Atulánanda ácsárja
Dalok a szádhakához
1
Éneklek a szádhakához (a gyakorlóhoz), aki harcol, Aki fölkel, aki legyőzi az érzékeit, Aki kitart az elhatározásában, Aki mindig alázatos és fél, Aki úgy érzi, nagyon is adósa a mesterének, Aki nem önmagához tartozik, Aki minden lépésén uralkodik, A nagy harcos, Krsna! Részesíts minket a kegyedben! Nélküle semmik vagyunk, Nincs szádhaka, nincs szádhana, nincs egyáltalán remény. Tégy erőssé minket májá előtt, Gyengévé a legfelsőbb akaratod előtt! Urunk! Töltsd ki az életünket! Prabhupáda azt akarta, hogy ne felejtkezzünk meg Rólad...
2
Emlékeztek, mielőtt eljött Srila Prabhupáda? Egyesek feje tele volt füsttel, Hosszú haj és hangos zene, Keresték az igazságot... egy gitárban, Hosszú utakra indultak, egyesek utaztak, Mások hegyekben éltek, Magasan fönt, nagy sziklák és folyók között. Bolond fiatalság, feltalálta a szerelmet, Nagyon olcsóvá tette. Néhány ál-intellektuel azt mondta: „Minden energia, te és Isten maga. „ „Te Isten vagy „.......ezt mondták...... a vándor korszak őrületében,anélkül, hogy bármit tudtak volna, nem tudtak semmit. Az ég mindig szólt, de nem értette senki, Suttogtak a csillagok, Könyvek hordozták bölcsességüket. Néhányan kerestek, mások még azt sem. De Prabhupáda nélkül nagy csend volt. Aztán eljött, és kegyes volt mindenkihez. Ébreszteni jött, ébreszteni, így szólt: „A szeretet az igazság, az élet értelme. „
Most ébredj, kelj föl, Nagy a feladat. Minden téged tanít, Minden oktat, Gyermek vagy, és olyan nagy az üzenet, Olyan nagy az adósságod. Mit tudtál Krsnáról? Mit tettél? Ki voltál? Most meg akarod pecsételni az elkötelezettségedet A mahátmáknak, Teljesítsd, hódolj meg az életeddel. Üresnek és tehetetlennek érzed magad, De így is rohansz, Hogy megtöltsd a szíveket a magadéval együtt. Rohansz, hogy megértsd, amit nem értesz, Eleget tégy a belső igénynek, amely nem elégedett soha. Mantrázásoddal türelmetlenül kéred a szolgálatot, Félsz, és vakmerő vagy, a Legmagasabb Birodalomban kéred a szolgálatot! Azelőtt semmit sem tudtál, szádhaka! Hogy megváltoztál! Vágyódsz a szolgálatára! Nem az Ő fuvolájának édes hangja volt-e Prabhupáda szavai? Lótuszvirág az ajka! Lábai lótuszvirágok! Hattyúként jár a föld körül!
3
Szádhaka! Milyen szép az életed! Ismét gyermek leszel, Együtt élsz a mennyel, Gájatrijaidról a nap beszél (az elsőről a csillagok) A hold emlékeztet böjtjeidre, És a szentek ünnepeire. Szeretem lemondott, kemény, tiszta életedet, Reggeli fürdésedet, Magaddal viszed a Szent Nevet, Leborulsz a gurud előtt, mint egy gyermek, Szíved tele van a szavaival. Úgy érzed, szeretni akarsz, de nem tudsz, És a nagy mesterek arra kérnek, légy nyugodt. Szeretem az életedet, Mert szeretet nélkül mégis szeretsz, Tiéd ez a gyönyörű remény, A gyönyörű perspektíva hitében élsz, Élvezel élvezet nélkül, elfogadod a megpróbáltatásokat. Meditálsz – Kemény csapások lágyítják meg a szívet. Édességet, szeretetet, szolgálatot keresel. Elviszed magad a forrásokhoz, Leülsz, hogy meghallgasd a szentek szavait, Meg akarsz tisztulni, “el akarod mosni a kormot,” fel akarsz készülni, Meg akarsz telni Krsnával, jósággal, szolgálattal. Minden nagy ugrás neked, nagy kockázat. A legabszurdabb kockázat, mert a Legjobb közelébe kerülsz. Ezek májá cselvetései. Most tanulsz élni, Elkötelezed magadat a mennynek, Munkád és a fogadalmad onnan száll alá. Költemény az életed. Gyönyörű dallá válik, Együtt a Széppel. Életem, szádhaka, Tartsd tisztán a szíved, mindennek dacára! Ne érezd magad egyedül a vaisnavák közelében!
4
Van nyugalom, van-e béke, szádhaka? Azt mondod, még nem. Van tisztaság, meggyőződés, elértél-e valamit? Még nem, azt feleled. Megértetted, tudod-e, hogy mit kell tenned, és ki vagy? Sok hiányzik, ez a válaszod. Gurudévád a negatív oldalra tett. Krsna fölébreszt, elvisz a valósághoz, Futni akar, hogy alázatodat megölelje. Teljes alázatodban szorosan tart, És belesuttogja a füledbe: „Indokolatlan tudást adok neked, különválást ettől a világtól....” Más vagyont is akarnál-e, szádhaka? Jársz, amikor úgy érzed, hogy nem haladsz... Amikor sírsz, hogy elvesztél, éppen akkor nyertél.
5
Édes béke, édes éter, édes, gyönyörű csend... Megszólalnak az arati kis csengői, A homályba fényt hozott a nap. Adott a szádhakának még egy új napot. Amikor a madarak lefekszenek, Lefekteted a lelkedet, hadd pihenjen a Szent Névvel, Elviszed, odafekteted a mestered ölébe, Leted már többé nem tiéd. Nap nap után ismétled a mantrát, teljesíted az ígéreted, Növeled a gazdagságod odafönt a mennyben. Életed egyszerű, lepecsételte a szeretet. Erényes világban élsz, amely annyira tiszta és áttetsző, Hogy a földi szem nem láthatja a haladásodat, Te azonban Hozzá mész, Hozzá, szádhaka, ne félj, Ezt mondják a mesterek.....
