maga az élet kerül veszélybe, mivel az emberi faj a természet törvényeivel hadakozik.
A természet szigorú rendje szerint e törvények csekély megsértése is súlyos következményekkel sújtja a feltételekhez kötött emberi lényt. Az ember sohasem felejtheti, hogy a természet törvényeinek megtörésére tett kísérletei rettentő nehézségeket eredményeznek. Sajnálatos módon azonban az anyag káprázatában élő ember igyekszik fölébe kerekedni a természetnek, s ennek következtében egyre jobban belebonyolódik a feltételekhez kötött létbe. Az ostoba ember nem veszi észre az úgynevezett tudományos fejlődés hiányosságait. Az élet legfőbb problémája a születés, a betegség, a öregség és a halál. E négyféle szenvedés állandó gondot okoz a feltételekhez kötött élőlénynek. Az ember szeretné az uralma alá hajtani a természetet, ám tudományával képtelen megoldani e négy alapvető problémát.
A népesség szaporodása – a másodpercenkénti három születés szédületes aránya – komoly fejtörést okoz a társadalom vezetőinek. A túlnépesedés kérdését a családtervezésnek elkeresztelt születésszabályozás aljas terveivel igyekszenek megválaszolni, csakhogy a probléma megoldatlan marad. A természet törvényei szerint a népesség minden tudományos terv és séma ellenére egyre növekszik. Egészében véve a születés problémája nincs megoldva.
Az emberi tudomány a halál kérdésére sem találja a választ. Az anyagi tudomány haladása csak sietteti a halált. A halál kegyetlen kezei közül senkit sem lehet megmenteni. Az atombomba s a tudósok termékeny agyvelejének egyéb hasonló felfedezései csak fokozták a halál problémáját. Az oktondi tudósok nem látják, hogy az atombomba is csupán az anyatermészet egyfajta válaszlépése, melynek révén megszabadul a túlsúlyba kerülő démoni népességtől.
A modern közgazdászok is hisznek a természet törvényeiben, s elismerik, hogy a népesség korlátlan szaporodása kétségkívül éhínséghez, betegségekhez, ragályokhoz és háborúhoz vezet. Így tehát az úgynevezett civilizált államok részéről az atom- és hidrogénbomba bevetésének terve tulajdonképpen az anyatermészet büntető terve, amivel az ostoba szélhámosokat sújtja.
Az anyatermészet automatikusan visszaüt, ha az ember megsérti törvényeit. A büntetés végrehajtása végett maga a természet sugallja az emberi elmének például az atombomba föltalálását is. Az ember azonban oktalan hiúsága folytán azt hiszi, önállóan szövi a terveket. Ostoba módon magáénak hiszi a föltalálás dicsőségét, pedig találmánya nem más, mint a természet büntetése. Ezt a tényt a Bhagavad-gítá is alátámasztja, mondván, hogy valójában az anyatermészet (prakrti) végez mindent. Az oktondi emberlény azonban, tanulmányai büszkeségével eltelve, saját magát hiszi teremtőnek.
Anélkül, hogy korunk tudományos terveinek fényében tovább elemeznénk a születés és halál kérdéskörét, bizton állíthatjuk, hogy ez ma is ugyanolyan súlyos gond, mint mindig is volt. Ezt a problémát semmi sem enyhíti és nem is súlyosbítja.
A betegség és öregedés gondja is megoldatlan. Minél több felfedezéssel áll elő a modern tudomány, annál több betegség üti föl a fejét.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a születés, betegség, öregség és halál az anyagi lét alapvető problémáit jelenti, amiket az emberi tervezgetés képtelen megoldani. Amennyiben az ember szeretné orvosolni e bajokat, meg kell fogadnia Isten szavát, miszerint egyedül a teljes meghódolás mentheti meg őt az anyagi szenvedéstől.