6
Szádhaka! A padlón ülsz, És néha a kezddel eszel, Számodra minden isteni, Hálaima után az egyszerű rizst eszel Az istenek lakomájának boldogságával. Barátaiddal vagy, a családoddal az egyszerű életben, Dicsőséges királyság felé haladsz, Ahol az érzékek királya, és a Szépséges szolgája vagy. „Egyszerű élet, magas szintű gondolkodás. „ Szádhaka! A kincsekkel, amelyeket a bölcsek adtak neked, Ezt becsülöd egyszerű életeddel, egyszerű elméddel, Haladsz, Minden nap nagy ütközeteket vívsz, Az életet az nyeri el, aki harcol érte, Nem az, aki kényezteti ezt a végzetes, és alvó testet.
7
Szádhaka! Hősies vagy és dicső. A közönséges emberek félnek a fegyelemtől és a magas ideáloktól, Félnek kimondani az igazat, még inkább félnek aszerint élni! Puha párnákat akarnak, nyugtató zenét, és szexet. A szex tölti ki a tudatukat, a pornográfia életével. Számukra nincs lélek, csak testek, piszkos és alacsony testek, Amelyek soha nem végeztek isteni szolgálatot, Mégis, szádhaka, te a lélekért élsz! Merészen, félelem nélkül mész abba a birodalomba, a remény lépéseivel, Ragyogó és szent élet felé, Harcolsz a szüleiddel és a fiaiddal, ha szükséges, Ha nem akarnak ezen az úton járni, Kész vagy arra, hogy egyedül folytasd, biztos vagy magadban és erős, Mint egy nagy katona a magas bástya alatt, Kész meghalni a hadvezérekért, akik ismerik a dicsőséget, Akik koronás fővel, mint az érzékeik királyai, Elvezetnek a királyságodba, haza, Szádhaka! Szent!
8
Oly magányos! Annyi akadály! Ellenségeskedés! Barátom, elrohan az élet! Imáimat mondom, egyedül érzem magam, Csak balszerencsét és ellenségeskedést találok, És visszatérek az imáimhoz, Folytatom a mantrázást, Érzem belső társaságodat, Szívemben a szeretetet, tiédben is, szádhaka! És megint olyan akarok lenni, mint te, Megújítom a fogadalmaimat, Gyakorlásom révén egynek érzem magam a szentekkel. Mire jó a hiábavaló beszélgetés? Megkönnyebbíti-e a szívet? Beszéljünk az Úrról, Érezzük a társaságát. Áldj meg engem, szádhaka, intenzív szádhanáddal, Énekelj velem, Ne hagyj magamra az ürességben.
9
A szent nevet zengem, és nagyon reménykedem. Ti bátorítottatok engem, bhakták! Mint a cseppek, amelyek lassanként (kivájják a követ), hozzátok vissza a szívemet. A mantra mindegyik szava eljön hozzám, Belép egy kicsit, Ez mindig ilyen, mindenkinek. Hallgasd csak az édes nevet, amely a szíved felé halad, Elveheted-e hidegen ezt az ajándékot? Meg tudod érteni, miről van szó? Becsüld Srila Prabhupáda ajándékát, Aki őszinte szívvel érkezett, Elhozta a szeretet tudományát Konkrét módon, Hogy érezd, és élj vele, Élj végre szeretetben! Szeretetben, a legnagyobb szeretetben! Ez a reményünk, Erre gondolsz, amikor korán reggel fölkelsz, szádhaka, Az Úr tudja, mit keresel, Hallgatja a mantrát, Ő teszi a szádba, és elrejti, Ő hív, szolgáld Őt, és hívd te is, Édes szíve csak a legalkalmasabb pillanatot várja, Hogy átadja magát.
10
Néha, amikor fölkelek, ezt mondom: Mikor leszek képes arra, hogy szeresselek, Uram? Mikor tudom kimondani a nevedet? Mikor leszek olyan tiszta, hogy nem okozok fájdalmat a bűneimmel? Mikor lesz tiszta az elmém, Mikor ragyog benne a tiszta odaadás? Mikor leszek a bhaktád? Mikor lesz bennem igazi szeretet? Mikor törekszem igazán a szolgálatodra, Nem törődve a saját kényelmemmel? Mikor nevetem ki a félelmet, haragot és illúziót? Mikor ismerem meg az alázat édességét, És mikor fogom szeretni a bhaktákat? Mikor fogom megtörni Májá varázsát; A megromlott vágyat, a világi vonzódást? Góvinda, mikor leszel a konkrét valóságom, Támaszom, barátom, menedékem, célom, mindenem...? Telnek a napok, évek jönnek és mennek, És én még mindig ugyanaz vagyok, eddig... De a szádhaka útján járok, Ezt az utat akarom, és nem hagyom el soha, Ezt a hosszú utat, amely néha veszélyes és kanyargós, Hegyre vezet, ezt akarom és szeretem, Félek és megbotlom, Szenvedek tehetetlenségemben, De itt kereslek téged, szádhaka! Szádhaka, nyújtsd ki a kezed!