A varnásram-dharma célja, ahogy az Írások is említik, az Úr Visnu kegyének elérése. Ez az egyedüli megoldás a születés és halál problémájára. Az elkorcsosult varnásram-dharma torz következménye a közismert kasztrendszer. A kasztrendszert manapság a politikusok és diplomaták, a katonák, tőkések és a munkások képviselik. A bráhmanák szerepét a politikusok, vagyis az emberi faj legkiválóbb tervkovácsai ragadták magukhoz. Az emberi élet problémáinak megoldásában kétségkívül a bráhmanák a legrátermettebbek, a politikusok viszont csak saját önző terveik megvalósítására használják minden eszüket, s a Legfelsőbb Isten parancsainak megkerülésével bajt hoznak a társadalomra.
A katonaság a társadalom védelmét biztosító ksatriják hamis reprezentánsa. Korunk államaiban a katonai vezetés súlyos, már-már elviselhetetlen adókkal, valóságos vérszopóként nyomorítja a népet ahelyett, hogy valódi védelmet nyújtana.
A vaisják helyébe lépett tőkések nem az Úr Visnu óhajának megvalósítása érdekében gyűjtenek vagyont, hanem a saját érzékkielégítésük végett. Ez az oka a világ számos problémájának, például a tömegeket kihasználó politikai manővereknek. A munkások a súdrák gyönge utánzatai, akik kötelezettségeik terhe alatt nyögve szolgálják a tőkéseket, s politikai követelésekkel igyekszenek előmozdítani munkaügyi gondjaik megoldását.
A varnásram-dharmát még nem sikerült száműzni, mint ahogy egyesek szeretnék, de az egész rendszer eltorzult: politikusok kerültek a bráhmanák helyére, hadfiak váltották föl a ksatrijákat, magántőkések a vaisjákat és bérmunkások a súdrákat. Az ember törvényszegő hajlama megrontotta az egész rendszert, s ez megfertőzi az emberi fejlődés békés légkörét. A jelen körülmények között ez a torz varnásram-dharma csöppet sincs az Úr Visnu örömére. Így az ember nem vonhatja ki magát az anyatermészet rendfenntartó intézkedései alól, bármilyen jártas legyen is az anyagi tudományokban.
Az Istentől származó varnásram rendszer lelki szempontból fontos, mert a varnák és ásramok együttműködésén alapuló társadalmi rend megszabadít az illúzió rabságából. A bráhmanákat tekintik Isten univerzális formája (virát-purusa) szájának, a ksatrijákat a karjának, a vaisjákat a gyomrának, a súdrákat pedig a lábának. A száj működőképessége a hangrezgés alapján ismerhető föl. Ezért a bráhmanák és szannjászík feladata a Védák transzcendentális hangjának közvetítése, hogy minden élőlény megtudhassa, mi hogyan viszonyul Istenhez. E transzcendentális hangnak köszönhetően az emberek megismerik majd valódi önazonosságukat, megértik, hogy felsőbbrendűek az anyaghoz képest. Így Istenhez fűződő örök kapcsolatukat is fölismerik. Ezt tudván Isten terveinek véghezvitelén fáradoznak majd, ahelyett, hogy az illúzió délibábos energiáját szolgálnák, abban a tévhitben, hogy uralmat szereznek fölötte. Isten tervének megvalósítása kiszabadítja a rab lelket az illúzió fogságából és bevezeti az Úr birodalmába, a gyönyörteli és tudatos örök életbe.
Az anyagi világban minden élőlény az örök életért, tudásért és boldogságért küzd, de megtéveszti őket az illuzórikus energia. Isten elrendezése folytán az emberi létformában az élőlény kikerülhet az anyagi lét útvesztőjéből.
A ksatriják a virát-purusa karjai, így kötelességük védelmezni az egész szervezetet és együttműködni a szájjal, a gyomorral és a lábakkal. A varnásram rendszere a kölcsönös előnyökkel járó együttműködés spirituális terve, ezért fontos eredeti tekintélyének fönntartása. Mai állapotában torz és beteg a társadalmi rend.
Az úgynevezett bráhmanák kiszakadtak a virát-purusa testéből, mert nem a Védák transzcendentális hangjait közvetítik. A törzséről lemetszett fej nem ad hangot. Az elhalt testtag haszontalan, ehhez hasonlatosan a magukat örökletes jogon bráhmanának tekintők sem igazán értékesek, mert nem képesek Isten ajkaiként működni. Aki nem a virát-purusa testtagjaként fáradozik Isten tervének kivitelezésén, az eltávolodott, elszakadt eredeti helyzetétől. Az ilyen kiszakadt testtagok nem igazi szájak, karok, gyomrok vagy lábak.