11
Emlékszel az életedre, szádhaka? Amikor eljött a nap, amelyen Góvinda szólított téged? Amikor elmúlt az egzakt tudomány varázsa, És porrá omlott az ember nagysága, Amikor észrevetted, hogy mindenen az idő, az időtényező uralkodik, És ez a világ nem barátságos menedék többé? Amikor tudatosult benned a halál és a másik élet, A bűnös tettek között eljött a fölébredés, Mély és józan fölébredés, Újra meg újra ott volt az elmében, kitartóan, Tudatodban mindig jelen, Egy metafizikai pillantás Túl a mosolyon és a csókon, Illatszeren és ékszereken. A világ Májá felszínes függönye lett, A nevetés, a partik, a randevúk és a barátok, A napi kereset, az éjszaka íze Minden eltűnt, mint a gyenge felhő. Amit az emberek kultúrának neveznek, Szegények, görcsös alkotások, Elvesztett érzelmek és szomorú illúziók, Fontoskodás éa nagyság Mint levegő, felfújják a büszkeség léggömbjét. Harc a függetlenségért ebben a kusza életben, Harc azért, hogy kihasználjunk másokat. Mi történik? Azt mondtad, fölébredés. És odamenték a szüleidhez, a rokonaidhoz, a barátaidhoz, De ez már nem volt ugyanaz, Megváltoztál és láttad: Mit jelentenek ugyanannak az evangéliumnak a szavai, Szavak, amelyek bevágtattak a szívedbe, Aztán eljött a magány, hogy megöleljen. Magányos és csendes utak örültek neked, Üres partok, nedves sziklák, Kemény szívek, és a süketek válaszai, Úgy érezted, elveszetted az irányt, elhagytak, és eltévedtél Abban a világban, amelyben nemrég megszülettél, Ahol másztál és ettél, Nemrégen még nyögtél és sírtál, Egyedül voltál az üres univerzumban, A világ álruhái és tisztelete már nem birtokoltak. A fiatalok által vágyott siker és diadal Számodra már megízlelt és megrágott étel volt, Szomorúan eszik örökre, búsan nyelik. Amikor a lélek fölébred, már nem tartozik ehhez a világhoz, Csak az örök valódi, a gyökerek kutatója, És te kiáltottál, más éber lelkeket akartál találni! Milyen sok könyv! Sok út és tanító! Rejtett Góvinda! Pajkos, Gyönyörű! Olyan sok élet, olyan sok út, olyan sok kérdés Érleli a szívet, a legédesebb gyümölcsöt. Aztán megtaláltad a bhaktákat, Eljöttek, téged kerestek a dalukkal és a könyveikkel, A karatálok csilingelésével, emlékszl? A boldogság tánca! Végre meghívták a lelket a régóta várt ünnepre, Eljöttél végre, szádhaka, a biztos menedékbe, Hosszú utat tettél meg ahhoz, hogy ide elérj, A szeretet és szolgálat hosszú útját, A keggyel teli hosszú utat, Míg friss és megfiatalodott lelked Menedéket vett a kirtanban, lerázta az akadályokat. Itt ülsz, beszélgetsz a többi szádhakával, Elmondod a történetedet, hogyan jöttél el Krsnához, Kegye hogyan tárta fel az univerzum kulcsát, Megnyitotta a bölcsek száját, felráta a mély titkokat. Elmondod, hogy boldogan jöttél, Annak a boldogságával, aki az Ő kegyében részesül, Mosolyogva beszélsz a fájdalmas utazásaidról, De még ott vannak a könnyeid azokért, akik alszanak.....
A szádhaka törekvése
Egy napon megkérdezték az alázatos és egyszerű szádhakát; aki állandóan szádhanát végez, a tulaszi gyöngyöket morzsolgatja ujjaival, a nevekkel együtt: „Milyen eredményt vársz ettől a lemondott élettől, amit élsz?...”
A szádhaka lehunyta a szemeit, és mosoly jelent meg az ajkán: „Mi többet, mint a meghódolás életét?” Így foglalta össze az egyszerű válaszát. Mégis egy kis szünet után, mintha a Védák szólították volna, maga elé suttogta a gondolatait. „Remélem, hogy a következő életemben egy kis faluban születek meg, mindentől messze, ahol szentek élnek, egy szent folyó partján, ahol napkelte előtt az Urat dicsőítik, szépségéről és dicsőségéről beszélnek a legszebb költészettel.... Azt akarom, hogy ott legyen a házam: egy kis szalma- és sárkunyhó... apám szent, aki elmerül a szent névben, nagyon egyszerűen él, és nagy a szíve; mindig a vallásról beszél nagy szeretettel. Anyám is lemondott szent, kedveli az egyszerűséget és a szegénységet, a magasztos Urat és a férje szolgálatát.
„Ott mindig hallani a kristálytiszta folyó zenéjét, látom, ahogyan a gazdag táj fölemeli gyümölcseit az égre; megcsókolja a nap, friss és illatos szellők cirógatják, elhozzák a madarak énekét... Fölkelek, amikor az ég olyan, mint a csillagokkal telehintett sötét kárpit, és a szentekre gondolok. Átgondolom a legutolsó verseket magamban, és tanulmányozom a szentírásokat. Szemeim megnedvesednek az érzelmektől, keresem, hogyan adjak hálát annak, aki ebben a szerencsében részesített. Mindig meghódoltan a szent névnek és a szentírások tanulmányozásának, mindig boldogan végezve a munkámat, megtanulnám, hogyan műveljem meg a földet, hogyan ismerjem fel a madarak és a folyó vizek hívó szavait. Tudnám, mire jók az egyes füvek, megtanulnák főzni, és játszani a különféle hangszereken. Mindez normális és természetes lenne. A legfontosabb a szentek gyülekezete lenne; órákig hallgatnám a megvalósításaikat, elkísérném őket a zarándoklataikra, és mindig azért imádkoznék, hogy a kegyükben részesüljek.
„Mindig arra gondolnék, hogy ez a világ múlandó, felkészülés a végtelenre, sokéves iskola, sok leckével. Mindig kényszeríteném magam, hogy mindenben érezzem Krsna akaratát és jelenlétét. Megpróbálnám megérteni, hogy nem ez a test vagyok.
„A szent név isteni kirtanja tölti ki az időmet, napkeltétől napnyugtáig. Mindig a jóságot fogom keresni. Szeretettel tekintek mindenre, még a legkisebb lényekre is, imádkozom azért a kegyért, hogy a legelesettebbnek, legszerencsétlenebbnek érezzem magam az összes lények között.
„Kérem a hegyek és a fák kegyét, hogy megtanuljam tőlük a csendes nagyságot és a gyümölcs adományozójának nyugodt türelmét. El akarom nyerni a hatalmas szél kegyét, aki szabadon és korlátok nélkül vágtat, összeszorítja a tudatlanok szívét. Tanulni akarok a naptól, aki mindent bevilágít nagylelkű útján; aki mint egy nagy paramahamsza, édes vizet vesz ki a sós tengerből. Az óceán vizeitől azt akarom megtanulni, hogyan teszik elégedetté a parti sziklákat, hogyan éri el a kis, kemény és jelentéktelen kő, hogy a nagyok legördülnek, és házakat építenek. Minden szellőben, vízcseppben, tükörképben és homokszemben a Te szépségedet látom. Rád gondolok. De ez mind csak kis fontosságú, mellékes megfigyelés; igazából a bhaktáid lábainak a porát keresem, virágfüzért készítek nekik, és imádom kegyes múrtid formáját.