Az Úr Csaitanja tehát elvetette Rámánanda javaslatát, mert a Kali-jugában a varnásram-dharma olyannyira elaljasult, hogy eredeti helyzetének visszaállításával próbálkozni teljességgel reménytelen. Elutasító véleményének másik indoka pedig az, hogy a varnásram-dharma értéktelen a tiszta odaadáshoz képest.
E második és jelentősebb megfontolás szerint a varnásram rendszer következetes betartása sem emeli fel az embert Isten transzcendentális szolgálatának magasztos síkjára. A virát-purusa az Istenség Személyiségéről alkotott anyagi felfogás csupán, a lelki megvalósítás kezdete, míg a legfelsőbb szintű lelki eredmény az odaadó Isten-szolgálat iránti vonzalom. Ez a ragaszkodás az élőlény egyetlen valódi létszükséglete, aminek következtében automatikusan el tud rugaszkodni minden egyéb nemkívánatos cselekedettől.
A bhakták tiszta odaadással imádják az Istenség Személyiségét, aki ezen az odaadáson keresztül adja meg magát nekik. A tiszta tudás és az írások útmutatása szerint gyakorolt makulátlan tettek színtiszta odaadó szolgálatot eredményeznek. Így magyarázza a varnásram és a tiszta odaadás összefüggéseit Bhagaván Purusa, vagyis Srí Krsna, az Istenség Személyisége, aki az elesett lelkek fölszabadítása végett szállt alá e halandó világba. A Bhagavad-gítá kijelenti:
szvé szvé karmanj abhiratah szamsziddhim labhaté narah
szva-karma-niratah sziddhin jathá vindati tacs cshrinu
jatah pravrttir bhútánám jéna szarvan idam tatam
szva-karmaná tam abhjarcsja sziddhim vindati mánavah
„Mindenki elérheti a tökélyt saját kötelessége végrehajtásával. Halld most tőlem, miképpen lehetséges ez! Ha kötelessége teljesítése közben a mindent átható Urat, az összes élőlény eredetét imádja az ember, akkor elérheti a tökéletességet.” (Bg.18.45-46.)
Minden emberi lény elérheti az élet legfőbb célját, ha az Istenség Személyiségét imádja, aki minden élőlény forrása, s aki az egész kozmoszt létrehozza s visszavonja.
Isten imádása az előírt kötelességekkel – ez az odaadó szolgálat kezdete, s Tanka, Dramida, Bhárucsi, Bódhájana, Guhadéva, Kapardi és más nagy bölcsek is elfogadják a fokozatos fejlődés eme folyamatát. A korábbi szaktekintélyek mindegyike ennek szellemében kommentálta a Védákat. A Rámánudzsa-féle vaisnava irányzat mérvadó személyiségei is ezt támasztják alá:
„A Legfelsőbb elérésének legegyszerűbb módja az Abszolút Igazságról szóló tudomány művelése, ahogyan azt a Szentírások tartalmazzák, miközben az ember végzi előírt kötelezettségét. Ez a folyamat az odaadó szolgálat megvalósításának talán legegyenesebb módja. A varnásram-dharma szerint az Abszolút Igazság felismerése nem azt követeli az embertől, hogy legyen szannjászí, hanem azt, hogy saját kötelessége ellátásával érje el a legfőbb célt. A kötelességek helyes gyakorlása nem feltétlenül jelenti a szannjász rend felvételét.”
Mikor az Úr Csaitanja az emberi élet legfőbb tökéletessége felől kérdezte Rámánandát, az először a hétköznapi emberek érdekeit figyelembe véve a varnásram-dharma előnyeit ecsetelte, a Visnu-puránát idézve. Eszerint az élet legfőbb célja a varnásram-dharma kötelességeinek hűséges ellátása.