„Érzem majd a böjtök kegyét, lecsillapítják az elmémet, és megnyugtatják az érzékeimet. Örülök ennek az isteni lemondásnak. Béke és boldogság érzete jön belőlem, mint az önkéntes hódítás ereje, amely legyőzi a szenvedélyeket, megalapozza a nemes és tiszta jellemet....
„Nem tudom, lesz-e házam, gyermekeim, gyümölcsöm és kertem. Csak Isten tudja, mi a jó nekem. De azt akarom, hogy a lemondás mély átélésével szülessek meg. Azt akarom, hogy egyáltalán ne érdekeljenek e világ örömei, a személyes élvezet, kereset, és a látszólagos, hiábavaló siker, amelyet olyan sokan keresnek hevesen és vakon. Ezért imádkotom; ez a teljes elkülönülés a legnagyobb célom; hogy magamat a legkisebbnek és a legjelentéktelenebbnek tudjam, ez a legnagyobb ambícióm; hogy minden vagyonom a szív tisztasága és a szentek megértése legyen. Legyen a nevem rabszolga, elvem a legyőzött vágyak és szenvedélyek, tiszta odaadás a jellemem, adományozás a cselekvésem, műveltségem a sásztrák, tanításom teljes meghódolás az Ő isteni lábainak, ételem a szent maradékok, kizárólagos énekem a szent név, a tilaka jelezze, hogy a házához tartozom, kezeim vágyakozzanak a tulaszi gyöngyök után. Ezért a nagy kegyért imádkozom.
„Lábaim mindig a templomodba menjenek. Szemeim mindig a képmásodat nézzék. Füleim mindig a srutit hallják. Elmém emlékezzen Rád, értelmem fedezzen fel Téged, szívem sóvárogjon Utánad. Legyőzött nyelvem csak a dicsőségedet zengje. Legyen minden Érted. Forogjon minden körülötted: hold, nap, dicső városok, minden gondolat, cselekedet, érzék,, vágy, minden Benned egyesüljön. Mindenhol csak Te; Te, meg azok, akik Téged szolgálnak; Te, meg azok, akik Téged szeretnek. Ezért a valóságért imádkozom. Az igazságért minden dologban.
„Otthon a szent élet békéje fog uralkodni. Szüleim a vigasz, erő és fény forrása lesznek. Himnuszok szöknek ki az ablakokon, himnuszok szólnak a friss földből, amikor a csillagok megjelölik az ég sötétségét, és amikor a sápadt hold elvonul...
„Nem lesznek sem bűneim, sem olyan vágyaim, hogy kihasználjak és győzzek ebben a világban, amely perverziót és szubkultúrát árul, állattá teszi az embert, lefokozza a fajt egészen a dementiáig.... csak azért, hogy nagy ember legyen a bakoknak nevezett, új, márványtemplomokban... Nem akarom a spekuláló és sarlatán intellektuelek, a szex, a felszínes és lapos élet kedvelői formáját vagy ékesszólását; a fanfárokat, amelyek jobban szeretik a feltalálást, mint a tanulást, akik beszélnek, anélkül, hogy valakit meghallgatnának, akik a tudást a hideg elemzés és vizsgálódás tárgyává teszik, a megfigyelés tárgyává, büszkeségük homályos emelvényéről. Tudásuk még számukra sem elég tiszteletreméltó, nem olyan értékes, hogy annak szenteljék az életüket. Ez azért van, mert nincs tudásuk, csak az elmebeli érzékelés héját rágják és nyelik anélkül, hogy valaha is meglátnák a jelenlétedet. Ezek az intellektuelek arról beszélnek, hogy a világban nincs Isten, és ha van, kevéssé fontos. Nekik csak a fantáziájuk és őrült ambícióik érnek valamit. Könyvek tömegeit töltik meg anélkül, hogy bármit kimondanának világosan. Az egyik pocsolyából a másikba mennek, nem ismerik szavad extázisát; nem tudják, hogy a bölcsesség a Neked ajánlott életet jelenti....
„Képes leszek-e arra, hogy a szentséget becsüljem, mint a legnagyobb vagyont? Igazán megszabadulok a világ sok veszélye félelmétől?... Nevedben és a szentek társaságában veszek menedéket. Ők menedéket adnak nekem, így a veszélyek óceánjából csak annyi víz marad, amennyi egy borjú patanyomában elfér. Nincs nagyobb veszély, mint nem ismerni a nagyságodat, nincs nagyobb szegénység, mint elutasítani a kegyedet.”
„De várj egy percet! Ki vagy te, kis szádhaka, hogy ilyen előnyös születésre törekszel? Mit tettél, miért álmodsz ennyi érdemről?”
„Mesterünk azt tanította, gondoljunk egy nagyot. De igazad van, miért is repülök ilyen magasra? Igaz, nem érdemlek semmit, mindent csak a mesterem és az Uram kegyéből kapok, az ő dicsőségükre. De az is igaz, hogy minket a szív vágya és az elme hajlandósága szerint fogadnak el. Talán még ezer élet, de azt akarom, hogy egy napon elnyerjem a szent és egyszerű élet áldását. Aztán minden arra indít, hogy szüntelenül imádkozzak: bűneim fájdalma, a bukás félelme, gurum parancsa, isteni kegy, a név íze, az élet eseményei, és az Igazság kihatásai a cselekedetekben, amelyeket végzek....
„Nagy örömmel éneklem majd a Bhagavad-gítá verseit édes szanszkrit nyelven, minden egyes bhaktival teli szót megismerek, amely egyenesen a szerelmesem szívéből folyik. Remélem, hogy elsírom magam... Olyanok lesznek a szavai, mint a távoli emlékezet, valami, amit már régen ismerek, mint amikor újra találkozom egy régi barátommal, akinek a neve Krsna.... Neve szép és dinamikus, teljes és józan, tetszik a fülnek, és örömteli. Örülök annak, hogy harmóniában vagyok az örök bölcességével, elmém lecsillapult, értelmem erős, szívem megtisztult, illatos lett az Ő transzcendenciájának lótuszvirágától. 'Dicső Uram nagyszabású éneke!' gondolom nagy büszkeséggel, ajkamon az elkerülhetetlen mosollyal, ahogyan Szandzsaja mosolygott Uram seregének közeli győzelme láttán. Igen! Ellenségeid lehullanak, mint a legyek, mint a tehetetlen molyok a Te káprázatos ragyogásod előtt. A világ spekulálói nem tudnak ellenállni ragyogó fejtegetésednek... Elkerülnek, rosszat mondanak Rád, vagy meghódolnak – ha igazi keresők.
„Igen! Az őszinte keresők békét találnak minden egyes szavadban... Szeretni fognak, akik félnek Kali éjszakájától, akik úgy látják a világot, mint fárasztó poklot; a lelkek, akik a jóságot és az igazságot szeretik, akik a tisztaságra hajlanak, fegyelmezettek, fejlődni akarnak, jobbak akarnak lenni; akik az alázatra és egy mesterre vágynak, meg akarják tanulni a dicshimnuszokat, és arra törekszenek, hogy mindig meghallják az igazság váratlan hangját. Gítá! Téged a szívükben hordoznak. Minden leheletükkel téged mondanak ki. Nem válnak el tőled egyik cselekedetükben sem... Ezt érzem a mosolyomban, elkerülhetetlen győzelmed mosolyában, amikor a Te győztes zászlód leng Kali egén, Uram hangja visszhangzik, mint a mennydörgés, ragyog, mint a villám, szétkergeti a felhőket, amelyek elrejtik az eget... Szeretni akarok minden verset, szavaid minden szeretett versét, szereteted minden kifejezését irántunk, akik elszenvedjük a tudatlanságot, amelyhez durva testünk hozzákötöz. Mindig a Te hangod hajnalát akarom hallani... Odamegyek kérdéseimmel szentjeid lábaihoz... Be akarok hatolni a misztériumaidba, amelyek nagyon sok fényt és szeretetet követelnek, nagyon sok meghódolást egy olyan hiú szellemtől, amilyen én vagyok.
„Lesznek szentek, akik elmélyednek a tanulmányaikban, világtól megundorodva forgatják kopott könyveiket. Mindegyik verssel a felhők felé, végtelen dicsőséged magasára emelnek. Fölemelnek a megvalósításaik szavaival, amelyek úgy áradnak a szájukból, mint a prema óceánja. És minden nap többet adnak nekem. Elvisznek a Bhágavatamhoz, a kegy és szeretet szentírásához, végigvisznek azokon az oldalakon, amelyeket szolgálatod fényével és tisztaságával olvasnak. Megtanítják nekem, mit jelentenek azok a szavak, amelyeket az irigy lélek nem érthet meg. Nagyon vágyódom Utánad... vagy legalábbis a tisztaság után, hogy elnyerjem a bhaktit díszítő erényeket; de csak a Te örömödre – nem azért, hogy engem tiszteljenek... Nagyon elégedetté akarlak tenni, azt akarom, hogy valami örömöt találj bennem. Mindig imádkozom, hogy egy napon elégedetté tegyelek. Szívemben meg akarok győződni a jóságodról, e jelenlétedről, a folgok érdemeiről, a bűn elutasításáról. Szilárd erőt akarok, hogy mindig előre menjek, felfelé, legyen elég megvalósításom ahhoz, hogy meghódoljak... Meg akarom ízlelni a pillanatot, amikor megparancsolod: „Kelj föl, és harcolj!” és szerencsétlen, nyomorult emberként bánsz velem... Élvezni fogom, amikor kihívod azokat, akik nem szeretik az igazságot, akik megtakarítják az áldozatokat, méltatlankodnak, ha a világ nem ad nekik élvezeteket, gyorsan lesznek bosszúsak és haragosak.
„Igen, ebben az új életben csak olyan akarok, mint a fű, amely nem lázad, hanem együttműködik, részt vesz alázatos csendben. A fa türelmét akarom, aki az ajándékozás és a nélkülözés élete után is másoknak ajánlja a testét. A fa ebben a szellemben nő nagyra, de tudja, hogyan lengjen a fújó széllel... Így akarok növekedni, a Te szereteted szellemében, tudva, hogyan hajoljak meg a sruti hangja előtt...
„De hogyan érem el ezt a kegyed nélkül? Nagylelkű adományod nélkül? Lehetetlen, ha nem vagy hozzám kegyes... Ezért imádkozom minden alázatommal, vagy azzal a kevéssel, amim van, gyere el, segíts nekem... Mert megengeded, hogy lássuk a nap és a hold segítségével. Megengeded, hogy a neveidre emlékezzünk, valahányszor reggel felébredünk. Megengeded, hogy tudjuk, létezünk, és minden egyéb létezik... Nemrg azt hallottam, van valami olyan, mint a Te isteni lábaid előtti szerető meghódolás tudománya. Ez az a tudomány, amit ma szívesen megtanulnék. Kérlek, ne várass tovább, tanítsd meg; adj nekem gyors menedéket, bhaktáid társaságát, azt, hogyan becsüljem őket egész szívemmel...