Ám a varnásram-dharma rendszere az anyagi világ egyik súlyos gondja a Kali-jugában, ezért az Úr Csaitanja el akarta különíteni a transzcendentális természetű odaadó szolgálatot ettől az intézménytől. Az élet legfőbb céljának, az odaadó szolgálatnak lelki természetét mérlegelve az Úr Csaitanja külsődlegesnek, mellékesnek nevezte a varnásram-dharma intézményét. Az Úr Csaitanja azt szerette volna, hogy az emberek a varnásram gyakorlásával elérhető eredményeket túlhaladva fejlődhessenek a lelki életben.
Bár a varnásram-dharma célja a mindent átható Visnu elégedettsége, még sincs benne nyíltan szó az Istenség Személyiségének közvetlen odaadó szolgálatáról. Odaadó szolgálat nélkül a varnásram-dharma előírásainak hibátlan gyakorlása is legföljebb a választás lehetőségéig viszi el az embert, ahol dönthet Isten személyes vagy akár személytelen arculata mellett is. Az Abszolút Igazság személytelen fölismerése gátolja az odaadó szolgálat további fejlődését. Az Úr Csaitanja nem akarta ily módon kockára tenni az emberi életet, ezért elutasította a varnásram-dharma intézményét.
A varnásram-dharma értékeinek elvetése azt jelezte, hogy az Úr Csaitanja az önmegvalósítás még közvetlenebb folyamatának említését várta Rámánandától.
Rámánanda Ráj megértette az Úr Csaitanja célzását, és a Bhagavad-gítá egyik versét idézte, miként szentelheti az ember minden gyümölcsöző tettét az Istenség Személyiségének, Srí Krsnának.
jat karósi jad asnászi jadzs dzsuhósi dadászi jat
jat tapaszjaszi kauntéja jat kurusva mad-arpanam
„Óh, Kuntí fia, ajánld fel nekem mindazt, amit cselekszel, eszel, elajándékozol, valamennyi vezekléseddel együtt!” (Bg.9.27.)
Odaadni és elfogadni azt jelenti, hogy az egyik személy ad, a másik személy pedig elfogad. Az élőlény s az Istenség Személyisége közötti ilyesféle kapcsolat az Abszolút Igazságnak olyan képe, mely egyértelműbb, mint ami a varnásram-dharma intézményében megfogalmazódik.
A jelen Kali-korszakot szinte teljesen átitatta az Abszolút Igazság személytelen voltának tévképzete. A májáváda-iskola Srípád Sankarácsárja kora óta szisztematikus propagandával gyámkodott e személytelen istenkép fölött. A világszerte egyre nagyobb teret nyerő gonosz természetű emberek pedig nagy örömmel veszik ezt a mindent egybemosó, személytelen istenkoncepciót, saját – legkevésbé sem lelki – céljaik elérése végett.
A Kali-juga fertőző környezetében az anyagelvű ember gyakorlatilag ateista és egyúttal immorális is. A Kali-jugát az ellenkező nemmel folytatott parázna kapcsolatok, az állatmészárlás, a mámorító szerek használata és a szerencsejáték jellemzi. Úgynevezett tudása és műveltsége ellenére a materialisták majd mindegyike megrögzött gyakorlója e züllött tetteknek. A Bhagavad-gítá szóhasználata szerint az ilyen ember duskrtina, vagyis képességeit rossz irányban fejti ki. Krti kvalifikált embert jelent, dus pedig rosszirányút. Duskrtina jelentése tehát téves irányban kvalifikált. Az emberi lény akkor cselekszik helyesen, ha minden tette az önmegvalósítást célozza. A helytelen cselekvés folytán az ember egyre jobban belebonyolódik az anyagi természet szövevényébe.
A Kali-jugában az oktatási intézmények diplomásai, doktorai, professzorai, az úgymond felvilágosult emberek, legtöbbször helytelen képzésben részesülnek. Ennek eredményeképp, minél műveltebb valaki, annál ateistább és immorálisabb. Mi több, a helytelen oktatás részesei gyakorlatilag egyáltalán nem hisznek a kinyilatkoztatás útmutatásaiban, nem tisztelik az önmegvalósult bölcseket, akik számtalan értékes irodalmi alkotást hagytak hátra, s műveik a lelki tudományok kincsestára.