„Néha el akarok veszni a hegyek csendességében, hogy magamban egyre mélyebbre jussak. Leülök kis kunyhómban, egy friss patak mellett, és a sásztrát zengem... Megkérdezlek: 'Meddig viselem még tudatlanságom fájdalmát? Mikor ébred fel bennem a kegy mások iránt? Mikor kereslek tiszta szívvel? Mikor ismerem meg az utakat, amelyek a szeretetedhez vezetnek?' Néha azt akarom, kínozzon meg a magány, lássam végtelen alacsonyságomat. És biztosan érzem, távol vagyok még attól, hogy igazán egyedül legyek... De mégis, egy időre megpróbálom... Elmerülök a nevedben. Érzem, hogy belép a szívembe. A mélység, öröm és önátadás e néhány pillanatában érezni fogom, hogy a bölcsek szavai igazak; hogy nincs semmi más ebben a világban, csak a neved... Aztán lejövök a hegyről, hangosan kiáltom a nevedet tele tüdőmből, megtöltök minden ágtájat a visszhanggal, hogy még a távoli fák és hegyszakadékok is halljanak Rólad...
„Amikor hazaérkezem, leborulok a szép és egyszerű tulszi növény előtt, aki mindig a lábaidat díszíti, szeretettel felajánlja magát a tányérodon... Leborulok előtte, aki odaadást ad, aki az egész lényét lefoglalja a szolgálatodban... Anyám néhány szóval üdvözöl, máris napi imáját mondja. Ragyogó szemekkel, fényes mosollyal teríti le a földre a szalmagyékényeket. Kiveszi a praszádamot az agyagedényekből, ez volt szerető felajánlása Istennek. Ez a tiszta étel, amit anyám készített a föld természetes anyagaiból, vagy amit koldult, ismét imára szólít... A tehéntrágya volt az egyetlen, értékes tüzelőanyag. Minden aromás és ízletes... Senki sem tudja úgy elkészíteni, mint ő, aki mindig beszívja a múrtinak felajánlott füstölő és a tulszi illatát...
„És amikor az apám hazajön a bhakták társaságából, buzgón megmosom a lábait, és a fejemre öntöm a vizet... A ház ura érkezett meg. Ő avatott be engem az odaadásba, ő zengte az első Hari-himnuszokat a fülembe, megmutatta nekem a múrtit, elvitt a gurum lábaihoz. Éjjel-nappal figyelte, hogy ragyog bennem az isteni erény tüze...
„Szeretni fogom a nappal ébredését, lágy színekbe öltözötten, mindig változón, mint a flamingók tánca, amely a lényeket életre hívja, bejelenti az érkezését annak, aki megkoronázza ez eget, a ragyogó csillag, Nárájana lakóhelye... Az arany király kijelöli járásával a kötelességeket... Minden nap szent akarok lenni, minden nap Neked ajánlom magam. Látni akarom, hogy engedelmeskedik akaratodnak a sok-sok égitest, életem eseményeiről nem is beszélve! Mit mondjak a növényről, amely a legelveszettebb, leginkább elfelejtett kertben nőtt!... De ez semmi... Ez a Te legelemibb, józan valóságod... Meg akarom ízlelni a nevedet, újra és örökké... Ezért a szemeim becsukódnak, feláldozzák a hajnalt és az alkonyt, a végtelen csillagok galaxisai bezárulnak, megtagadják az élet hangversenyét, amelyen Te magad vezényelsz, valami többet kérnek Tőled... Keresem a nevedben, akaratod jóságában. Be fogok hatolni édességed tavaszába, túl minden világi tündöklésen... Merész bűnbánó!... Végtelen kegyedből, kopogtatni fogok szerető kapcsolatod ajtaján... Csak a szentek nyomdokaiban járok, akiket a pillantásoddal vigyázol, és akik édes, édes szereteted kielégíthetetlen koldusai... Imádkozom, hogy a hangjuk kitöltse a szívem medencéjét... Uralkodjanak szeszélyes tudatomon... Nyugtassanak meg a megvalósításaikkal... Vezessenek mindig az úton, amelynek az urai, keggyel és erénnyel telten...
És amikor megérkezem a gurumhoz, életem ura előtt állok. Akarata a szabály, kívánsága parancs. Megpróbálom kitalálni a kívánságát, és mindig örömöt szerzek neki. Barátsága eltöröl minden más barátságot, tanácsa a döntő Védánta. Csak az ő szemeivel akarok látni, szavait akarom hallgatni, szolgálni az érzéseit. Ez a kegyes lélek adja nekem a szent nevet. Megtanítja nekem, hogyan kell mantrázni, hogyan szolgáljam a vaisnavákat és a szeretet univerzumát... Szava mindig a vigaszom, jelenléte a hajnal arca, emléke életem lelkesedése, cselekedetei a büszkeségem, küldetése az én örök szolgálatom... Lábain ott van a nagy szentek jele, a zarándokhelyek szent pora, és a folyóvizek frissessége, amelyek átszelik ezt a földet... Gondosan adja át a tanytványi lánc érett gyümölcsét, lótuszvirág illatú szavakat mond; mindig szívesen meghallgatja a szenvedő lelket, aki átkel az élet kemény magányán, akit megtámadtak a vak szenvedély és a tudatlanság... Szegények vigasza ő, meghallgatja a föld hercegeit... Egyforma a kő és rubin, gazdag és szegény, bölcs és vallástalan előtt... Ajkán mindig bölcsesség táncol, és megadja nekünk a szent nektárt: „Zengjétek ezt a nevet, mintha ezer szátok lenne, legyen a szívetek angyalhangú kórus... Töltsétek meg az életeteket a mantra hangjával, és mindig zengjétek... Mindig énekeljetek, mint a madár, ez fokozza a szépségét... Mint az aggódó folyó, amely a sziklákkal zenél, és megnyugtatja a szenvedő elmét... Mint a vad óceán, amely hatalmas ragyogással csatlakozik a kórushoz... Mint a szél, amely elsodorja az alvó imákat. Mint az óriási felhő, amely villámlik és mennydörög; hangja és fénye megvilágítják az eget... Mindig így énekeljetek, míg olyan nem lesz a szívetek, mint a megszállott, mámoros a szeretettől, felülemelkedve önmagatokon, adjátok Neki az életeteket; míg az éneklés el nem merít az isteni szolgálatban; amíg el nem húzzátok Májá összes függönyét, amíg el nem juttok a nektári mezőkre, a nektár országába, az édes otthonba, ahol mindenki szeretettel törődik veletek... ahol az érdeketek teljesen egy esik a Mindentrudó Abszolút harmonikus tervével.
„Ne hagyjátok, hogy a szellemet megtévessze az a kétes fény, amely a Legfelsőbb Lényből sugárzik. Ti is a fényből jöttetek, a tudat kis magvai... De most törjétek össze ezt a kis, régi magvat, hadd szülessen meg a friss bimbó. Hirdessétek az életet, ami ott van bennetek. Mutassátok meg, hogyan élhettek a transzcendentális világban... Nyerjétek vissza isteni energiátokat... Az öröklét valósítása olyan, mint mély lélegzet a fulladónak, aki egy pillanatra azt gondolja, hogy semmi másra nincs szüksége, mint az egészséges, friss levegőre. Kezdete és alapja ez az életnek, amelynek növekednie és fejlődnie kell. Ilyen módon a Brahmant vagy szellemet megvalósított lélek megízleli saját természetének aromáját, megszabadul a halál takarásától... De nem szabad ott maradnotok! Ne gondold, testvérem, hogy ez a végső cél. Ne hagyd, hogy bolonddá tegyenek, nem ez a cél, a Védánta. Gyalázása ez a Védáknak, amelyek ennél sokkal többet adnak. Ne mondd, hogy már bejártad az isteni tudás és önmegvalósítás útját, és ne nevezd magadat Istennek... Milyen messze vagy még az igazi céltól! Ha azt mondod, hogy te vagy a Legfelsőbb, csak ateizmust és vallástalanságot vetsz el. Az igaz vallást nem lehet összekeverni az irigységgel és a büszkeséggel. Ezek éppen úgy taszítják egymást, mint a tűz és a hideg, a nap és a sötétség... Aki azt állítja, hogy eggyé vált Vele, egy nagy tévedés emelvényén ül – messze, nagyon messze a lélek kicsiny valóságától, amely a meghódolás élete, a szerető Úr szolgálata.
„A Védák olyan sok jelet adnak... Mint a bölcsességben bővelkedő fa, amely elrejti a naptól megérett gyümölcseit a legmagasabb ágak között... Ezeket a gyümölcsöket csak az ég és szél érik el; a szél, amely mindenhová elviszi a sruti transzcendentális illatát, a szentírások hangját, a legmélyebb következtetéseket, amelyek mint a szent virágpor, megtermékenyítik az új szellemeket... Odafönt van a Sukadéva Goszváminak nevezett madár birodalma is. Csak az ő szellemének könnyűsége szállhat le azokra az apró, zsenge ágakra. Csak az ő áldott csőre ízlelheti meg a nektári gyümölcsöt, amelyet a mahádzsanák, a legnagyobb önmegvalósított lelkek ápoltak... És miután megízlelte a legtisztább raszát, a mámorító nektárt, miután elérte a lelki megvalósítások legmélyebb rétegeit, széttárja fenséges és színes szárnyait, elkezdi a maga repülését, hogy még több kincset hozzon el a végtelen égről... Az olyan bölcsek, mint ő, akitől Pariksit király is megkapta az értékes nektárt, elvisznek téged a legtisztább méz virágához. Elvisznek Sri Krsna lílájába, ezoterikus kedvteléseinek bűvöletébe, amely az irigy és önző szívek előtt zárva marad. Ott van a legvégső Igazság, amelyről a bölcsek válogatott verseikben írnak. Minden lény közül Ő a legelbűvölőbb, a legjobban elvarázsoló... Ez Sri Sri Rádhá és Krsna szerelme... Minden más szeretet meghajol előtte, utat enged nemes kiválóságának... Ő táplál és gazdagít minden más szeretetet, ahogyan a nap a virágokat, gyökereket és gyümölcsöket, ahogyan a nemes gyémánt beragyogja a köveket maga körül... Ez a legvégső cél: Sri sri Rádhá-Góvinda szerető szolgálata Vrndávanban. Ne törekedj semmi másra. Válj méltó teljesen. Szenteld magad annak, hogy elérd a legmagasabb csúcsokat, és a legmélyebb megvalósításokat... Szíved csak akkor elégül ki, ha erre a szolgálatra vágyakozik... Ezért teremtették meg... mint a kis halat a végtelen óceán, a kismadarakat a határtlan ég számára...”
„Gurudévám így beszél majd; a mély bölcsesség szavai megváltják a lelket a gyötrelmes tudatlanságtól... De igazán, milyen szemtelen vagyok! Nem mondhatom, 'Gurudévám így beszél majd.' Honnan tudná a vak, mit lát a tisztánlátó? Hogyan ismerhetné a süket dicséreted zenéjét? Csak azt tudom, hogy valami effélét mondana, a szentírások alapján. Kérlek, bocsásd meg a vakmerőségemet... ő mégis megsemmisíti az imperszonalizmus sötét mocsarát, és megadja a tiszta név nektárját. Meg fogod hallani a szavát a világ végén! A menny egész boltozatán hallani lehet Dzsagat-guru hangját!...
„Hirdeti majd Maháprabhu üzenetét, nagy vágyát, megjelenésének okait... Aztán egy napon elővesz egy elrejtett nektárt a könyvei közül... valamit, amit erre a pillanatra tartogatott nekem... hosszú ideje őrzi, miközben én felkészültem... Képzeljük el, hogy Krsna fokozatosan tárja fel a dolgokat... És elmondja nekem édes hangján, amely mosolyok közül szökik ki: „Már hallottál az Arany Avatárról, a szent név tulajdonosáról, a diadalmas prófétáról, aki beutazta Bharatát (Indiát) ajkán énekével... szép alakja felülmúl minden szépséget... és ezt mind odaadta a kirtan édességének... Hosszú karjai az égig érnek, bhaktáit hívja, akik őrült poszméhekként jönnek éneklése mézére... 'minden városban, faluban, folyópartokon és tengerpartokon, a hatalmas mennybolt minden pontján Krsna szent nevét fogják énekelni.' Ez volt az Ő nagy jövendölése, és Ő maga avatta fel a mozgalmat az első hullámokkal, amelyek megrázták a Belőle kiáradó prema (szeretet) nagy óceánját.