Az ateisták (pásandik) lelki oktatóknak adva ki magukat a rossz irányban képzett emberek további félrevezetése végett rosszfajta megélhetésre ösztönzik őket. A Srímad-Bhágavatam ezt is megjövendölte:
„Sukadév Gószvámí így szólt Paríksit királyhoz: Kedves királyom, a Kali-korszakban a legtöbb halandó ember nem imádja az Istenség Személyiségét, az univerzum Urát, akinek pedig Brahmá, Mahádéva, Indra s a többi félisten mély tisztelettel adózik s engedelmeskedik. Sajnálatos módon a Kali-juga embere a pásandikat imádja, akik ateista módon félremagyarázzák a Védák tanait. A Kali-korszak bűnös tetteitől fertőzött emberek elmulasztják az Istenség Személyiségének imádatát, akinek szent nevére emlékezve még egy haldokló, egy bajba jutott vagy bukott ember is megszabadulhat minden bánattól s bűntől, és elérheti az élet legmagasztosabb célját.” (Bhág.12.4.43-44.)
A pásandik eredményesen vezetik félre a Kali-juga fölvilágosultnak tartott embereit. Saját tetszésük szerint fabrikálnak „avatárokat”, „isteni inkarnációkat”, mit sem törődve az Írások szavával, s elhitették, hogy a személytelen eggyéválás hamis ideája az élet végső célja.
A jelenkori imperszonalisták Srípád Sankarácsárja követőinek vallják magukat, de ha mesterük hirtelen megjelenne, meglepődve szemlélné „híveit”. A mai imperszonalisták gyakorlatilag egytől-egyig ateisták és materialisták. Közük sincs Sankarácsárja tényleges brahmaváda iskolájához, de a vaisnava ácsárják által képviselt bhágavata-szampradájához sem.
Az úgynevezett brahmaváda iskola által az Abszolút Igazságról hirdetett személytelen koncepció már első mozzanataiban is hátráltatja a lelki fejlődést, azonban Sankarácsárja személytelen brahmaváda felfogásának volt értelme, mert az anyagi tettekről való lemondást hirdette. Sankara a gyakorlatban s tanaiban is eszményi példaképe volt a lemondásnak, ami nagyon is fontos volna a Kali-korszak gonoszainak, csakhogy a mai imperszonalisták nem követik sem Sankarácsárját, sem a Szentírásokat. Ehelyett olyasmit hirdetnek, ami nemcsak abszurd mindenféle lelki szemszögből, hanem egyenesen az anyagi élvezetek kezdete, amit a lemondás vörös ruhájával igyekeznek elkendőzni. Srípád Sankarácsárja eme úgynevezett követőit maga Sankarácsárja is elítéli, mert csupán bendőjük megtöltése végett húzták föl a vörös öltözéket.
Az ateista imperszonalisták mérhetetlen akadályokat gördítettek az ember lelki fejlődésének útjába, ezért az Úr Csaitanja békés szankírtan mozgalma elsődlegesen őket igyekszik jobb belátásra bírni.
Az Abszolút Igazság végső soron személy, méghozzá a legfelsőbb és mindenható. Purusóttamának nevezik, s a személytelen Brahman az Ő testének ragyogása; lokalizált aspektusa, a Felsőlélek pedig teljesértékű kiterjedése. Ez a sásztrák véleménye, különösképp a Bhagavad-gítáé és a Srímad-Bhágavatamé, valamint az összes hozzájuk kapcsolódó transzcendentális írásműé. Az Úr Csaitanja egész szankírtan mozgalma az Istenség Személyiségét és transzcendentális szolgálatát hangsúlyozza. Ilyesformán az Úr Csaitanja az odaadó szolgálat szempontjából mindig is hátráltatónak tekintette az Abszolút Igazság személytelen megközelítését. A varnásram-dharma intézményét is azért tekintette mellékesnek, mert annak helyes gyakorlása sem ad pontos képet az Istenség Személyiségéről.
A Rámánanda által idézett Bhagavad-gítá vers – miszerint az ember ajánljon föl mindent Krsnának – kétségkívül gyarapítja Istenről alkotott felfogásunkat, de még ez sem teljesen transzcendentális. Az Úr Csaitanja így elvetette az Istenség Személyiségéről alkotott anyagi koncepciókat, külsődlegesnek nevezve azokat.