„Aztán olyan érzésem lesz, mintha kitalálnám a gurum kívánságát. Részvéttel teljes, a tiszta vaisnava természetét megtestesítő szíve nem tudja elviselni mások fájdalmát, a tudatlanság fájdalmát, amely elemészti azokat, akik megsebzik egymást a bűn nagy tűjével... ‘Megeszik ártatlan testvéreik húsát, világi élvezetek révületét szenvedik...’ Nedves szemekkel mondja ezt, remegő hangon, amikor a nap lenyugszik, hogy most már a nyugati városokat világítsa meg... 'Elfelejtették a lélek fontosságát, szexuális vágyak izgatják az érzékeiket és a szenvedélyeiket. Számukra nincs ennél több az életben. Mentsd meg őket attól a pokoltól!' Valami ilyesmit mondana, és én érzem a régi ígéret súlyát... Az utolsó madarak úgy röpködnek a kertjében, mintha helyeselnék, mielőtt a nap teljesen eltávozik, és a fénylő hold jelenik meg az ég már sötét óceánján...
„Meg tudom ezt tenni? Gondolkozom, ízlelgetem a gondolatot, felmérem a kihívást, megköszönöm isteni apám bizalmát... Szilárd, meggyőződéssel teljes szava, biztos tekintete, mindig kegyes tartása teljesen áthatják a lényemet... Parancsával eljön az energia, a teljesítés képessége... Tudom, hogy ez igaz, teljesen átérzem, tele érzésekkel, egy kis félelemmel és bizonytalansággal... 'Gurum a szikla felé taszít...' ezt gondolom. 'Azt akarja, hogy megízleljem a vaisnavák kegyének édességét... Végül is, mi Maháprabhu küldetése, a prédikálás élete nélkül?' Figyelem a hegyeket, amikor aludni térnek, hallom a folyó halk mormolását, és amikor a tücskök kórusával az éjszaka utolsó dalai is elhallgatnak, azt gondolom, hogy ilyen többé nem lesz; többé nem hallom ilyen könnyen a dicséreted zenéjét a haladás városaiban, amelyeket én soha nem becsültem. Falum minden sár- és szalmakunyhójában hajnalban kezdődött dicséreted zengése. Mezítláb jártam, és mindenki ismerte egymást. A legnagyobb esemény egy szent érkezése volt, a legörömtelibb látvány a múrti szép ruhájában, az utakon szedett friss virágok füzérével. Falum e képének kell belépnie a nagy személytelen és indolens városokba. Oda fogok menni kis éneklésemmel, néhány könyvemmel, a meggyőződéssel, amit a kegy ad, és a szeretettel, amit a szüleimtől tanultam...
„ 'Vedd ezt,' mondja a gurum a büszkeség és a diadal mosolyával. 'Vedd magadhoz a nagy ácsárja képét, aki élemedett korában kelt át az óceánon, és elvitte a Krsna-lílát a hedonizmus és szubkultúra központjába. Vedd az ő meggyőződését és szavát, akinek szolgálatában nekem is volt szerepem... Amikor odament, csak bűn volt a barbárok országában, de most van sok vaisnava, és meg fogják osztani veled az isteni áldozatot...' Elmémben fogom őrizni a szentképet, amit jóságos kezéből kaptam... Aztán nagyon édes, és békés boldogságot érzek. Érzem, hogy nagyon nagy áldást kaptam onnan fölülről, és most elégedetté tehetem őt valamivel: őt, aki elültette a prema-bhaktit Kali száraz sivatagában, és megöntözte szüntelen kirtanja esőjével.. 'Segíts nekem, hogy megőrizzük a virágzó kert gyümölcseit, hogy szeretetének magvaiból ragyogó folyondárok fejlődjenek. Ne lépjen be az irigység férge vagy a világi érdek dögteteme.' Ezt mondhatja nekem a gurum, aki a parampara szolgálatát végzi.
„El fogok menni isteni apám áldásával, miután felajánlottam a hódolatomat a ház tulszijának... Ott ülnek a szüleim alázatosan, mint a kis növény, akit imádnak... Lábaik értékesebbek nekem, mint az összes zarándokhely együttvéve... És ezekkel a lábakkal a fejemen megyek el... Elmegyek, hogy növeljem azok hírét, akit szeretnek, mert ez az egyetlen igazi tulajdonság, amiről beszélni kell. Szeretetüktől hajtva úgy fogok megjelenni, mint egy apostol a földön, és rálépek azokra a kemény, kövezett utakra... a városokban, ahol nem lehet megkülönböztetni a nappalt és az éjszakát, a barátságot és a veszélyt, a bizalmat és a csalást, a szeretetet és a kéjvágyat, a segítséget és a kényelmet... Elektromos sikoltásokkal és puha szőnyegekkel fogadnak engem azok a városok. Beszélek azokkal, akik méltóságokat viselnek a földön, és valamelyik szögIetben egy szegény koldussal... Ki tudja, mennyi sikerem lesz és mennyi kudarcom, mégis tudom, bármi jót teszek, azt a gurum és más tanítóim hangjának köszönhetem, a kis tulszi növénynek, akit otthon imádnak, a szent könyveknek, amelyeket magammal hordok, a mantrának, amelyet gyermekkoromban kaptam, és végül azoknak, akik egyszer jámboran tekintettek rám.”
Így beszélt azon a napon a szádhaka, mintha magában beszélne, mintha lapozott volna egy vágyott remény lapjai között... Rózsaszín felhők voltak az égen, szíve békében volt, óvott tisztaságban. Szép és ragyogó szádhaka volt, és akik látták, azonnal a barátságát kívánták. Sokan feltárták neki a legbizalmasabb titkaikat, mint a meleg őszi nap előtt megnyíló lótuszvirág. Sok idealista és nyugtalan szellemnek mutatta meg az utat. Szilárd elhatározást adott a bhakti elveiben. Mellette senki nem mondhatta, „Én ezt nem tudom.” Sokkal valószínűbb, hogy ezt mondták: „Add meg nekem a támogatásodat, a barátságodat, a kegyedet...”
Adatlap
Forrás:
www. vrindavan.org/isev/zip